Nyolc évvel ezelőtt, egy váratlan találkozás következményeként nyitottam meg először a wordöt. Nem regényt akartam írni, csak úgy valamit, de nagyon gyorsan hétszázötven oldal lett belőle. Amikor kitettem az utolsó pontot, elolvastam újra az egészet, és nagy volt a kísértés, hogy töröljek mindent. Ehelyett inkább elkezdtem egy újabb történetet, a kezdő írókra jellemzően az első könyv folytatását. Nem akartam megmutatni senkinek, mert nem gondoltam, hogy bárkit is érdekel, azt meg főleg nem, hogy valaha is ki merek engedni a kezem közül egy LMBTQ témájú regényt. Már a harmadik könyvemen járt az eszem, amikor a férjem unszolására kénytelen voltam bevallani a családnak, hogy mit csinálok titokban. Akkor még örültek neki. Azóta átgondolták a dolgot.

Ez változó, nagyban függ a saját élethelyzetemtől. Per pillanat a thriller vonz, de szívesen írok romantikus történeteket vagy fantasyt. Szerintem senkinek nem kötelező beskatulyáznia magát, mindenki írjon abban a zsánerben, amiben a leginkább megtalálja az alkotás örömét. A NYUSZÍ-ban mind különbözőek vagyunk, más-más zsánerben írunk, mégis élvezzük a kikacsintásokat. Legutóbb egy realista kötetet alkottunk együtt, Függésben címmel. Addig azt hittem, a horrornál semmi nem áll távolabb tőlem, de itt rá kellett jönnöm, hogy tévedtem.

Általában a való életből veszem az ötleteket vagy a médiahírekből, néha személyes tapasztalatból, de a legtöbbször más kárán „tanulok”. Igyekszem megfelelő zenét keresni a cselekményhez vagy a szereplők habitusához, ez segít továbbgondolni a történetet. Ha elakadok, házimunka után nézek, közben ütős gondolatokat fogalmazok meg magamban, majd azon nyomban el is felejtem őket, ahogy megint leülök a laptop elé. Rengeteg történet kering a fejemben, de csak akkor állok neki megírni, ha visszatérő a gondolat. Ilyenkor általában a külvilág is megerősít, olyan hírek, események jönnek szembe velem, amik kötődnek az adott történethez. Van olyan művem, aminek hónapokig ellenálltam, és csak akkor ültem le megírni, amikor már egyfolytában ezen járt az agyam, mert mindenhonnan kaptam az inspirációt.

Egyértelműen regényt. Kötődöm a karaktereimhez, ragaszkodó típus vagyok. A novellákban csak villámlátogatást tehetek a világukba, hamar meg kell válnom tőlük, ami számomra sokszor kínszenvedés. Viszont fontos megtanulni a tömör fogalmazást, és a „novellázás” erre remek terepet nyújt, amit igyekszem is kihasználni.

Praktikumból, mivel tucatnevem van. Sokan kifogásolják az álnév használatát, azt pedig egyenesen bűnnek tartják, ha valaki idegen hangzású nevet választ. Szerintem ez legalább annyira magánügy, mint ahogy az is, hogy ki milyen nevet ad a gyerekének. Amikor írni kezdtem, még nem voltam benne semmilyen csoportban, és nem ismertem más írókat, így szerencsére álnév ügyben nem befolyásolt vadidegenek véleménye. A nagyon csajos hangzást kerülni akartam, inkább valami semleges nevet szerettem volna. Ez olyan jól sikerült, hogy nemrég felvilágosítottak: a Remy férfinév. Szuper, legalább gendersemleges vagyok.

A humor a lényem része. Szerintem a legszomorúbb, legdrámaibb regénynek is plusz ízt ad egy jópofa szereplő – aki az ilyen történetekben általában meghal –, vagy egy jó helyen elsütött beszólás, poén. Szeretek bohóckodni, egy-egy feszült jelenetet humorral oldani, de olvasóként nem tartom elvárásnak más írók regényeiben. Az biztos, hogy a vicces, kicsit mafla szereplőket gyorsabban megkedveljük egy regényben vagy filmben, mert könnyen lehet velük azonosulni.  

Szomorúan. Rengetegen titulálják magukat írónak vagy szerkesztőnek, viszont kevés az olvasó, így könnyen elveszik az ocsú között a búza. Ez egy öngerjesztő folyamat, ami hosszú távon az olvasóbázis további csökkenéséhez vezethet. Remek dolog, ha valaki alkot, de a hízelgés és egy pénzért vásárolt, sokat ígérő szerződés csak az egót növeli, a tudást nem. A tanulási folyamatot, a fejlődést nem lehet aprópénzre váltani, a lájkvadászatnak és a kamuértékeléseknek pedig semmi közük az irodalomhoz vagy az önkifejezéshez. Becsülöm azokat a tisztességes könyves bloggereket és valódi szakmai háttérrel, komoly tudással rendelkező szerkesztőket, szakembereket, akik még kitartanak, mert nagyon kemény ellenszélben kell dolgozniuk.

A kommunikáció fontos és mindkét fél részére jó élmény. Sokan terápiaként tekintenek az írásra. Az olvasás nem alkotó folyamat, de egy történet befogadása hasonló érzéseket kelt az olvasóban, mint amit az író átélt az alkotás folyamán. Ha egy regény erejéig lelki társakká váltak, azt érdemes megosztaniuk egymással, mert vélhetően azonos a gondolkodásmódjuk. 

Az önmarketing fontossága szerintem az író céljától függ, aki ebből él, vagy pénzügyileg érintett, annak kötelező. Viszont a túlzott magamutogatás nem szerencsés, az internet nem felejt, ahogy az is visszatetsző, amikor valaki ötpercenként posztol valamit. A mai világban elvárás, hogy szem előtt legyél, de nem szabad túlzásba vinni, mert a másik fél hamar rányom a némítás gombra. 

Én sokszor megkaptam, hogy nem látnak belőlem eleget, jobban kellene „pörögnöm”. Ez jogos, viszont aki személyesen ismer, az pontosan tudja, hogy nálam nincs üresjárat, mindig csinálok valamit, így nagyon kevés a szabadidőm. A magánélet számomra szent, a családomat a lehetőségeimhez mérten óvom a közösségi oldalaktól, és igyekszem tiszteletben tartani a gyerekeim önrendelkezési jogát. Majd ha szerepelni akarnak, megmutatják magukat. 

A rejtett mondanivaló, a remény és a képmutatás kifigurázása. 

Sok mindent, de főleg őszinteséget. A mondás szerint egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Aki ír, szintén átéli ugyanezt, de neki a problémákat is meg kell oldani a regényben, és a konfliktuskezelés során tudat alatt megmutatja a saját személyiségét is. Ha egymás után több könyvet elolvasol egy írótól, a következő történetét akkor is felismered majd, ha nem lesz odaírva a neve a borítóra. Én minden regényemben magamat adom. Amikor írok, lélekben ott vagyok a szereplőkkel, együtt sírok, nevetek, örülök vagy bosszankodok velük, átélem a velük történteket, és ez néha olyan jól sikerül, hogy a való világ problémái talán kicsit távolabb kerülnek tőlem, mint ahogy az ildomos lenne. 

Sokan hajlamosak túlagyalni a dolgokat, tartanak a külvilág visszajelzéseitől, ami néha már akkor negatív, amikor még meg sem mozdult az ember. Ilyenkor ösztönösen kompenzálunk, keressük a kiutat abból a kelepcéből, ami egyelőre nem létezik, tudat alatt összemossuk a múltbeli rossz tapasztalatainkat mások véleményével, majd úgy elkeseredünk a lehetséges kudarc miatt, hogy inkább eltaszítjuk magunktól a lehetőségeinket. Ez az élet bármely területére igaz lehet, legyen szó szerelemről, valamilyen üzleti vállalkozásról vagy éppen írásról. De ha az ember felvállalja önmagát, a jó és a rossz tulajdonságait egyaránt elfogadja, akkor képes átlépni a saját korlátait és elengedni a megfelelési kényszert. Az igazi pozitív visszacsatolást saját magadtól fogod megkapni, a te vágyaid, érzéseid más számára felfoghatatlanok és sokszor érdektelenek. A tökéletes talán kielégítő, de nem érdekes, nem izgalmas, nem szórakoztató és nem is létezik. Mindig lesz valaki, akinek nem felelünk meg. Őt el kell engedni. 

Sokan tudják, hogy Nemes István a szerkesztőm, aki a Káosz sorozat egyik atyja. Több könyvét is elolvastam, ezek közül a legkedvesebb A Káosz virágai, amit John Caldwell álnéven írt. A főszereplő egy félvér ork bérgyilkosnő, Lucy, aki nem szép és nem is kedves, viszont agyafúrt és szerethető. Egy kicsit hasonlít az én történeteim főszereplőihez, legalábbis abban a tekintetben, hogy van néhány erősen megkérdőjelezhető tulajdonsága. Elvállal egy titokzatos megbízást, majd kiderül, hogy a nővéreivel kell együtt dolgoznia, akikkel finom szólva is feszült a viszonyuk. Ahogy a cselekmény halad előre, nem csupán a nyomozás szálai futnak össze, hanem a háttérben kibontakozik Lucy múltja és személyes drámája is. Mindamellett, hogy ez egy humoros, fordulatokban gazdag fantasy, van egy olyan rejtett mélysége, ami megragadja és elgondolkodtatja az embert. Talán azért ez a kedvencem, mert István regényei leginkább férfiközpontúak, itt mégis képes volt megcsillantani a feminim oldalát. Az utolsó tagmondatért valószínűleg bokán leszek rúgva. 

Az idei év a civil életemé volt, kevés időm jutott az írásra. Jövőre megjelenik egy hosszabb novellám a Delta Vision Csempésztánc című fantasy antológiájában, illetve a Zűrös románc sorozatban várható egy krimim. Emellett a NYUSZÍ alkotócsapatával tervezünk egy antológiát, de erről egyelőre nem mondhatok többet. Terveim szerint jövőre írok két romantikus történetet, amelyek egzotikus tájakra kalauzolják el az olvasókat, illetve befejezem a Tüske harmadik részét, valamint a sci-fi és a fantasy regényeimet. 

Köszönöm a lehetőséget és jó olvasást kívánok mindenkinek!