Egy gyötrődő, kétségekkel teli, a világot és benne magunkat féltő, a körülöttem élőket gondosan megválogató, az elefántcsonttornyomban ücsörgő, introvertált ember vagyok. Szeretek olvasni, színházba és koncertre járni. Minden reggel futok, szeretek a természetben lenni, csendben szemlélni a körülöttem lévő világot. Konzervatív vagyok. Féltőn őrzöm a mentális érinthetetlenségemet.

Egy kíváncsi, az emberekre nyitott, a világot megismerni és befogadni akaró, sokat utazó, barátkozó, közösségi szemléletű, extrovertált személyiség vagyok. A saját szabályaim és mértékem szerint szeretek idegenekkel ismerkedni, elfogadom őket olyannak, amilyenek, könnyen alkalmazkodom új helyzetekhez, szeretem a kihívásokat és az életünket támogató újabbnál újabb, technikai megoldásokat.

E második személyiségrészből fakadó exhibicionizmusomat arra használom, hogy megmutassam a világnak azokat a szegleteit, az ott élő embereknek azokat a sajátosságait, gondolkodásmódját, és cselekedeteinek mozgatórugóit, amit ismerni kell ahhoz, hogy jól éljünk és élvezzük a születésünkkel eleve elrendelt, ránk ruházott szépségeket, de azért is, hogy túléljük a világunkban uralkodó anomáliákat.

Kreatív vagyok, sok művészeti projektet futtatok párhuzamosan, az utóbbi két évben tanítok, mentorálok is, a munkámban fegyelmezett és tudatos vagyok.

Viccesen azt szoktam mondani, hogy predesztinált vagyok az írásra, hiszen a vezetéknevem, bár rövid ékezettel, de megfordítva mégiscsak irás…

Amióta hatévesen megtanultam olvasni, faltam a könyveket. Hét-nyolcévesen már túl voltam a Verne- és Jókai-összesen, az indiánkönyveken, ismertem és imádtam Mary Poppinst, szurkoltam a Pál utcaiaknak és Pinokkiónak egyaránt, de láttam a távolban egy fehér vitorlát is. Könnyű dolgom volt, mert anyu nyomdában dolgozott, és mivel akkoriban rengeteg magyar nyomda volt, az ott dolgozók belső csereberéje útján szinte minden megjelenő gyermek- és ifjúsági irodalomhoz hozzájutottam, de anyu a felnőtteknek szóló könyveket is hazahozta, azokból is csemegéztem. Amiket ezen az úton nem kaptunk meg, arra ott volt a könyvesboltok gazdag választéka olcsón.

Az írásról az első emlékem negyedikes koromból való. Már nem emlékszem, miről, de fogalmazást kellett írni. Megírtam és nagyon jónak éreztem. Ez volt az első, tudatos érzésem egy írásomról. Büszke voltam rá, alig vártam, hogy Mari néni osztályozza. Hármast adott rá, amit nem értettem, amitől nagyon szomorú lettem, és a mai napig megmaradt bennem az a rossz érzés. Nyolcadikban ismét erőre kapott az írni akarásom, és levelet küldtem a Nők Lapja akkori főszerkesztőjének, Németi Irénnek. Már amennyire sikerült, gyöngybetűkkel megírtam neki, hogy újságíró akarok lenni, egyben kérdeztem tőle, mit kell tennem azért. Kézírásos válaszában leírta, hogy tanuljak, a gimnázium után menjek az ELTE-re, végezzem el a bölcsész szakot, majd jelentkezzem nála, akkor majd megbeszéljük a továbbiakat. Az élet másfelé sodort, de végül azért csak kikötöttem az írói hivatásnál. Marketingkommunikáció szakon végeztem, a munkahelyeimen mindig használták az írástudásomat. Hol egy reklámszöveg, hol egy termékelírás, hol egy vezetői beszéd megírására kértek, de írtam nekrológot is. Élveztem a kihívásokat, bármilyen témában írtam, könnyedén ment, sikerem volt vele. Jó volt a stílusom, a dramaturgiai érzékem.

Végeztem íróakadémiát is, bár az inkább színházi dramaturgképzés volt, ahol az egyik tanárom (elismert drámaíró) azt mondta, remek novellista vagyok, a regényírás viszont nem nekem való. Ezzel a tudattal írtam – szerkesztője voltam egy kamaszlapnak, majd főszerkesztője egy sport- és életmód magazinnak – és éltem 2013-ig, amikor anyu márciusban, rákbetegségben elhunyt. A betegsége kezdetétől, akkor már ötödik éve egy rákellenes alapítvány önkénteseként dolgoztam. Pár hónappal a halála után, egy forró nyári napon apunál voltam, ahol délután bekapcsoltuk a tévét. Az akkor még a Dunán futó, Jakupcsek Gabriella által vezetett Ridikül adásába kapcsolódtunk, amelyben véletlenül éppen a daganatos betegségekről volt szó. A stúdióban túlélő érintett is ült, Simó Vivien, aki akkor még Rippel Ferenc artista felesége volt. A lányommal egykorú, fiatal nő olyan szívszorító egyszerűséggel, senkit és semmit nem okolva, nem káromolva az eget, mesélte el a tragédiáját, hogy szipogva azt mondtam apunak, én ezt a történetet meg fogom írni. Ez lett a 2014. február 4-ére, a Rákellenes Világnapra megjelenő Életrevaló című regény. Szintén abban az évben kezdtem el írni Az lenne jó címmel, a felnőtteknek szóló, egymondatos retromeséimet, amiből már két kötet és CD is megjelent, és amit a Koltai Judit&Koltai Róbert színművész testvérpár olvas fel meseesteken.

Mivel szeretem feszegetni a társadalmi tabutémákat, 2017 és 2019 között az életközepi válságba toppanó, női és férfi változókorról szóló trilógia megírása következett, MeNŐpauza című felütéssel.

2020-ban, a tizenhárom társammal megalapított egyesületünk keretében, a Nézőpontváltó rákellenes színházi staféta programban, az orvos-beteg kommunikáció elősegítése céljából egy kisregény megírása következett, Joghurt villával címmel, ami egy kötetbe került a Barkochba című drámával, amelynek felolvasószínházi produkciójából félórás film készült.

2021-ben jelent meg a Halálúton Horvátországba menekültnapló, ami a világban történő migrációs jelenség személyes tragédiáját mutatja meg. Minden történetem a nőről szól, aki a körülmények hatására kénytelen hétköznapi, az olvasó számára inspiratív hőssé válni.

2023-ban jelent meg a Tűzszivárvány című regényem, amelynek főszereplője, Attika/Émi a hétköznapi hősök illusztris, képzeletbeli csapatát erősíti.

Az első regényem, bár akaratlanul, de már tabutémáról szólt, egy halált is okozó daganatos betegségről. Ha valaki képes beszélni, szavakba önteni a halállal kapcsolatos érzéseit, főként félelmeit, meglátásait, akkor már bármit megfogalmaz, bármiért kiáll, hiszen mi lehet véglegesebb, mint az elmúlás? A biztos vég tudatával együtt élve viszont fel kell ismerni, hogy egyáltalán nem mindegy, az odáig vezető út milyen. És az bizony nem mindig rajtunk, a saját akaratunkon múlik, hogy milyenre sikeredik. A világban zajló történések, az ellentétes céllal ható erők, az emberiség mihaszna természetéből adódó káros környezeti hatások mind-mind az ellen tesznek, hogy az utunk sima, zökkenőmentes, netalán boldog legyen. Önhibánkon kívül, bármikor belecsúszhatunk egy olyan csoportba, amelynek tagjait valami katasztrófa sújtja. Nem feltétlenül háborúra, krónikus betegségre, éhínségre, földrengésre gondolok, elég egy kultúrország kipécézett embercsoportjához tartozni, amely éppen nem tetszik egy másiknak, ami a hatalom és erő jogán, megtorolja a másságot.

Már gyerekkoromban „szájaltam, visszabeszéltem”, ha igaztalanul vádoltak engem vagy bántottak bárkit a környezetemben, kaptam is érte eleget – természetesen jó szándékú, nevelői célzattal. Ne szólj szám! – tanították opportunista módon a felnőttek, ennek ellenére legközelebb sem tudtam befogni a szájamat. Most ugyanezt teszem az írásaimmal, és erősen bízom abban, hogy sikerül azok szavát tolmácsolnom, hangját hallatnom, akik pillanatnyilag hallhatatlanok. Talán a regényeimmel halhatatlanná válnak, és mementóként eljut a világhoz jajkiáltásuk.

Azt is remélem, hogy a drámáim nem tragédiaként, hanem további kérdések felvetéseként, sőt, tabudöntögető, társadalmi párbeszédként fognak működni és fennmaradni, illetve – szándékom szerint – tovább élni az olvasók körében.

Egyrészt az, ha megérint a téma. Ha valamilyen módon, akár közvetve is, de érintett vagyok, leszek benne. Például daganatos betegség (Életrevaló, Barkochba), klimax (Pauza-trilógia).  Másrészt pedig az, ha valami mélységesen felháborít, mert a humánum ellen való, emberiségellenes és mindenkinek el kell mondani, hogy soha többé ne történhessen olyan. Például háború, menekültlét (Halálúton), hatalom általi kirekesztés (Tűzszivárvány).

Persze, hogy idealista is vagyok! Miért? Eddig nem derült ki? De hát ki legyen az, ha nem egy író? Az álmodozásom az Az lenne jó című, felnőtteknek szóló, egymondatos, retromeséimben testesül meg igazán, amelyekben egy idealizált, hetvenes évekbeli gyerekkort mutatok be, némi személyes beütéssel.

A Népszava hétvégi mellékletében, a Visszhangban megjelenő cikkeim, interjúim témáinak megtalálásánál, írásánál nagy szabadságot élvezek a kiadó oldaláról. Mivel nem vagyok újságíró, ezért a szerkesztőim újságosítják az irodalmi szövegeimet, én pedig örömmel tanulom tőlük ezt a szép és nehéz mesterséget. Igaza van a mondásnak, miszerint a téma a földön hever, és mivel sokat utazom, ezért kül-földről is szedegetem és feldolgozom a híreket, információkat, beszámolok az érdekességekről. Utazás közben érzékenyebb vagyok, sokkal több dolog inspirál, hiszen mindent szeretnék átadni, elmesélni az olvasónak.

Nem gondolkodtam rajta, fel sem merült bennem addig, amíg el nem kezdték kérdezgetni. Nekem természetes volt, hogy tudtam dolgokat és kész. Egy pszichiáter barátom mondta, hogy én jobban ki tudom használni az emberiség kollektív tudatalattijának tapasztalatait, szimbólumait, mint más emberek (C. G. Jung archetípusok). Mások magyarázatként az egregor csoporttudatot sejtik – és azzal magyarázzák – a háttérben. Én pedig – ezzel nem törődve – csak írok. Amihez lehet, szakértőt kérek fel segítségül, például orvosokat, de a karaktereim személyiségét, cselekedeteit a magam érzéseiből, a saját empátiámból teremtem és formálom. Amikor majd’ húsz éve, először megláttam Esztergályos Cecília színművész agyagszobrait egy színházi próba szünetében, nagy tudományosan megkérdeztem tőle, hogy ez honnan jön neki. Olyan kifejező arcokat, vonásokat, karaktereket tud formázni, hogy az elképesztő! Ő csak felmutatott az ég felé és azt mondta, ez tőle jön. Most mindenki gondoljon arra, amire/akire akar.

Az, hogy jó történetet írjak. Ez a cél. Amikor a törökök megtámadták Szíriát, és beszálltak melléjük az oroszok, majd a többi náció is, és irtották a kurdokat, ahol érték, akkor meg akartam menteni az összes Dzsamilát. Amikor a transzneműeket itthon kikiáltották eredendő bűnösnek, akkor minden Attika nyomorúságát akartam megmutatni. De amikor írok, a szöveg erősebb nálam, a céljaimnál. Arra kényszerít, hogy azt írjam, arra kanyarítsam, amitől az jó történet lesz. Amin majd elgondolkodik, aki akar, a tanulságot majd leszűri az, aki akarja. De az már nem az én célom. Amit még nagyon szeretek írás közben, az a flow-nak nevezett érzés. Minden regényemben az a rész a legerősebb, amit flow-ban írtam. Fel tudom idézni az érzést, a pillanatot. Azt az elragadtatást, amit akkor éreztem.

Az előbbi „hagyom magamat sodortatni a szöveg által” válaszommal ellentétes lesz, amit e kérdésre válaszolok. Úgy fogalmaznék, hogy inkább ambivalens a kapcsolatom a szövegeimmel. Részben nagyon tudatosan nézem a történeteket, amiket leírok. Az író manipulál. Minden író. Mindig, minden írásával. Én is. Ezért is nagy felelősség az írás szabadsága. Tehát a munka és az átdolgozás tudatos folyamat. Másrészt viszont, amikor például felolvassák, vagy megfilmesítik, eltávolodik tőlem, mintha nem is én írtam volna. Rácsodálkozom, izgulok, a Barkochba című drámámnál, ahogy hallom a közönséget szipogni, komolyan elkezdek könnyezni én is – ez a zseniális színészek előadását is dicséri! Amikor a Tűzszivárvány egyik részletét a könyvbemutatón Ozsgyáni Mihály felolvasta, egészen beleéltem magamat, gondolatban én is futottam felfelé, a Gellérthegyre Attikával és lenéztem vele az éjszakai fényben fürdő Budapestre és éreztem a testemet átjáró, friss szelet. Emlékszem az elragadtatásra, amikor azt a részt írtam. Szerencsés vagyok, mert minden regényemben több ilyen rész is van. A nekem levelet író olvasók is általában ezeket a részeket emelik ki, ezek hatnak rájuk legerősebben. Nem véletlenül.

Valóban nem pozitív a végkifejlet, de nem is szükségszerű. Sőt. Ez az első regényem, ami így ér véget. A két évvel ezelőtti írói identitásom része volt a kételkedés a pozitív végkifejlet időszerűségében. De aztán az emberi és írói ösztön mégiscsak arrafelé vitt, hogy utolsó szalmaszálként meghagyjam a reményt. A regény utolsó bekezdése maga a nagybetűs remény. Az új kezdet lehetősége. Az élet folytatása. Azt üzeni, bár ez a történet így, rosszul végződött, de ettől még más, hasonló gonddal küzdőé lehet szerencsésebb. Az a bátorság kell hozzá, ami megvolt az Attikából Émivé váló emberben, és az a bátorság, amivel a rendőr cselekszik az utolsó mondatokban. Minden regényemben törekszem a remény megmutatására és ébrentartására, hogy tovább tudjunk élni ebben a mindannyiunkat rengeteg rosszal is sújtó, sokkoló világban.

A lányomon kívül, az írás mellett, a színház a nagy szerelem az életemben. Már nyolc éve a rákellenes szférában dolgoztam, amikor úgy éreztem, új utakat kell felfedezni a daganatos betegségek elleni küzdelemben. Az egészségtudatosságban a mentális rekreáció fontosságát akartam hangsúlyozni, ezért született az egyesületünk, és a staféta. Eleinte, minden év októberében, a stafétához csatlakozott hetvenhét magyar színház mindegyikében, egy előadás erejéig levendula színű szalagot kötött a társulat, és felhívták a figyelmet a rákszűréseken való részvétel fontosságára, de a mindennapi kikapcsolódás szükségszerűségére is, így a nézőt a kedvenc színészei indirekt módon terelgették az egészséges életmód irányába. Pár éve a Barkochba című drámámat játsszák különböző színházak, amely amellett, hogy egy szerethető történet egy nő mellrákból való gyógyulásáról, az orvos-beteg kommunikációt is elősegíti.

Az Úgy, ahogy van! szubjektív, irodalmi séta a Józsefvárosban azért született, mert sokan szeretik a közösségi médiában közreadott, a nyolcadik kerület inspirálta történeteimet, és meg akarták nézni, hol élek, hol írom ezeket, mely utcák, parkok, szobrok azok, amelyek az írásaimban szerepelnek. Hol futok reggelente, melyik piacon vásárolok, ki is az a csirkés Józsi, hol van a baklavás török, és a többi érdekesség. Áprilisban kitaláltam, jöjjön, aki akar, megmutatom ezeket a helyeket, és egy szintén a kerületben lakó barátnőmmel, Balázs-Piri Katóval közösen megterveztük a Blaha Lujza tértől, a belső Józsefvároson át a Nagyvárad térig tartó, tizenöt állomásból álló sétát, amelynek mindegyikén felolvassuk egy-egy novellámat. A legközelebbi november 25-én lesz, 10.00 órakor indulunk a Népszínház utcai meki elől. Innen üzenem, lehet még csatlakozni!

A gondolatszabadság, a kiteljesedés érzése, a változ(tat)áshoz való pozitív hozzáállás megerősítése.

Ha nem hinnék benne, hogy a történeteimmel van ráhatásom a „nagy egészre”, nem lennék hiteles író. És ember sem. Nagyon hiszek abban, hogy mindenkinek van dolga, patetikusan fogalmazva, küldetése a földön, senki nem él hiába. A feleslegesség érzése a legpusztítóbb emberi érzés, ami sokféle betegség előszobája lehet. A másik véglet, amikor valaki mindenhez is ért, mindenbe beleszól, ami gyilkos indulatokat váthat ki – gondoljunk csak az közösségi média posztjai alatt kibontakozó kommentháborúra. De értem ezalatt az aktuálcsókosok kinevezését olyan pozíciókba, amihez annak még csak véletlenül sincsen köze. Sem szakmai, sem emberi vonatkozásban. Hogy tanítható-e, hogy azzal érünk el a világban pozitív változást, ha azt csináljuk, amiben jók vagyunk, és nem ütjük az orrunkat feleslegesen más dolgába? Próbáljuk meg és kiderül!

Bulgakovtól A Mester és Margarita. Az első felnőtt-könyv élményem tizenöt évesen, pedig addigra több száz, felnőtteknek szóló könyvön is túl voltam. Imádtam, imádom! A varázsát, a mágiáját, a Karinthy-féle minden másképpen van történetszövését. Margarita akartam lenni, megvolt a saját képem róla, és persze, hogy akartam magamnak egy Mestert is! Tersánszky is elbűvölt – szintén tizenöt évesen, de az örök szerelem tizennégy éves korom óta Karinthy Frigyes, majd rá pár évre mellévettem Örkény István műveit is. Imádom a humorukat, az abszurdot, a mindent másnak láttatót. Az eddigiekből nem derült ki, de jó és erős, olykor szarkasztikus humorom van, remek abszurdokat írok, de azok inkább novellák, bár…

… igaz, hogy már nem írom, hanem a szerkesztő kezében van egy abszurd kisregényem, ami Örkény Tóték című abszurd drámájának a – hát, mondjuk úgy, hogy – kicsavarása. Amit pedig jelenleg írok, az ismét egy tabudöntögető regény, mégpedig a leírt, lesajnált, a fiatalabb generáció szemében már csak saját maga szellemeként bolyongó, hatvanas korosztályról. Ilyen történetet nem írnak a hatvanasokról, mondta a barátnőm, amikor elmondtam az ötletemet, de én bebizonyítom neki, hogy igen, írnak, és remélem, hogy igenis olvasni és szeretni fogják az egykori MeNŐpauzás olvasóim!