2022 nyarán kezdtem el azon gondolkozni, amikor már jócskán terápiás munkát végeztem, hogy valamilyen módon meg kéne ismertetni az emberekkel, mi is az a kényszerbetegség, hiszen ahogy beleástam magam a témába, rájöttem, hogy sokan szenvednek tőle, mégis nagyon kevesen mernek segítséget kérni. Valahogy tabu témának számítanak a mentális betegségek. És azt gondoltam, ha már író vagyok, akkor igenis fel kell vállalnom az én utamat, és megmutatni azoknak az embereknek, akik akár szorongással, akár mentális betegséggel, akár testképzavarral küzdenek, hogy nincsenek egyedül. Igenis van ebből kiút.

Mindenképp! A közel hároméves terápiás munkám során születtek a kötetben olvasható novellák, melyek mindegyike egy-egy nehezebb periódus, megpróbáltatás, szenvedés után íródott. Amikor nagyon a mélyponton voltam. Sokat segített, hogy kiírhattam magamból az akkor nagyon feszítő érzéseimet. Mindig megkönnyebbültem. A terapeutám is bíztatott, hogy írjak és írjak. Sokszor házifeladatnak is adta az írást. Így született például a Pánikroham is.

Mindenképp! A szorongás, a depresszió, mentális problémák, testképzavar és abúzus mind abba a kategóriába tartozik, amelyet megpróbálunk titkolni, mert azt tanultuk, hogy szégyellni kell… pedig nem! Igenis beszélni kell, segítséget keresni, mert mindegyik kezelhető, ha ott van mellettünk egy szakember. Nagyon örülök, hogy íróként megtehettem, megtettem, hogy kiálltam és megmutattam az embereknek, hogy nincsenek egyedül!

Nem, nagyon sokan nem tudják, mi is az valójában. Az ismerőseim nagy része zavartan nézett rám, amikor először meséltem róla. Éppen ezért tartottam fontosnak, hogy bár nem szakkönyv, amit írtam, legyen benne egy fejezet, ami igenis szakmaibb, elmagyarázza, bemutatja, mi is tulajdonképpen ez a betegség. És megmondom őszintén, többen is rám írtak utána, hogy ők is küzdöttek hasonlókkal, mint én, de nem tudták, hogy mi ez. Ahogy anno én sem.

Huh, ez nehéz kérdés! 😊 Természetesen a mai fejemmel azt mondanám, hogy merjen beszélni róla és segítséget kérni. De ha visszagondolok a 15 éves önmagamra és az akkori helyzetre, most sem menne olyan egyszerűen. Kivétel, ha olyan tudással bírnék, mint most 😊

Nagyon izgultam, volt, hogy szinte pánik közelébe kerültem. Nehézséget okozott az is, hogy még a saját szüleim sem tudtak róla, és féltem az ő reakciójuktól is. De aztán mindig megnyugtattam magam, és sokat beszélgettem a férjemmel is, hogy igenis, nekem ez az utam. Megszenvedtem, de megdolgoztam, feldolgoztam, amit kellett, és ez egy szuper lehetőség, hogy segítsek másoknak is megbirkózni akár a kényszerbetegséggel, akár a szorongással. Ha már valaki felismeri a betegségét, elértem valamit a kötettel.

Biztosan van, hiszen sok életrajzi ihletésű könyvet találni a könyvesboltokban. Valamilyen szinten számomra Tisza Kata könyvei is ilyenek, sokat merítettem belőlük a terápiám során, illetve a „Mi történt veled?” című könyv is nagy hatással volt rám, amelyben szintén valós történésekről mesélnek.

Támogatás, ölelés, biztatás. Amikor az éjszaka közepén rám tört a pánikroham, és a férjem végigbeszélgette velem az éjszakát, nagyon sokat számított. Ettől függetlenül volt, hogy egyedül éreztem magam, de a kritikus pillanatokban volt kihez fordulnom segítségért. És ez szerintem nagyon fontos. Illetve az is, hogy legyen a szemünk előtt egy cél. Nekem a gyerekeim lebegtek a szemem előtt… miattuk muszáj volt helyre jönnöm.

Egyiket sem mondanám nehezebbnek a másiknál, inkább csak másnak. 😊 A novellák annyiban jelentettek nehézséget, hogy amikor írtam, a pillanatnyi lelkiállapotom nagyon a béka segge alatt volt. De utána megkönnyebbültem. A narráció pedig amolyan összekötő szöveg volt, az életutam. Arra vissza kellett pontosabban emlékeznem, elolvasnom a jegyzeteket, a terápiás munkát, és azért nem csöpögősen, inkább tárgyilagosan próbáltam elmesélni, velem mi is történt.

Néha megcsapott a szele annak, hogy lehet, hogy mégsem kéne megjelennie a könyvnek, mert túl személyes, mit fognak gondolni stb… csak a szokásos negatív gondolatok jelentek meg a fejemben, 😊 de szerencsére ezeket addigra megtanultam a helyén kezelni, és szépen megnyugtattam magamat, hogy igenis ennek a könyvnek helye van a piacon, és nagy szükség van rá.

Amikor megírtam az első novellákat, a fejemben láttam magam előtt az egész történetet. Ez konkrétan A repedés című novellánál volt. Láttam a sikátort, a fekete macskát, a kislányt, aki bolyong…, és akkor ott szöget ütött a fejemben, hogy a novellákhoz milyen jók lennének illusztrációk, amik színesebbé, élvezhetőbbé, befogadhatóbbá tennék az egész kötetet. Nem annyira száraz, nem túl tömény a szöveg, szerintem jó értelemben törik meg a szöveget ezek a grafikák. Én imádom egytől egyik mindet.

Jelenleg coach képzést végzek, és pedagógiát tanulok. A későbbiekben szeretnék majd én is terápiás munkával foglalkozni, segíteni a hasonló gondokkal küzdő embereknek, és nem kizárt, hogy akár OCD-ben (kényszerbetegség) szenvedő gyerekekkel, felnőttekkel is foglalkoznék. Emellett persze a könyvírás és cikkírás is az életem szerves része.

Legfontosabb célja az, hogy azok az emberek, akik hasonló problémákkal küzdenek, egy közösségre találjanak, ahol megértik és elfogadják őket. Meg lehet beszélni a problémákat, nem tabu róluk beszélni, tanácsot lehet kérni, és néha még apró önfejlesztő feladatokat is csinálunk. De ez még nagyon kezdetleges, még én is most tanulom, mit és hogyan kell(ene) egy ilyen csoportban csinálni, de bízom benne, hogy idővel tényleg egy szuper jó közösséggé formálódik, ahol érdemben is tudunk segíteni annak, aki szükségét érzi.