Mindenkinek az életében vannak olyan helyzetek, pillanatok, van olyan lelkiállapot, amikor azt kívánja, lehetne, hogy csak aludjunk?

Kovács Bálint 22 novellából álló kötete gyakorlatilag társadalmi korrajz, érzelmi tükörkép. Persze nem minden általa ábrázolt helyzet igaz mindenkire, de ha jól olvasunk a sorok között, a mondanivaló bizony általános érvényű.

Mint minden olyan kötetben, ami több írást tartalmaz, ebben is vannak húzónovellák. De az, hogy kinek melyik tűnik erősebbnek, melyik az, ami jobban hat, az pont annyira változó, mint az, hogy ki milyen fájdalomcsillapítót szed.

Bálint írásai tiszták, egyenesek, minden sallangtól mentesek, éppen ezért tudnak utat találni az értő olvasókhoz. Talán nem is érdemes egyszerre olvasni a kötetet, hagyni kell időt egy-egy novella között, elgondolkodni, megérteni a háttérben húzódó valós és mély tartalmat.

…bár lenne bátorsága megszólítani valakit, nem a pultnál ülni lesütött szemekkel, behúzott vállakkal, mint egy zárt kapu, amelynek elveszett a kulcsa.

Első olvasatra inkább tűnik szürkének és szorongással telinek, melankolikus hangulatúnak a kötet, de, hogy Bálintot idézzem:

…egyszerűen van úgy, hogy nem a hangsúly, nem a hangszín, nem a szavak másmilyenek, mégis sokkal többet jelent egy mondat, mint amit kimondanak.

Pontosan ilyen ez a kötet. Aki elolvassa sokkal többet kap emberi érzésekből, a mindenkiben ott lapuló, vagy éppen fellángoló szorongásból, félelmekből, de ezek mellett a tiszta, őszinte érzelmekből, a nyugalomban megélt boldog pillanatokból is. Aztán amikor az olvasó becsukja a kötetet, és búcsúzóul végigsimít a borítón, akkor csak annyit mond: Lehetne, hogy csak aludjunk?