Őszintén, könnyű azt mondani, hogy észre sem vettem, és egyszer csak ott volt, mint lehetőség, mint eszköz, aminek segítségével megeleveníthettem a belső világomat, de az az igazság, hogy ez valóban így történt. Tizenegy éves koromban kezdtem úgy igazán felfedezni a komolyabb könyveket, regényeket, és ezek annyira inspirálóan hatottak rám, hogy leültem, és néha egész nap csak körmöltem. Akkoriban még mesékből merítettem, elsősorban állatos történeteket írtam, de azokból több tucatnyit, aztán főként Jack London, Wass Albert, Lázár Ervin és Fekete István hatására kísérletezni kezdtem komolyabb történetekkel is. Mára pedig már ott tartok, hogy bármi képes megihletni, bármit képes vagyok tovább gondolni, és akár regénnyé duzzasztani, igazából ténylegesen az életem részévé lett. Számomra az írás egy eszköz és egy lehetőség, amelyen keresztül kommunikálni tudok a világgal, ha mondhatom így.

Az, hogy álnevet választok-e, nem volt kérdés. A mai napig úgy érzem, hogy az író és a hétköznapi ember két külön személy, hiszen mindkét helyzetben másnak kell lennie, másként kell megélnie a pillanatokat, így mindenképpen szerettem volna különválasztani a kettőt névlegesen is. Ezt a nevet pedig a mélylélektan iránti lelkesedésem ihlette, amelyről régebben rengeteg tanulmányt olvastam, így született meg az angol „soul”-ból lebutított vezetéknév, azt pedig, hogy végül Virginia lett a keresztnév, egy emlékeztetőnek szántam a magam részére is. Az első könyvem írásakor rájöttem, hogy a legnehezebb feladat egy ember számára az életben, embernek maradni, mondjuk úgy, tiszta lelkűnek, de azt gondolom, hogy valahol ez egy olyan feladat, aminek mindig, minden körülmények között meg kell próbálnunk eleget tenni.

Nem tudnék konkrétan válaszolni erre a kérdésre, hiszen annyira határtalan és színes a világunk, annyiféle impulzus ér bennünket nap mint nap, hogy igazából sokszor elég csak kilépnünk az ajtón ahhoz, hogy témát találjunk egy újabb kalandregényhez, de hogy megpróbáljak mégis válaszolni: az élet. Az emberek mindennapjai adják a legtöbb inspirációt, azt hiszem.

Kimondottan témákban nem szoktam gondolkozni, több különféle történet vázlata is lapul a virtuális fiókjaimban, némelyik fantasy, hiszen előbb-utóbb minden írópalánta megpróbálkozik az efféle világalkotással, van köztük két klasszikusabb, már-már szépirodalmi történet, ami az életből merítkezik és van egy másik ifjúsági kisregény. Az az igazság, hogy tényleg minden érdekel, amiben van potenciál és egy élvezhető történet, aztán persze nem mindegyik születik meg, de ez így van jól.

Ez a történet volt az, ami a leginkább a filmes élményeimből merítkezett, illetve nagyobb részben merített vizuális tartalmakból, mint olvasott vagy megélt élményekből. Gyerekkoromban szinte pillanatok alatt bele tudtam élni magam egy-egy karakter helyzetébe, és utána napokig, ha nem hetekig éltem az adott film bűvöletében, ilyenkor nem ritkán újra és újra megnéztem ugyanazt a filmet, hogy a végén már kívülről tudtam néhol a szöveget is. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy a Karib-tenger kalózai első részét nagyjából hússzor láttam két hét alatt. (Ez még jóval ez előtt a regény előtt történt.) Emellett szintén szerepet kapott benne a mélylélektani és a személyiségzavarokkal kapcsolatos érdeklődésem, illetve, azt hiszem, érezhető benne a thriller iránti, mondjuk úgy, vonzalmam is, mellyel itt is jócskán kísérleteztem.

Ez a regény volt az, ami segített elindulni az írók rögös útján. Álmomban sem gondoltam volna, hogy díjazott lesz, hiszen alig fél év alatt írtam, és ez volt az a történet, ami egy álomfoszlányból nőtte ki magát regénnyé. Az álomban pedig nem szerepelt más, csupán egy öreg indián, madártollas fejdísszel a családja körében. Mivel az indiános történeteket olvasni és nézni jobban szeretem, s meg sem kísérelnék jómagam visszatérni abba a korszakba egy saját regényben, biztos voltam benne, hogy ebből valami más fog születni. És valóban más lett belőle. Részben gyermekkori emlékekből, részben a hagyományok és gyökereink tiszteletéből, részben pedig kalandvágyból építkezett ez a történet. Minden regényben benne van maga az író is, a személye, az emlékei, az élete, ennél a könyvnél ez különösen igaz, hiszen a nagyszüleimnek, és elsősorban a nagyapámnak állít immár emléket.

Érdekes kérdés, erre többféleképpen is lehetne válaszolni, de a három első dolog, ami eszembe jut a könyveimmel kapcsolatban az a káosz, a kapcsolat (ember-ember és ember-természet között), és az állandó útkeresés/úton levés.

Elsősorban az írás hogyanját. Számomra mindkét szerző szenvedélyes író a maga módján, és mindkettőjük másban adta ezt ki magából. Wass Alberttől a hűséget, a ragaszkodást (bármihez is, nem csak a hazához) és főként a tájleírást, a karakterek környezetben való elhelyezését „kaptam”, míg angol kollégájától az idegborzolás művészetét igyekeztem, s igyekszem mind a mai napig elsajátítani.

Ha visszatekintek az eddigi írásaimra, azt tudnám mondani, hogy a thriller vagy a lélektani krimi az, amiben szívesen és otthonosabban mozgok. Mindkettő elég újkeletű műfaj, azt hiszem, viszont szerintem van létjogosultságuk az irodalomban is, nem csak a filmekben. Az írásaimra, amik igazán engem tükröznek, nagyon sokszor jellemző egyfajta letargikus sötétség, melyben a szereplő(k) néha kapaszkodó nélkül botorkál(nak), s néha már az olvasó sem tudja eldönteni, hogy mi valós és mi képzelt. Mivel olvasni is ilyesmiket szeretek, talán nem meglepő, hogy ezen a téren próbálkozom én is. Terjedelmet tekintve, a témától és a cselekmény nyújthatóságától függ, hogy regény vagy csak novella lesz-e belőle.

Általában spontán. Nem mondhatom, hogy az a tervezős fajta író volnék, aki leül a gép elé és addig nem áll fel onnan, ameddig egy épkézláb történetet ki nem talál. Az ilyesfajta, kvázi parancsszóra történő alkotást sosem szerettem, és soha nem is voltam jó ebben. Ha egy történetnek meg kell születnie, annak az alapja előbb-utóbb befészkeli magát a fejembe, piszkálni kezd és növekedni, míg nem olyan lombkoronát növeszt, amit már muszáj vázlatosan leírnom, és onnantól kezdődhet a tudatos tervezés.

Ha van valami, ami ez alatt a négy év alatt csak még inkább egyértelművé vált, az az, hogy egy kézirat sose lesz teljesen kész, és pláne nem lesz tökéletes soha. Napokat, heteket tudnék még ülni rajta, s a végén ugyanazt érezném: újra kéne kezdenem az egészet. De azt hiszem, ezzel szinte minden írópalánta így van. Ez is olyan „szakma”, amit az ember holtáig tanul, pláne, ha jól akarja csinálni. Mégis sikerül olykor olyan novellákat írnom, amiket beválasztanak egy antológiába vagy különdíjazott lesz a városi irodalmi pályázaton. Igazából az ilyen eredmények annyira meg tudnak lepni, hogy sokáig el se merem hinni. De hálás vagyok ezekért, mert én csak írok, amikor épp jólesik.

Nehéz kérdés, mivel több is van. Magyartól egyértelmű kedvenc például Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdője, amely mesegyűjtemény eléggé meghatározó volt számomra gyerekként a furcsábbnál furcsább teremtményeivel. De azt hiszem, most egy közelmúltbeli élményemet osztanám meg inkább, mely némiképp egybecseng második regényemmel, ez pedig Az Északi erdő legendája trilógia, Katherine Ardentől. Egy felnőttmeseként tudnám leírni, mely hasonló Az utolsó mesemondóhoz a tekintetben, hogy a szláv hiedelemvilágra, főként az orosz mítoszokra és népmesékre épül a történet, míg nálam ugye a magyarnépmeséket, de más népek mítoszait is alapul veszi. Maga a mese valóban varázslatos, szintén tele furcsa lényekkel, azonban olyan sötétség és misztikum veszi körül a szereplőket, hogy az már-már felér az általam kedvelt thrillerekkel. Emellett a főszereplő, Vászja szinte állandóan olyan kalandokba csöppen, amikből látszólag nincs kiút, miközben a történet meglepő hitelességgel kalauzol vissza bennünket abba a korszakba, amikor még Moszkva csupán egy kisváros volt, és a falait tatárok ostromolták. Meglepő, mert ennek a történetnek az amerikai írónő diplomamunkája volt az alapja. Ez pedig csak még inkább megerősíti bennem, hogy egy író bármikor, bárhonnan képes lehet ihletet meríteni. A trilógiáját egyébként szívesen ajánlom bárkinek, akiben van nyitottság a mesék iránt, és nem zavarja, ha ez a mese néha átcsap horrorisztikusba. Az írónő remekül bánik a szavakkal, nehéz nem odaképzelni magunkat a helyszínekre, legyenek akár valósak, akár a fantázia szüleményei.

Mindenképpen szeretnék A belső vad második részének kiadót találni, hogy ténylegesen lezárulhasson a történet és egy korszak „írói” életemben. Ezen kívül folyamatban van néhány másik regény is, melyekről egyelőre nem beszélnék, már csak babonából sem... Valójában inkább azért nem, mert még annyira az elején járok, hogy magam sem tudom, mi lesz belőlük. De az biztos, hogy egyelőre komolyabb vizekre tervezek evezni témák tekintetében, így se fantasyt, se krimit nem szeretnék egyelőre.