Mit mondasz? Hogy esszénus? Pfuj. Jó, hogy nem szadduceusnak nézel, kedves barátom! Farizeus vagyok, mi más? Büszke farizeus voltam világéletemben, és nem tegnap óta járom ezt a poros földet. Hatvan esztendeje is megvan már annak, hogy szegény anyám a világra szült. Igen, hatvan esztendős vagyok, jól hallod: kész matuzsálem! Hogy nem látszom annyinak? Úgy van, barátom, és nem is érzem, hogy ilyen régóta vásná el Júdea kemény, makacs földje egyik sarumat a másik után. Az eszem éles, az izmaim cseppet sem sorvadtak vagy harmincéves korom óta.
Mit? Hogy mi a titkom? Elmondom, barátom, ha fizetsz nekem még egy kancsó bort. Nem, nem azt az olcsó, ecetes tevehúgyot, mit nem képzelsz?! Abból a görög vinumból kérjél egy jó kövér kancsóval, amit a helytartó római gályái hoztak be egynéhány hete. Tudom, hogy van belőle itt is, mert akármit mondanak, minden valamirevaló zsidó kereskedő tud belőle szerezni. Éppen itt ne lenne? Hiszen ez Jeruzsálem legnagyobb italmérése!
Köszönöm a bőkezűségedet…
Jó negyven esztendeje történt, barátom, jól emlékszem rá: Hag hasszukkót idején, sátrak ünnepén. Nagy Heródes ült akkor a trónon, és elrendelte, hogy számláltassék meg a nép. Ha nincs ez a királyi rendelet, aznap eszem ágában sem lett volna Betlehemben kóricálni. Ha viszont már ott akadt dolgom, nem akartam azonnal továbbállni, hát kifizettem egy ágyat meg egy bőséges vacsorát az egyik fogadóban, és csak másnap reggel készültem ismét útra kelni. Gondoltam, előbb jól kialszom magam, de a vacsora túl nehéz lehetett, mert sehogy sem jött álom a szememre. Egy idő után, amikor már mindenki horkolt körülöttem, inkább fölkeltem a derékaljamról, és sétára indultam az éjszakai városban.
Sose kérdezd, miért vitt a lábam éppen ahhoz a koszos istállóhoz! Csak azt tudom, hogy oda kellett mennem: így volt megírva. Szokatlan hangok, különös fények szűrődtek ki az istálló deszkafalának résein. Valakik énekeltek, aztán meghallottam egy csecsemő hangját. Egy csecsemőét, érted? Egy istállóból!
Amikor megkerültem az épületet, akkor láttam, hogy pásztorok gyülekeznek ott bent, azok énekeltek mindenféle hálaénekeket a messiásról meg a megígért királyról, Isten fiáról. A hangjuk reszketett, a szemük csupa könny volt, a fejfedőiket a kezükben gyűrögették. Azt hittem, teljesen elment az eszük, mert miközben ott áldották az Urat, a rájuk bízott nyáj kint toporgott az éjszakában, minden különösebb felügyelet nélkül.
Beléptem. Senki sem kérdezte, ki vagyok, mit akarok: mintha természetesnek vették volna, hogy ott járok, éjnek évadján. Mosolyogtak rám. A szalmán egy fiatal asszony hevert, hamar rájöttem, hogy ő szülte a gyermeket, akinek a hangját kintről hallottam. Mellette a férje, a kezét szorongatta néma örömmel.
Aztán láttam meg az újszülöttet.
A jászolban feküdt, a szénán, mindenféle rongyokba csavarva. A piszkos jászolban, úgy éljek! Nem hiszel nekem? A te bajod. Pedig még csak nem is ez volt benne a legmeglepőbb. Azt a csöppséget ugyanis a barmok lehelgették, hogy ne hűljön meg az éjszakában. Igen, úgy volt, az oktalan barmok ott álltak a jászol körül, és ahelyett, hogy a takarmányt legelték volna, vagy megnyalták, megharapták volna a csecsemőt, úgy tartották életben a leheletükkel, mintha tudták volna, hogy nekik ott és akkor ez legszentebb kötelességük!
Röhögj csak, iszákos mesüge barom! Röhögj, és halj meg ostobán, mert te nem láttad, nem érezted azt, amit én ott, azon a csodálatos betlehemi éjszakán!
Közelebb léptem a jászolhoz, de akkor már remegett a térdem, a szám kitikkadt, és egyszerre azon kaptam magam, hogy feszül a mellkasom, mert egy ideje már nem is veszek levegőt. Valami olyan mértékű béke áradt abból a rongyokba csavart, félig még magzatmázas csöppségből, amit nem lehet szavakba önteni! Negyven esztendeje próbálom, és nem megy, hidd el nekem, barátom, nincsenek arra szavak! Az a csecsszopó a következő pillanatban felém fordította a fejét, és rám nézett. És ahogy rám emelte a tekintetét, a remegő lábam végleg megadta magát, és én térdre hulltam előtte, ahogy csak a legnagyobb királyok előtt szokás, vagy tán még azok előtt se!
Hogy lehet egy újszülöttnek olyan tekintete, máig sem értem. Mert valami ősi és végtelen bölcsesség fénylett a szeme olajában, mintha az a szempár a legtisztább, legteljesebb tudásnak lett volna feneketlen, kiapadhatatlan kútja. Zokogásban törtem ki. S akkor a csecsemő kiszabadította apró jobbját a rongypólyából, és felém nyúlt. Megérintette az arcomat, s amit éreztem…
Nem. Úgysem tudom leírni. S te úgysem hinnéd. Melegség áradt azokból az apró ujjakból, valami tiszta, isteni kegy. De ez csak egy pillanat töredéke volt, amíg megtörtént, és a csecsemő utána megint elfordult tőlem, máris öklöcskéjét rázva élvezte tovább a barmok reá lehelt melegét.
Nem emlékszem, meddig voltam még az istállóban. Később úgy kóvályogtam a kihalt éjszakai utcán, mintha részeg lennék. Nem értettem, mi történt velem. Zaklatott lelkem a sivatagba vitt, hetekig nem tudtam a munkámra, mindennapi feladataimra figyelni. Később visszamentem Betlehembe, az istállóhoz, de már senkit sem találtam ott. A csecsemőről sem hallott senki.
Végül valahogy sikerült visszatalálnom korábbi életembe, és évekig nem is beszéltem arról az éjszakáról. De aztán feltűnt, hogy minden betegség elkerül. Jöhetett bármilyen kórság, ragály, köhögés vagy hideglelés, ami sorra egymás után ragadta el a velem egyívásúakat, nekem még csak az orrom se levesedett meg soha. Amióta csak megérintette az arcomat az a csöppség, egészséges voltam, és erős, akár a barom.
Sok évvel később, amikor a feleségem meghalt, és a fiaim megházasodtak, elhatároztam, hogy megkeresem azt a hajdanvolt csecsemőt. Hogy a követője leszek, ha még él egyáltalán.
Azóta sem leltem a nyomára. Pedig mindenféle csodatévő messiásokról hallani az elmúlt esztendőkben. Az egyikről azt álllítják, borrá változtatta a vizet Kánában, egy menyegzőn. Egy másik eset híre is eljutott hozzám, amikor valaki hét kenyérből és egy kevés halból négyezer éhes szájat tudott jóllakatni. Aztán volt olyan is, aki leprásokat gyógyított, egy másik meg vakoknak adta vissza a szemük világát Jerikóban és Betszaidában.
Számos történet kapott szárnyra. Történetek a vihar lecsendesítéséről, egy Lázár nevű halott ember feltámasztásáról, ördögűzésről Kafarnaumban… És én mindig igyekeztem utánajárni e csodáknak, de vagy elkéstem, vagy bolondnak néztek, vagy talán nem is történt semmi, csak a népek beszéltek mindenfélét. Mert hát hogy is lehetséges, hogy ennyi csodatévő, ennyi próféta, ennyi messiás járja Izráel földjét manapság?
Sosem leltem annak a betlehemi csecsemőnek a nyomára. Sosem. De tudd meg, hogy nem adom fel, míg élek!
Nevess csak, nevess! A bor végét pedig idd meg magad, váljék egészségedre! Már nincs rá gusztusom…
Nem maradok, nincs több történetem. Megyek, megnézem a keresztre feszítést. Ma hajnalban a rómaiak kézre kerítettek egy veszélyes názáreti rabbit, akit Mesternek hívnak a követői, egy maréknyi fanatikus tanítvány. Állítólag nem is tagadta, hogy ő lenne az Isten fia és a zsidók új királya, Dávid vére, maga a messiás… Quintus Pontius Pilatus elé vitték, az meg azt mondta neki: Ibis ad crucem. Keresztre mégy.
Micsoda világot élünk!
Hallod a zsivajt? A tömeg megindult a Golgota hegyére. Megyek velük én is. Ha már a betlehemi csecsemőt nem találtam meg, legalább megnézem, mint feszítik fel a keresztfára ezt a bizonyos názáreti Jézust.