Igen, ez úgy néz ki, mint az ötödik Sally, de valójában ez az ötödik Borka, aki ennyi név alatt sem skizo, csak kicsit. :D Szeretem a különböző neveket, és a szavakkal való játékot. Civilben egyébként nem vagyok ennyire érdekes: kétgyerekes anyukaként élek hagyományos családmodellben, két éles eszű és nyelvű kamasszal, illetve a jobbik felemmel, a férjemmel, aki mindenben támogat már lassan huszonhárom esztendeje. Szakmai szempontból is hozom a nagy átlagot: több mint huszonöt éve foglalkozom grafikával és kiadványszerkesztéssel, illetve több mint tizenhárom éve a könyvkiadásban dolgozom. 2015-től pedig magam is adok ki könyveket, szinte minden zsánerben, ha nem könyveket, akkor novellákat, valamint antológiákban is megjelenek, ha tehetem. Ami talán nem mindennapi, hogy már huszonkét regisztrált kötetem van, de még sokaknak ismeretlen a nevem.

Ezek igazából nem álnevek, mert sosem akartam elbújni semmi vagy senki elől. Inkább szerettem volna megelőzni a genderalapú és sztereotip megkülönböztetést íróként. A kétezer-tízes évek elején még nem volt túl jó megítélése a női magyar szerzőknek. Idővel ez már finomodott, mára már nem olyan vészes, így tavalyelőtt kimerészkedtem a feminin írói neveimmel is. Ezek mellett a különböző zsánerben, műfajban, vagy akár művészeti ágban alkotó énjeimet kívántam elkülöníteni egymástól.

Szabó Borka az én alapvető művész- és rövid nevem, de ha Szabóné Váczi Borbála szól bele a telefonba egy idegen szám hívására, akkor sem kell megijedni, ez az anyakönyvezett megnevezésem. Bemutatkozni azonban a férjezett családnevem és a kedvenc becenevem használatával azonban a művészvilágban sokkal könnyebb és elfogadottabb.

Írói névnek – legalábbis a fikciós irodalom világában – még sem volt elegendő. Mint említettem, a magyar nőiségem akkoriban hátrasorolt volna a megítélésemben. Mára átfordult a kocka, és az angolszász, uniszex név tűnhet idegennek, de Robin O’Wrightly is én vagyok, hozzám nőtt, eggyé váltam vele, nem hagyom el.

Egyébként azt jelenti: „igazmondó rigócska”, mivel a „robin” az erdőben folyamatosan pitypalattyoló vörösbegyfélék neve angolul, a „wrightly” pedig a „write” és „rightly”, azaz a „helyesen, szépen, igazat írni” összege. Az „O-aposztróf” pedig az írek iránti szeretetem jelképe, és könnyebb kiejteni a nevet: [robinórájtli].

Mia Frances akkor lépett elő, amikor Robinként már nem biztos, hogy szerencsés volt vállalni a kimondottan, még magamhoz képest is morbid, beteg, fárasztó, kiborító irodalmi alkotásaimat. (Legutóbb a Wattpad például ki is bannolt, mert szerintük túl explicit volt valamelyik Frances-novella. Hát én esküszöm, hogy büszke vagyok magamra! :D ) A név egy geg: ha magyarosan ejted ki, akkor „miafrancez” lesz belőle. Persze ha valaha kijut az angolszász világba, ők nem fognak röhögni, mert „májafrenszisz” nem igazán jelent semmi félreérthetőt.

Váczy Virág a kis liebling énem, aki a bennem elveszett költő – nem is találom – és mesemondó finomságával szeretne kibújni. Ő teljesen gyerekbarát, bár a versei inkább felnőtteknek szólnak. A név alapja a születési nevem, de úgy, ahogy nem szerepel sehol. A Váczy sajnos i-vel lett anyakönyvezve még az „átkosban”, ahol elutasították a nemesi y végződés használatát. A Virág pedig a második keresztnevem, amit templomban kaptam a szüleimtől, és emiatt szintén elfogadhatatlan volt, nem is jegyezték be hivatalosan.

De kicsoda SignoraSchneider? A Moly.hu-n használt nickem, mivel ezen nem vagyok bejegyezve sehol máshol. A jelentése „Szabóné” olasz prefixummal és a német „szabó” szóval. Nem jött volna ki jól olaszul az egész, mert a szabó(nő) az „il sarto” vagy „la sarta”, ami kiejtve, hát... Szerintem érthető. :D Frau meg nem akartam lenni, így sikerült ez. A Merítés magazin Kötelező-felfedező rovatának szerkesztőjeként elég egyedinek gondoltam. És pont kóser, mert voltam én Kripley hadnagy is – már megint egy beteg szójáték –, amikor betegségből lábadoztam hosszú ideig, és aztán döntöttem úgy, hogy rendbe jövök SignoraSchneiderként, illetve ez a nevem elfogadhatóbb lesz az olvasótársak számára.

Az írást tizenkét évesen kezdtem azzal, hogy meg akartam írni egy kisregényt. Sikerült is, de sajnos a kukában végezte a kézirat, személyesen kellett iktatnom. Az ok: explicit content – már megint! –, mikor is édesanyám szembesített azzal, hogy egy ilyen fiatal leányzó nem írhat erotikus thrillert, anya-lánya konfliktus alapon meg pláne nem. Persze azóta sem feledtem el a történetet, így az alapja olvasható a 2018-ban megjelent Kettős kereszt című regényemben. Anyukám pedig – Isten nyugosztalja – elhunytáig a legnagyobb támogatóm, szponzorom és mentorom volt. Kamaszként később verseket, novellákat és groteszk egyperceseket, abszurd szkiteket véstem füzetbe a baráti társaságom legnagyobb derültségére. Ők bátorítottak az első regényem kiadására is, de még ne szaladjak annyira előre, szólj rám!

Ugyanis a regényírás második szele akkor legyintett meg, miután édesapám meghalt. Ő is írt könyvet, amit posztumusz kiadtunk a testvéremmel karöltve, mint örökösök, és akkor jött a gondolat, hogy írjak én is regényt. Pár évvel később meg is született az Erelem (eszetlen szerelem) című abszurd romantikus paródia. És 2015-ben a régi baráti társaságom egyik tagja nyesztetett, hogy publikáljam, tud egy kiadót... A többi már történelem.

Mindenképpen az aktualitások hatnak rám, azok közül is, amik igazságtalansággal kapcsolatosak, de a családom története és a személyes történéseink is lenyűgöz. Emellett az örökségünket is igyekszem ápolni, elsősorban apukámét, de most már az anyukámé is gondozásra érett.

A humor, a kaland és – letagadom, de – a romantika. Amúgy nem vagyok romantikus, de valahogy mindig belekúszik a sztorijaimba az az átokfajzat. :D

Eleinte váltogattam, mindenbe belekóstoltam, ez mostanában is igaz rám, mivel szeretem a kihívásokat. Emellett azonban kinőtte magát egy-egy zsáner, hogy több kötet erejéig foglalkozzak vele, vagy épp tematikáim, amikkel törődnöm kell. Sokuk így vált sorozattá.

Igen, így van, nincs kedvenc, és mindegyik kedvenc. Inkább azt mondanám, máshogy áll közelebb a szívemhez, mint a többi – mert ez az apai nagyapai felmenőim históriája. Az 1920-as évvel kezdődik, nem sokkal a trianoni szerződés megvalósítása előtt, ahol egy erdélyi magyar leányka találkozik egy hazafelé menetelő francia katonával. Adott, hogy mi lesz belőle, itt vagyok én is szpojlernek, de ahogy folytatódik, az a nem mindennapi. Mit is mondhatnék? Na, tényleg nem szeretném lelőni a benne található poénokat. :D A mi családunk egyik ága sem hordoz egyszerű emlékeket, bár kié őriz? Én hiszek a sejtszintű genetikai emlékezetben, ezt a teóriát mostanában kezdik elfogadni, ahogy bebizonyosodik a létezése. Ez azt jelenti, hogy a félelmeink alapja gyakran valamelyik felmenőnk emlékében gyökerezik. És ha sikerül meggyógyítani ezeket a történelmi családon belüli sebeket, akkor a család leszármazotti ága egészséges lesz. Én remélem, hogy ezzel a könyvvel megtehettem a magam részét ebben.

Én a regény nyers kézirata írásának másfél hónapja alatt totális transzban voltam valahol a totális idegösszeroppanás szélén. Annyira megviselt, hogy – mivel közeledett a karácsony – félretettem, nehogy megbolonduljak benne, és vagy két évig elsírtam magam tőle. A második kiadás idejére már bírtam annyira kezelni, hogy ne sírjak, de nyilván minden újraolvasással ugyanúgy megérint.

A legtöbb sorozatom monográfiának indult, csak nem bírt úgy maradni. :D Igazából vagy írás közben nőtte ki magát – a Tripiconi sztori duológia így lett öt részes –, vagy az olvasók könyörögték ki a folytatást, mint a Rigók és Mundik sorozat esetében történt.

Én ezt alapvetőnek tartom. Ma már nem lehet megbújni a sötétben, ha olvasóközönséget szeretnénk. Régen az írók beadták a kiadókhoz a kéziratot, és aztán beindult a verkli, ők meg néha elmentek dedikálásra, vagy írtak pár válaszlevelet a rajongóknak. Ezt ma nem lehet megtenni, ebben a közösségimédia-központú társadalomban. Muszáj mindenhol értelmesen megjelenni, és utó- vagy előgondozni az olvasók, rajongók és kritikusok táborát. Persze én is ember vagyok, mint mindenki más, viszont úgy hiszem, fejlődőképes, amennyire tehetem. Az elmúlt lassan nyolc évben bőven volt mit tanulnom, és kellett is, ennek pedig nincs vége, amíg még publikálok, vagy olvasókkal szeretném megosztani a történeteimet. Ez folyamatos fejlődést igényel.

Megmondom őszintén, hogy nem. Bár nem tudom, milyen kapcsolatom lenne velük, ha más csinálta volna a külcsínt? Amikor borítót tervezek bárkinek, az az adott könyv is úgy kapcsolódik hozzám, mintha én írtam volna, és igyekszem így is bánni vele, jó értelemben. Persze nyilván nem én írtam, de az érzés akkor is olyan. :D

Kettő lett, maradhat? Egy állandó, ami Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg c. műve. Aki olvasta az Emlékkönnyet, azaz az Egy igen-zet történetét, az tudhatja, hogy komolyan nagyon szeretem ezt a könyvet. Gyerekkorom első és meghatározó olvasmányai közül való, felnőttként pedig annyira meg tud ríkatni, mert annyira alapvető és egyszerű, de mégis szép és nagyszerű. A második könyv az, amit éppen most olvasok. Jelenleg ez Jenei András Ahol fogantam, ott lészen sírod című regénye, ami Csajág település és a Röcsöge-domb történetét dolgozza fel, összekötve a jelenkort a 16. századdal. Tetszik a két idősík, az egyik, amikor András, az író hallgatja utastársa, Kálmán bácsi meséjét a Miskolcról Pest felé robogó InterCityn ülve, és a másik, ahol Anna és Márton találkoznak az 1552-es esztendőt átható történelem sötét árnyéka alatt. Még az elején tartok, de már beszippantott, és eleve szeretem ezt az időszakot, ahogy az Egri csillagokat is szeretem, ami szintén ebben az évben játszódik.

Idénre nem terveztem megjelenést, mert elég borzasztóra fordult az életem. De a szerző lét választott engem, nem én őt! :D Ezért a héten jelent meg közös levélregényem Goran Episcopusszal Szentek kis hibával címmel.