Szenteste van. A karácsonyfa alá este nyolckor már kikívánkoztak az ajándékok a szekrényből, megfőtt a halászlé, anyám beletette a süllő szájába a citromgerezdet, és a francia saláta is összeállt a hideg hűtőben. Apám felvágta a márványos tetejű, csigaház kezdetű és végű, díszes bejgliket, mákosat, diósat, én pedig az utolsó pár zselés szaloncukrot is összekötöttem fehér cérnával, s felakasztottam a lucfenyő egyik szabad ágára, jól megjegyezve helyét, hogy majd később kilophassam onnét őket észrevétlenül. Az ünnepi asztalon fehér abroszon törtfehér, csavart gyertya állt egy üveg gyertyatartóban. Előkerült a tartármártást tartó kiöntő, hiszen volt az is, ahogy az aranyozott szélű, virágos tányérok is, és a testvérem fényesre törölt evőeszközöket fektetett melléjük piros szalvétákra.

Hirtelen bánatos lettem. Minden olyan szép volt, olyan teljes, a lemezjátszó a legszebb karácsonyi dalokat játszotta, a cserépkályha ontotta a meleget és én attól féltem, hogy ez az egész összeomlik mire el kell indulni az éjféli misére. Aggódtam, hogy majd leég a gyertya, leesszük a fehér terítőt, lehullanak a fenyőről a tűlevelek, a süllőből is csak a szálka marad.

Bárcsak soha ne lenne ennek vége! Fohászkodtam az elfoglalt Jézuskához és elmentem fürdeni. A bátyám már fehér ingben, sötétkék vászonnadrágban, izgatottan ugrált a fenyőfa mellett. Féltem is, hogy majd elfárad, mire a templomba kell indulnunk. Magamat is féltettem ettől. Anyu felsőjét néztem miután én is patyolattiszta lettem, szerettem volna azokat a válltöméseket. De nekem csak egy egyszerű, világoskék, kötött pulóver jutott, ami alól kikandikált a fehér blúzom nagy, kerek, hímzett gallérja. Apu nem törődött ezzel, ő csak főzött. Nem öltözött ki. Az őt, nem érdekelte.

A vonalas telefonon egyeztetett anyám a szomszéddal, hogy hánykor legyünk az utca végén.

– Nem, még itt sem volt. Nem járt itt. Öltözzetek melegen, a templomban hideg lesz. Boldog karácsonyt! -mondta anyu sejtelmes hangon, és letette a telefont. Aztán a testvérem szobájába küldött minket. Párszor még csengett a telefon, és anyu rendre ugyanezt mondta mindenkinek.

Tudtam, hogy a Jézuskára gondol. Arra gondol mindenki már ezek szerint.

Felmentünk a kisszobába, ahonnan csak az angyali csengőszó hívására mehettünk ki, vissza a fenyőfához.

Megszólalt! Ott sorakoztak az ajándékok, lázasan kibonthattuk őket, és megvacsoráztunk.

Egyre inkább közeledett az indulás időpontja. Jóllakottan nyújtóztunk el a fotelekben. Csak az órát, az órát ne felejtsük el nézni!

Aztán elnyomott az álom a frissen felépített babaágy mellett. Majd ébresztettek. Kibírtuk!

A gyertya újra égett az asztalon, a fenyőágak még dúsan tele voltak tűlevéllel, tiszta terítő lett az asztalon. Indulhattunk. A szomszédok már dideregve vártak minket az udvar végében. Nem havazott ugyan, de dér lepte a házak tetejét és oldalát, a tarka borostyánokat, a templomkertben a hatalmas fenyőfákat is az csillogtatta. Odaértünk. A tisztaság a templomban szinte kézzelfogható volt. A tömjén illatot mélyen magamba szívtam, az oltár mellett álló fenyőfák fényfüzéreit távolról homályos körök összefüggő láncának láttam. Mindenki mozgolódott, helyet keresett magának. Az emberek szinte úgy folytak be a boltíves óriás ajtókon, az utcákról egyenesen a templomba.

Kis csomagok cseréltek gazdát, csörögtek a zacskók és visszhangoztak a boldog karácsonyok. Éberen álmodoztam az otthon maradt új babáimról, de gondolatban, amikor a mennyből az angyal is felcsendült, orgonaszóval felvezetve, a Kis Jézusnak kívántam én boldog születésnapot, az éjféli misén, ott a templomban.