Egész gyerekkoromban, ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam, gyógypedagógus. Ma is úgy gondolom, ez az egyik legszebb szakma. Viszont hiába volt a felvételi idején magas pontszámom, abban az évben akár az orvosi, jogi pályára is elegendő, a gyógypedagógia szakra pont nem vettek fel. Így, mivel más szakot meg sem jelöltem, pótátjelentkezéssel kerültem a tanítóképzőbe, Esztergomba. Ma már azt gondolom, nem véletlenül. Tanító-művelődésszervező szakra jártam, és ez utóbbin művelődéstörténetet is tanultunk. Remek tanáromnak köszönhetően nagyon sokat tanultam ebből a tárgyból, annyira megszerettem. Szabadidőmet az orvoslás történetének szenteltem. Két alkalommal meg is nyertem az Országos Tudományos Diákköri Konferencia művelődéstörténet-művelődéselmélet szekcióját. De az összegyűjtött orvostörténeti érdekességek, rendben megjegyzetelve, egy tudományos munkában kevesekhez érnek el. Arra gondoltam, regényes formában, emberi történetekbe szőve sokakhoz utat találnak.

A Hatszemes ötlete Cs. Szabó Sándoré, akivel írói barátságot ápolunk. Figyeljük, segítjük egymás pályáját, hiszen az írással kapcsolatosan leginkább egy másik író adhat tanácsot. A Hatszemesben az volt a nagyszerű, hogy szívünknek kedves vendégeket hívtunk, és arról kérdeztük őket, ami minket íróként érdekelt. Nem kellett sietni, ráérősen kiveséztünk egy-egy témát. Sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből, például a türelemről, az írói alázatról, és megismertem mások munkamódszereit.

Néha, ha a regényeimről beszélek, hajlamos vagyok őket meseként emlegetni. Valójában, a szó köznapi értelmében, tényleg azok. Én a regényeiben is mesélek: lányok, nők, betegségek, városok, kövek, szerelmek történetét írom meg. A mesélés az ember lételeme. Nagyon szeretek gyerekekkel beszélgetni, velük lenni, és a mese az egyik legjobb módja annak, hogy elvarázsoljuk őket. Szóval én csak mesélek, és attól függően, hogy éppen kinek, lesz belőle mese, vagy regény.

Székesfehérváron nőttem fel, és a korábban emlegetett orvostörténeti kutatásaimat is itt végeztem. A helyi levéltárban számtalan kultúrtörténeti kincs rejtőzött, rejtőzik, és a történelmi belvárost is jól ismerem. Íróként nagy segítség, ha a helyszín “készen van”, a szereplőimnek csak be kell lakniuk.

Nagy megtiszteltetés ez nekem. Bár azt hiszem, nem egészen nekem szól ez, inkább a történetnek. Székesfehérvár őrzi emlékeit, és a Kő kövön című regényem helyszínei ma is bejárhatóak. A helytörténet lelkes ápolóinak köszönhetem, hogy kézzel fogható közelségbe kerülhet a történetem és a történelem.

Sokkal fontosabbnak tartom az érzelmek, gondolatok közvetítését, mint a történelmi tényeket. Mondom mindezt úgy, hogy az orvoslás történetének kuriózumait nagyon kedvelem, szívesen szövöm őket a történeteimbe. De hiszem, hogy egy írás gerincét, vagyis inkább lelkét, a tényeken túlmutató, önmagunk és mások megismerését szolgáló, az egyetemes értékeket hordozó sorok adják. Én legalábbis ezekért írok. És ezek a gondolatok csak úgy jönnek, ki tudja honnan, nem az én érdemeim, a “regény írja önmagát”.

Az írás arra való, hogy megmutassuk, mi lakik bennünk, hogy történeteket meséljünk el a régmúlt és a mai világról. Hogy éppen egy novella, vers, vagy regény kerekedik belőle, az mindig az adott témától függ. Ha egy erős karakter “jön szembe”, néhány apró, de érdekes eseménnyel - novella lesz belőle. Ha csak a szív dalol, vers. A regény pedig örök - ha az ember megérzi az ízét a történetmesélés ezen formájának, többé nem tud lemondani róla. Mindegyiket szeretem, és mindig éppen azt a legjobban, amelyik a fejemben jár, mert izgat, foglalkoztat, elbájol.

Igen. És ennek a kommunikációnak két fontos eleme van. Ha régmúlt időkről írok, kötelességem felkészülni az adott kor mindennapjaiból: hogyan éltek, ettek, tisztálkodtak, gyógyítottak, főztek, öltözködtek, mértek időt, gondolkodtak. Mi képviselte számukra az értéket? Egy betanított sólyom? A tudás? A szerelem? Kinek, mi. De ez csak a kérdés egyik oldala. A hiteles kommunikáció fontosabb eleme számomra, hogy “kitegyem a szívemet”. A legtöbb általam megírt öröm, fájdalom, csalódás és rácsodálkozás első kézből való, vagyis az enyém. Belőlem fakad. De egyre többen akadnak, akik rám bízzák történeteiket. Meséld el, mondják, és szó szerint a lelkemre kötik családi titkaikat. Ilyenkor az ember elteszi, amit hallott, mert tudja, hogy a nagy történetben egyszer helye lesz ezeknek a titkoknak.

A sorsok egyetemesek, a történelemben éppen úgy részt vettek a nők, mint a férfiak. De eddig úgy alakult, hogy mi, nők kevesebb szerepet kaptunk a történetmesélésben. Nem gondolom, hogy mást mesélünk, mi nők. Ugyanazt meséljük, csak egy merőben más szemszögből. Nem is gondolom, hogy ez igazából női szemszög. Szívesebben hívom művelődéstörténetinek. Az én írásaimban tudatosan nem a rombolás, a háború, a cselszövések viszik tovább a történetet. Azt szeretném megmutatni, hogy a világ a jóakarattól megy tovább. Gyerekeket szoptatni, felnevelni, gyógyszereket keverni, beteget ápolni, iskolákat építeni, tanítani, békében élni sokkal nagyobb eredménye az emberiségnek, mint a csatározások, területfoglalások sora. A lélek mindenkié, nem csak a nőké - hogy én mégis nőként mesélek, annak egyszerű oka, hogy nő vagyok. Könnyebb magamat megfigyelni és a saját érzéseimet, gondolataimat szőni a regényeimbe.

Hit. Szerelem. Tudomány.

Tudatos választás, hogy a könyvek közelében vagyok. Lételemem az olvasás, és nincs jobb dolog, mint egy könyvtárban ülni, ha rád tör a kíváncsiság. Legyen irodalomelméleti, matematikatörténeti, filozófiai, vagy egyszerű életvezetési kérdés, máris tudom, melyik polchoz menjek, és válaszok várnak. Sokféle válasz, és kedvemre válogathatok közülük, hogy aztán megszülethessen a saját válaszom. A könyvek között nem felszínes tartalmak várnak, hanem igazi csemegék, különlegességek, amelyek gyönyörködtetnek.

Darvasi László, Ljudmila Ulickaja, Temesi Ferenc, Krasznahorkai László, Tompa Andrea, Szilágyi István, Gabriel García Márquez, Le Clézio, Juhász Ferenc, Spiró György… hogy rajongásaim tárgyait elkezdjem sorolni. De sokat olvasok tudományos vagy tudományos ismeretterjesztő műveket is, nagy tisztelője vagyok például Benedek Istvánnak, Csányi Vilmosnak, Magyar László Andrásnak.

Legközelebb egy ifjúsági regény lát majd napvilágot a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. Kék imágó a címe. Ezzel ismét újabb, ismeretlen vizekre evezek, az eddigiektől eltérő hangon szólalok meg. A Kő kövön világában játszódó Majdnemek könyvét már megírtam, remélem, az is hamarosan megjelenhet. Mostanság pedig Mátyás király korában, Vitéz János udvarában töltöm napjaimat, év végére készül majd el a kézirat, amely egyelőre a Hársfakánon címet viseli.