Szenteste volt. Az éjféli mise végét jelző harangszó végső kondulása beleveszett a téli éjszakába, miközben az utolsó hívek is kiléptek a templom kapuján. A vastag, fehér hótakaró aznap délután lepte be a tájat, késő estére azonban teljesen eltűntek a felhők, és kitisztult az égbolt.

A pap bezárta a kaput, majd megborzongott, ahogy egy jeges fuvallat bekúszott az ornátusa alá. Visszasietett a fűtött sekrestyébe, ahol a templomszolga is elbúcsúzott tőle, s azzal a pap valóban egyedül maradt Isten házában.

Azaz majdnem egyedül.

Óvatosan kilesett a sekrestye ajtaján, és bár számított a különleges vendégre, mégis nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta ott ücsörögni a jobboldali padsorban. Egy évvel korábban, ugyanebben az időpontban találkoztak először, és bár a pap számított rá, hogy látogatója ismét eljön, mégsem merte biztosra venni.

A jobboldali padsorban megbúvó, magányos férfit össze sem lehetett volna téveszteni senkivel. Aranybrokát tunikát öltött, derekán aranyveretes övvel. A hideg ellen hermelinprémes palásttal védekezett. Imára kulcsolt kezén fehér kesztyű rejtette el makacs bőrbetegsége csúf jeleit. Súlyos aranyláncot és egyszerű, liliomos házi koronát viselt. Hullámos haja, sűrű bajsza és dús szakálla még mindig megőrzött valamicskét eredeti barna színéből, de a király – merthogy az volt, maga a magyar király – már erősen őszült, arca pedig csupa ránc és törődöttség volt.

– Hát ismét eljöttél, felség? – lépett oda hozzá az atya megilletődve. – Már a tavalyi látogatásod is óriási kegy volt számomra. Nem hittem volna, hogy valóban eljössz megint…

– De hiszen megígértem – mosolyodott el fáradtan a király. – Sosem szerettem megszegni az ígéreteimet.

A pap leült a padra, de megtartotta a kettejük közti tisztes távolságot. Úgy gondolta, nem élhet vissza az uralkodó közvetlenségével. A király persze észrevette ezt, és halvány mosollyal, alig észrevehető biccentéssel nyugtázta.

– Milyen más itt minden, mint azelőtt – sóhajtott fel kisvártatva. – Tudom, ezt már tavaly ilyenkor is elmondtam, de most ugyanúgy megütött a felismerés.

A pap nagyot nyelt, miközben bátorságot merített a következő szavaihoz.

– Talán ideje lenne visszatérned, felség – szólt óvatosan. – Hogy újból minden akképp legyen, mint rég… Azokban a szép időkben…

– A régi szép idők, hát persze! – nevetett fel keserűen az uralkodó. – Attól tartok, a régi időket csak a homályos emlékezet szépíti meg.

– De felség! – erősködött az atya. – Te mindig jó királya, erős pásztora voltál a népednek. Mindenki szeretett téged. Évtizedeken át követtek egyik hadjáratból a másikba, és tudom, hogy akár a pokolba is veled tartottak volna. Nem lett volna szabad elmúlnia ezeknek a dicső napoknak…

– Elfáradtam – vallotta be a király. – Belefáradtam a kudarcokba. Hogy nem tudtam fiakat nemzeni; hogy nem tudtam beteljesíteni atyám álmát, és megtartani a nápolyi trónt; hogy egyszerűen képtelen voltam megszabadulni ettől a makacs, lepraszerű ragálytól… És amikor drága anyám is eltávozott, úgy éreztem, elfogyott az erőm.

– Mondják, hogy itáliai küldöttség érkezett, akik se Budán, se Visegrádon nem találtak meg téged, uram – emlegette fel a pap a jól ismert történetet. – És hogy az a küldöttség végül a Nyulak szigetén lelt rád, egyszerű barátcsuhába bújva.

– Erőm teljében szerettem király lenni, ezt nem is tagadhatnám – mondta az uralkodó. – Artúr király, Nagy Sándor, Szent László voltak a példaképeim, süldő korom óta az ő nyomdokaikban jártam. De mi van, ha valójában mindig is a barátcsuha, vagy legalábbis a papi ornátus volt való nekem?

– Ugyan, felség, hogy mondhatsz ilyet?

– Nem tudtad? – emeltre rá a tekintetét a király. – Pedig már a nevemből sejthetted volna. A családunkban a fiúgyermekeket általában aszerint nevezték el, amilyen életre szánták őket. Atyámat Károlynak hívták, ahogy az ő atyját is. A nagyapám apja és nagyapja ugyanúgy Károly volt. Hogy miért? Mert Charlemagne, azaz Nagy Károly, a hatalmas lovagkirály örökségét voltak hivatottak a vállukon cipelni. Atyám nagybátyját azonban Lajosnak keresztelték, a francia ősünk, Szent Lajos után. Egyházi pályára lépett, és a halála után hamar a szentek sorába emelték. Sokat elmond, hogy az ő nevét viselem. Volt egy Károly nevű bátyám is, aki alig élte túl a születését. Atyám következő fia már a László nevet kapta, amivel ugyan megszakadt a Károlyok láncolata, de ez is egy leendő király neve volt. Ő még élt, amikor engem keresztvíz alá tartottak, és egy szent pap nevét aggatták rám. Érted, hogy miről beszélek?

– Azt hiszem, igen – biccentett az atya. – Nehéz lehet egy olyan családban felnőni, ahol már azelőtt eldöntik az ember sorsát, hogy először sírna fel. Neked, uram, megmondták, hogy egyházi főméltóság leszel, amint elég idős voltál ahhoz, hogy felfogd ezeket a szavakat. Aztán egy nap arra eszméltél, hogy meghalt a bátyád, és akkor már azt közölték veled, hogy egy egész birodalmat leszel köteles kormányozni. Azt hiszem, értem, miféle vívódást szült ez a lelkedben. De uram, kérlek, hidd el, hogy jobb lenne nekünk, magyaroknak, ha visszatérnél!

A király közelebb helyezkedett a paphoz, és odahajolt a füléhez.

– Bűnös vagyok – közölte csöndesen, majd latinra váltott. – Quamvis peccator existam, quoniam cura terrene dignitatis absque gravissimis non potest premoveri criminibus. (Bűnös vagyok, mert a földi hatalmat a legsúlyosabb vétkek nélkül nem lehet gyakorolni.)

– Ó! – sóhajtott fel a pap, ahogy felismerte a latin citátumot. – Ez Szent László királyunk vallomása! Milyen nagy embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt így, ilyen őszintén és egyszerűen kimondja!

– Azért van ám itt egy nagy különbség – mondta keserű mosollyal az uralkodó. – A szent lovagkirály ezt írásban közölte a világgal, tudván, hogy az írás megmarad, és még ezer év múltán is olvashatják. Én meg alig merem, atyám, a füledbe suttogni…

– De felség…

– Hagyd el, már úgyis mindegy! Egész életemben a tetteit igyekeztem utánozni, hogy olyan lehessek, mint ő, Szent László. De közben pont a lényeget nem láttam meg. Ő elég bátor volt ahhoz, hogy tulajdon maga legyen, és vállalja a tetteit. Én azonban minden döntésem előtt azon tűnődtem, vajon László miképpen rendelkezne a helyemben. Látod, még gyónni is az ő szavaival gyónok…

Teljes némaságba burkolóztak. A király nem szólt többet, a pap pedig nem merte megtörni a csendet.

– Bocsáss meg nekem! – mondta egyszer csak az uralkodó. – Jézus urunk születésnapja van, én meg itt búslakodom melletted.

– Szívesen hallgatlak, felség – biztosította róla a pap. – Mondd, mit tehetnék, hogy jobban érezd magad?

– Bevallom, nagyon hiányzik a bor – közölte a férfi. – A régi lakomákon módfelett rajongtam a szerémi vinkóért.

– Szerémi vinkóm ugyan nincs – tápászkodott fel az atya –, de akad egy palack vörösborom. Kérlek, várj itt, máris hozom! Micsoda bárdolatlanság, hogy nem kínáltalak meg már korábban…

Igyekezett vissza a sekrestyébe, hogy megvendégelhesse a királyt. Sietve kinyitotta a kulcsra zárt kisszekrényt, kiemelte onnan a bort, aztán fogott két poharat – ám elkésett.

A legendás lovagkirály már nem volt sehol. Ugyanolyan hirtelen és nyom nélkül tűnt el, mint egy évvel korábban.

A pap arcán előbb döbbenet, majd szomorkás mosoly terült szét. Sebaj, gondolta, majd jövőre folytatják. Akkor majd okosabb lesz, és előre bekészíti a bort.

Visszavitte a palackot és a poharakat a sekrestyébe. Levetette a karácsonyi miseruhát, hogy réteges, meleg öltözékbe bújhasson. Felvette a pulóvert, a hosszú szövetkabátot, a gyapjúsálat, a puha filckalapot. Mindenhol leoltotta a villanyt, kilépett az utcára, és kulcsra zárta a rábízott templomot.

A hó ropogott a talpa alatt, ahogy elindult a parókia irányába. Felnézett az égre: ragyogó holdfény és szédítő csillagmiriád – mintha csak Isten ajándéka lett volna arra a különleges éjszakára.

Hajnali fél kettő is elmúlt már, az utcák üresen ásítoztak, csak néhány autó parkolt a járda mellett. Az atya igyekezett úgy tenni, mintha észre sem vette volna a fekete Volgát a benne ülő két ávóssal. Pedig látta őket, ott voltak – megint, csakúgy, mint minden este, az összes éjféli mise után. Őt figyelték. Az egyikük szájában felparázslott egy cigaretta, és akkor a pap arra gondolt, vajon mikor találnak ki valamit, ami miatt őt is elhurcolhatják.

És ha elviszik – amikor elviszik –, vajon lesz-e még alkalma egy utolsót beszélgetni az öreg, fáradt lovagkirállyal, akinek elképzelése sincs róla, hogy mivé lett egykori virágzó birodalma?