Az írás sokkal hamarabb megjelent az életemben, mint a televíziózás, de inkább pontosítok: a mesélés. Már általános iskolában is szőttem a történeteket, amelyeket aztán a menzán, az ebédnél osztottam meg a barátnőimmel, vagy egy-egy osztálykiránduláson gyűltek körém a hallgatók. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen ötvöztem a két későbbi hivatásomat.

Erre nehéz válaszolnom, hiszen az író ember nem csupán akkor alkot, amikor belepötyögi az írógépébe a betűket, hanem szinte folyamatosan, legyen szó egy ihletet adó baráti beszélgetésről vagy egy utazásról, amely esetleg elindít egy új regényt.  Annyi azonban biztos, hogy az elmúlt években szinte minden nap leültem a gép elé, megtanultam az időmmel gazdálkodni, a szigorú határidők miatt komolyan kell vennem a munkabeosztást.

Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz a rövid kis történeteimnek, de az elmúlt időszak bebizonyította, hogy az embereknek szükségük van olyan gyorsan elolvasható szösszenetekre, amelyekből a tömörségük ellenére is erőt meríthetnek. Amelyek meghatják vagy éppen mosolyra fakasztják őket, amelyek megmutatják, hogy a bánatukkal és az örömükkel sincsenek egyedül.

Az életből. Számomra ez tényleg ennyire egyszerű és nagyszerű. Nyitott szemmel járom a világot, érzékenyen figyelem a körülöttem zajló történéseket, de nagy érdeklődéssel fordulok a múlt felé is, a regényeimet előszeretettel helyezem történelmi kulisszák közé. Különösen a közelmúlt, ami nagy hatással van rám, és a hiteles pillanatképekkel, mozzanatokkal igyekszem az olvasóimat is magammal vinni az időutazásra.

Szerintem ezt inkább az olvasóktól kérdezd meg. :) Talán a stílus, a nyelvhasználat, a leírások…, és ne feledkezzünk meg az Álomgyár kiadónál készült gyönyörű borítóimról sem. :)

Ez egy nagyon nehéz út, igazi szenvedély és elhivatottság kell ahhoz, hogy valaki hosszú időn keresztül lépdeljen rajta.

Nagyon fontos. Számukra is, de a szerző számára is, és nem csupán a lelket simogató visszajelzések miatt, hanem azért is, mert valóban rajtuk múlik, hogy valaki meg tud-e élni a választott hivatásából. Nagyon kevés szerző van Magyarországon, aki főállású íróként alkothat, minden egyes könyv eladásáért keményen megdolgozunk, a szerencsésebbek egy remek kiadóval a hátuk mögött. Visszakanyarodva a hűséges olvasótáborhoz fontos elmondani, hogy egy idő után barátságok is kialakulhatnak a zárt szerzői csoportokon belül, és az nagy kincs, megbecsülendő.

Nehéz másfél év van mögöttem, de rengetegen vannak a világon, akiket még sokkal jobban megtépázott az elmúlt időszak, ezért nem tartanám helyénvalónak a panaszkodást. Természetesen hiányoztak a könyvbemutatók, találkozók, de mivel Hamburgban élek, és mert szigorúan betartottuk a járványból adódó korlátozásokat, a magyarországi szeretteimmel sem tudtam találkozni. Most nyáron szerencsére óvatosan ugyan, de sok mindent tudtam pótolni, és a tervek szerint ősszel az olvasóimmal is találkozhatok végre.

Azt, hogy a múlt tisztelete nélkül nem építhetünk jövőt, de ez nem azt üzeni, hogy benne kellene ragadnunk az emlékek fogságában. Azokból tanulva, azokat megbecsülve kell járnunk a magunk útját. Olykor visszapillantva ugyan, de mindig előre haladva.

Talán az, hogy ezer életet élhetek, hogy teremthetek valamit, amely másokban is nyomot hagy. Ha írok, szárnyalok, és ez egy semmihez sem hasonlítható érzés, ugyanakkor nagy felelősség is.

Csalódást okozok, ha nem tudok? 😊Árulásnak érezném, mert mindegyik más értéket hordoz, mindegyik másért kedves a szívemnek. Néhány hónapja a  Recepciós kisasszonyokkal töltöm minden alkotói percemet, ezért tűkön ülök, hogy végre kézbe vehessék az olvasók. Nagy áttörést hozott számomra a Vénasszonyok nyara, amelyet főleg az idősebb vagy a nagy empátiával rendelkező fiatalabb olvasók zártak a szívükbe. Töretlen sikere van a Szárnyaszegett pillangó sorozatnak, amelyhez egyébként augusztusban jelenik meg egy csak az Álomgyár kiadó webshopjában kapható kisregény. Fontos számomra a Circus Monte-Carlo is, ami egy évtizedeken átívelő izgalmas és igencsak mozgalmas családregény, két idősíkban játszódik a nyolcvanas évek és a II. világháború utolsó esztendői váltakoznak egymással.

Ott lenne velem a Mester és Margarita, a Via Mala, A Varázshegy és egészen biztosan Szabó Magda művei is, pl. az Abigél, amely úgy ötvözi a törékeny bakfis lét bemutatását a háború terhe alatt roskadozó emberi gyarlóság vagy éppen mártírság megjelenítésével, hogy egy örökérvényű, érzelemdús regénnyel gazdagodhatunk, ha elolvassuk a könyvet.

Szerencsés ország vagyunk, mert számos tehetséges tollforgató gazdagítja a magyar irodalmat, a múltban és a jelenben is.

Így van, egy bájos véletlen, hogy pont a születésnapomon jelenik meg a Recepciós kisasszonyok, egy az 1920-as években játszódó, korhű, romantikus történet. 

És bár a könyv önálló kötetként is megállja a helyét, sokan örömmel fogadták a hírt, hogy karácsonyra érkezik a folytatás, a 2. rész.