Azt álmodtam, hogy anyám nem szeret.
Ezzel az egyszerű, mégis gyomorszorító mondattal indul Kiss Ildikó Judit debütáló novelláskötete, a Tizenegykor nálad, és a vele közvetített érzés az első szavaktól az utolsó lapokig elkíséri az olvasót. Emlékek sokaságát gyűjtik össze a novellák, olyan visszaemlékezéseket, amik hol kérdéseket szülnek, hol magyarázatokat adnak, hol válaszokért kiáltanak, de egyértelmű a létjogosultságuk.
A hétköznapi mozdulatok biztonságában a rutin tolta az időt.
Korszakok, sorsok, generációk traumái, családi és társadalmi problémái vonulnak végig az oldalakon, és bár a mondatok egyszerűségének elemi ereje képes földhöz csapni a gyanútlan olvasót, mégis képtelenség letenni a könyvet.
Vannak olyan kötetek, amik nem engendek el egy pillanatra sem, amiknél nem kap levegőt az ember, amit egy szuszra kell befogadni. A Tizenegykor nálad pontosan ilyen. A szerző olyan érzékenyen és aprólékosan tárja elénk a szeretetlenség minden aspektusát, hogy lehetetlen nem meglátni és átélni a sorok mögötti érzéseket.
Könnyen írok arról, hogy milyen az a mélység, aminek nem látod az alját, csak érzed, hogy talpad a nyúlós-ragadós talajba süpped, te meg nem mersz lenézni, nehogy meglásd, miben toporogsz, de a boldogságról, amelyikről érdemes, arról nem tudom, hogyan kell.
Gyerekkor, kamaszkor, felnőttkor, időskor – minden életszakasz felvonul a novellákban, és mindegyikben ködszerű, komor hangulatot fest a boldogtalanság érzése, hogy aztán egy pillanatra mégis felcsillanhasson a szeretet szikrája is egy sütemény illatában, egy ölelésben, egy búcsúzó integetésben.
…nem tudom milyen tárolórendszere van az embernek az emlékekre… de azért imádkozom mostanában, hogy őt soha ne felejtsem el. Egyetlen történetét sem akarom elveszíteni, minden elmesélt részletre emlékezni akarok, nem baj, hogy kiszínezte őket, minden szót meg akarok tartani tőle.
A kötet keretes szerkezete megnyugtató, és ott lapul benne a megbocsátás fontosságának útravaló üzenete. Először ugyan szürkére színezi hangulatot a halál közeledése, de az utolsó oldalakhoz közeledve egyre inkább ezüstössé változik minden, mert belengi, tompítja az emúlás törvényszerűsége, a megbékélés szépsége, az utolsó mosolyok, ölelések, titkok, az emlékekbe vésődő utolsók fénye. A szerző egyedi és kifejező stílusa – aminek köszönhetően mindenki megtalálja azokat a gondolatokat, amiket magával kell vinnie ebből a kötetből – pedig tökéletessé teszi ezt az átalakulást.
Pici lánykaként mindenkinek azt feleltem a „mi leszek, ha nagy leszek” kérdésére, hogy megjavítom majd a felnőtteket. A mosolygó hogyan kérdésekre pedig emeltebb hangon, teátrálisan, büszkén kihúzva magam azt válaszoltam, hogy történeteket mesélve.
Vajon tényleg képes rá egy történet, hogy elinduljon a változás? Hogy más szemmel nézzünk a világra? Hogy valamit másként csináljunk, mert megláttunk valamit egy történetben, mit a saját életünkbe illeszthetünk? Bízom benne, hogy sokak számára lesz igen a válasz ezekre a kérdésekre, ahogy abban is, hogy Kiss Ildikó Judit történetei képesek arra, hogy megjavítsák a felnőtteket akkor, ott és azért, amiért kell.