Nos, ahhoz, hogy erre a kérdésre a megfelelő választ adjam, egy kis magánéleti betekintéssel kezdeném. 15 éve élek együtt a párommal, öt gyermeknek vagyok Sziszkója (becenevem) és édesanyja egyben. Két közös gyermekünk született a kapcsolatunkból, de a gyermekek együtt nőnek fel. Mondhatom igazi testvérekként, van vita, harag és könnyed, vidám nevetés. Egy ilyen mozaik család koordinálása háttérfeladatokat igényel, így miután megszülettek a gyerek, úgy döntöttünk, nem megyek vissza a médiába dolgozni. Az én feladatom a család mentális hátterének biztosítása lett. Hozzáteszem, magam is ilyen családban nőhettem fel, ezért édesanyám szülői mintája nagyon erősen élt bennem. A párom erős személyiség, tradicionális harcművészettel foglalkozik, 4. dan. fokozatú karate mester, saját klubbal és versenyzőkkel, kicsiktől egészen a felnőtt korosztályig. Dönteni kellett, valakinek háttérbe kellett húzódnia, és számomra nem volt kérdés, hogy ezt a feladatot én vállalom. Viszont az írás mindvégig megmaradt. Versenybeszámolók, konferálások, melyek a régi kapcsolatok révén valahogy mindig a pálya közelében tartottak. Így, hogy a gyerekek nagyobbakká váltak, adódott egy lehetőség, visszavártak a helyi televízióhoz. Azonban az én lelkem mást kívánt! Azt éreztem, szeretném megírni ükanyám történetét, hogy ismerje meg majd a jövő generációja is az egykor élt felmenője életútját. Szükségesnek tartottam megörökíteni, mert csak így láttam biztosítottnak, hogy nem merül feledésbe egy páratlan történet. A párom és a szeretti hátterem pedig maximálisan támogattak ebben. Innentől kezdve mondhatjuk, hogy belevágtam a saját jelenemben zajló kalandomba, a regényírásba.

Vidéki „lány” vagyok, a szőlőtermesztés adta a megélhetésünk egy részét. Nekünk is ki kellett venni a munkából a részünket, így gyakran dolgoztunk a szüleinkkel együtt a határban. Édesanyám közben sokat mesélt nekünk, és így hallottam egyszer ükanyámról. Csak annyit tudtunk, hogy a fennmaradt családi legenda szerint ükanyám előkelő családból származott, ám beleszeretett a náluk szolgáló kocsislegénybe. Szépapám ezt nem nézte jó szemmel, ezért kitagadta a lányát, aki férjhez ment végül ükapámhoz, majd szegény sorban éltek. Okos asszony révén azonban méregkeveréssel kezdett foglalkozni. Majd végezetül a kalocsai női börtönben lelte halálát, ott szülte meg ötödik gyermekét.

Ennyit tudtunk a történetről, mely generációról generációra öröklődött. Erre sem bizonyítékunk, sem írásos papírunk nem volt. Semmit sem volt a kezünkben. A pandémia pedig valamiképpen időt adott a kutatásra. Egyszer csak jött az érzés... tudni szerettem volna az igazságot. Van-e értelme tovább őrizni és átadni ezt a családi legendát. Így aztán kutatni kezdem a múltban. Mindez dédapám sírjának fejfáján lévő két évszámmal vette kezdetét a soltvadkerti református temetőben.

Hogyne! Álmomban sem gondoltam volna, hogy ükanyám javasasszonyként ténykedett és segítette a pusztai szegény sorban élők életét. Tudjuk jól, milyen fontos emberek voltak ők ebben a korszakban, az orvoshoz nem minden ember jutott el, főleg a tanyavilágban élők. A peres ügyirat olvasása közben pedig bizonyítékot is kaptam ükanyám foglalkozását illetően. Számomra az is fantasztikus érzés volt, amikor megkaptam a választ, javasasszony ükanyám indítékát ebben a bűncselekményben. Féltette fiát, hiszen ő szolgáló legényként dolgozott a sértettnél. De nem szeretnék minden izgalmas pillanatot felfedni a leendő olvasók előtt. Egy utolsót még megemlítenék. A családom előkelő származására is fény derült a könyv történész szakértőjének segítségével. Elmondhatom tehát, hogy ámulatba ejtő történelmi és érzelmi „utazáson” vehettem részt.

Két évbe telt míg a kutatás végbement, és közben a könyv is megszületett. Kézben tartani egy sosem látott peres ügyiratot, melyet ezidáig a Kecskeméti Megyei Levéltár őrzött, megtalálni a Pest Megyei levéltárban ükanyám halotti anyakönyvi kivonatát - még most is lázba hoz, ahogyan írom ezeket a sorokat. Végül valóban egy fegyintézetben lelte halálát, de korántsem abban, amiben a legenda szerint tudtuk. Egészen más helyre kalauzoltak a napvilágot látott dokumentumok. Két korántsem mindennapokkal teletűzdelt év áll mögöttem, és ahogyan kerek egésszé vált az ismeretlen történet, úgy szövődött a regény fejezetről fejeztere, melyben óriási segítségemre volt Végső István, a Clio Intézet történésze. Mindvégig irányított és hosszasan avatott bele az akkori magyarországi, és főleg a kiskunhalasi pusztai népek mindennapjainak életébe. Bizton állítom, az ő szakmai hozzáértése nélkül nem sikerült volna mindez.

Nem kellett változtatni, hiszen a peres ügyirat - mely egyébként minden olvasó számára megtekinthető a weboldalamon egy QR kód segítségével, amely a könyv borítóján megtalálható - egyenes gerincül szolgál a történetnek. Persze vannak benne fiktív történések, cselekmény szálak, de azt hiszem ezek elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy kellően fel legyen építve az a híd, amelyen ha átsétál az olvasó, a megtörtént eseményekhez érkezik.

Mindvégig olyan érzésem volt, mintha minden szó csak úgy kifolyna az ujjaim begyéből, mintha láttam volna magam előtt az eseményeket és én lehettem az a személy, aki először premier előtt nézte végig ezt az „előadást”. Egyre többet beszélnek a pszichológusok, szakemberek a transzgenerációs öröklődésről. Azt hiszem esetemben ez beigazolódott. A negyedik generációs tagja vagyok a családunknak, és nekem adták a feladatot, hogy fény derüljön a családunkban öröklődő történet valódiságára. Végtelenül hálás vagyok érte!

Hűha! 3 dolgot roppant nehéz kiválasztani! :) Az egyik talán az lenne, hogy milyen érdekes megfigyelni a főszereplő belső változásait az őt ért hatások után. Micsoda fejlődésen megy keresztül, és végül mégsem tud megmenekülni. Ez a könyv nem arról szól, hogy minden jó, ha a vége jó. Sokszor beszélgettük Végső Istvánnal...de vajon mi az üzenete a könyvnek az olvasók felé? A mai napig is eltérőek a válaszaim. Ez egy szubjektív dolog. Én nem viselek tetoválást a testemen, de tudom, hogy ükanyám történetét a bőröm alatt viselem. Persze kérek mindenkit, hogy ne úgy gondoljon rám, mint akinek ez a történés határozza meg a mindennapjait és megszállottan görgeti maga előtt. Ám az mindenképp meghatározó, hogy 120 év után tudtuk meg a valódi igazságot az egyik családtagunkról. A másik, amit kiemelnék, hogy sosem tudhatjuk, mit rejt a múlt. A jelen történései annyira lefoglalnak bennünket, és eszünkbe sem jut, hogy elgondolkozzunk azon, vajon milyen történet-morzsákat rejtegetnek az előző generációk. Nekem volt olyan élményem, amikor valaki a könyv hatására kezdett el kutatni egy homályos, régen elfeledett történetet. Elgondolkodtatta és cselekvésre ösztönözte. Ez nekem nagyon nagy visszaigazolás. Végül pedig „imádom” a történet hétköznapiságát, mely valójában mégsem az. Ebben a korban megannyi ehhez hasonló történet születhetett. Család, szerelem, emberi érzelmek sokasága, mely sokszor ebben a regényben a végletek határán tudott csak táncolni.

Nem éreztem igazán nehéznek a két társadalmi réteg élethelyzete közti különbözőségének bemutatását. A nagyszüleim is egyszerű parasztemberek voltak, akik aztán valóban csak a fölműveléssel keresték a kenyerüket. Sokszor voltam fültanúja a beszélgetéseiknek, láttam a hétköznapjaikat.

Számukra meghatározó érték volt a föld, a gazdálkodás. Tisztelték és óvták az örökségbe kapott földterületeket, bútorokat, használati tárgyakat. Például nekem még a mai napig megvan a dédanyám leveses tálja, melyet remélem majd egyszer a lányom is kellő óvatossággal fog őrizni. Talán innen jött a segítség a regényhez.

Őszintén szólva a regény megszületése után is gyorsan beveszek egy fájdalomcsillapítót, ha fáj a fejem, és nem egy csésze nyugtató, lazító gyógynövényteát készítek magamnak. :) Azt hiszem ezt nem örököltem.J De mérhetetlenül büszke vagyok rá, bárhogyan alakult is az Ő története. A vétek, a bűn számomra relatívvá vált, mint fogalom. Sokkal jobban a dolgok mögé nézek. Körbejárom és elgondolkodom rajta, vajon mi is pontosan egy következménynek az okozója. Ükanyám valóban hibázott, de volt egy indíték, ami erre az útra terelte őt. Biztos vagyok benne, hogy számos jó cselekedet előzte meg ezt a tévútját. Nem tudom Őt nem szeretni. Éppen ellenkezőleg! Persze nem szeretnék befolyásolni senkit, hiszen különböző értékrenddel és belső határokkal élünk itt a földön. De hiszek a megbocsátásban. Az ő szellemisége pedig nagyon is felerősödött a családunkban. :) Bor Terézia gyakran emlegetett személlyé vált, főleg, ha az elmúlt 120 év csendjét vesszük figyelembe, ami ez idáig körbe ölelte Őt.

Igen, ahogy már említettem, van, aki elkezdte magát mélyebben beleásni a saját családjának történetébe. Én mindenkinek nagyon drukkolok. Nem egyszerű feladat, sokszor hosszú időt kell várni az eredményre, de aztán valahogy, valahonnan mindig felbukkan egy kis szál, amelybe belekapaszkodva egy újabb bizonyíték, információ kerül elő. Az az érzés pedig semmihez sem hasonlítható. Emlékszem amikor először olvastam a Kun-Halas egykori folyóirat archivált híreiben ükanyám történetéről. Újra és újra olvastam a sorokat a gépemen, mert nem akartam hinni a saját szememnek. :) Volt olyan visszajelzés, aki azt fejtette ki mennyire sok „Bor Terézia” élt egykor a múltban, és mi nők igenis tisztelettel tartozunk nekik, hiszen életüket adták azért, hogy mi most ilyen szabadságban élhetjük a mindennapokat. A könyv főhőse, minden olvasóból másfajta érzést váltott ki. Elérzékenyültem, mikor ezt a véleményt olvastam.

Családon belül is megoszlottak a vélemények. Volt, aki hallani sem akart a történetről. Nem szerette volna, hogy kiderüljön az igazság, persze hozzáteszem generációnyi különbség van köztünk. Volt, aki pedig hozzám hasonlóan szomjazta az igazságot. Családi támogatás nélkül nem ment volna ez a kutatás. Biztatást és sokszor lendületet kaptam tőlük, hogy ne adjam fel. Alig várták, hogy hírekkel szolgáljak, és persze az ilyen alkalmakkor percekig tartó beszélgetés következett, hogy kielemezzük, értékeljük az újabb a történetet alakító információt. A kiskunhalasi könyvbemutató során találkoztam a regényben szereplő másik család leszármazottaival. Őszintén szólva magam is meglepődtem a lelki vonatkozásán. Izgultam, de nem a bemutató percei miatt, annál inkább a személyes találkozástól, mit a másik család jelenléte adott. Ott ültek velem szemben a nézők között, és emlékszem arra a mondatra, ami akkor hagyta el a számat: „a felmenőink által alakult történésekért, élethelyzetekért nem mi vagyunk a felelősek itt a jelenben. Ennek a terhét nem nekünk kell cipelni!”

Nem tudtam elmondani könnyek nélkül...

Nehéz manapság a rohanást kiiktatni az életünkből. Közhellyé vált erről írni, tudom, de mégis úgy vélem, van jogosultsága. Elfelejtünk élni, miközben ledaráljuk a mindennapokat. Megkérdezzük a másik embert, ha találkozunk vele: „hogy vagy, mi újság”, de vajon tényleg érdekel minket és tényleg figyelünk a kapott válaszra? Elfelejtünk figyelni a hétköznapi jelekre, melyek lehet, hogy irányt mutatnának nekünk egy bizonytalan élethelyzetben. Ezekről mostanában egyre többet gondolkodom. Túl a 40. életévemen, remélem, nem csak az életközépi válság beszél belőlem. :) Véleményem szerint sokszor segítenek bennünket odafentről -hozzáteszem bárhogyan hívjuk is -, de érdemesebb lenne néha elcsitítani magunkat, hogy meghalljuk, ahogyan „megkopogtatják a vállunkat” egy- egy szorult élethelyzetben.

Nagyon szeretem Fábián Janka könyveit, nem is szeretnék egy regényét sem kiemelni...

Marlo Morgan Vidd hírét az Igazaknak hatalmas olvasási élményt adott. A törzs élete által rájöttem, hogy mi emberek mennyire bonyolultan, szükséges rosszakkal teletűzdelve éljük a mindennapjainkat. Persze magam is rendesen benne vagyok ebben a „pókhálóban”. :)

Úgy érzem van még miről írnom. Sokan kerestek fel miután elolvasták a Genomba zárt örökséget, hogy ugye itt még nincs vége... Nincs, valóban nincs vége. Úgy vélem, még maradt egy kis tintám, ezért mindenképp szeretném folytatni az írást. De természetesen a Gezemice blog is folyamatosan újabb és újabb témát ad, hiszen az élet egy nagy kaland, és sosem tudom, hogy holnap mi vár ránk. :)