Nagyon különös. Egyáltalán nem értettem, hogy mi történik. De olyan gondolat nem volt a fejemben, hogy nézd már, most leszek éppen író. Nem értettem, hogy miért írok én ilyen hosszan, nap nap után egyre csak egy történetet. A közvetlen környezetem pláne nem értette. A barátaim, akikkel napi kapcsolatban voltam, és akiknek egyik napról a másikra eltűntem az életéből, egymást értesítették, hogy szerintük megbolondultam. Hogy állítólag valamit írok… hogy ki mit tud erről?

Mintha kinyílt volna valami. Nem tudom hol. Egy hajszálvékony valami, és onnan jön valami. Nagyjából így éreztem magam, ha egy mondatban kellene válaszolni. És ez akkor számomra is olyan értelmezhetetlen érzés volt, mint amilyen most elolvasva lehet annak, akik olvassa. Egyetlen dologhoz tudnám hasonlítani, ha valamihez szeretném. Amikor az ember énekel, akkor elengedhetetlen, hogy a lágyszájpadját megemelje, éppen csak egy leheletnyit, máskülönben nem tud énekelni. Na, én ezt valamiért nem tudom eltalálni. Ezáltal erőltetem, kínlódok. Mintha két kalapáccsal játszanék egy zongorán. Hallani se jó, és a hangszernek se kedvez. Színészi pályám elején nagyon sok zenés szerepet játszottam, de igazából mindig hiány maradt bennem magamtól, és vélhetőleg a hallgatóságban is, mert nem rendelkezem azzal a hangi adottsággal, amivel kellett volna rendelkeznem ezekhez a szerepekhez. Rengeteg kudarcot okoztak a zenés szerepeim. És sajnos az esetek nagyobb hányadában nem váltottam be azokat a reményeket, amiket talán belém láttak a rendezők, akik rám osztották azokat. Persze megtisztelő volt, hogy megkaptam, de ez más kérdés. A komolyabb énekelni valók mindig kudarccal zárultak. Olyan görcs volt már az éneklés, hogy majdnem minden zenés szerepem bemutatójára elment a hangom például egy idő után, és a gégészeten vártuk, hogy lesz-e este előadás, vagy nem.

Amikor leültem, hogy leírjam az általad említett első mondatot, hirtelen úgy éreztem magam, mint az az énekes, aki tudja emelni a lágyszájpadját közben, és semmiféle akadály, vagy erőlködés nem gátolja az énekét.

Váratlan. És nem is feltétlenül a tágabb környezetre gondolok, hanem a közvetlen barátokra. Akik szorosan körülvesznek az életemben. A legfontosabb személyekre, akik tényleg az elejétől ott álltak egyből, és támogattak. Lehet, hogy nem is tudták olykor, hogy éppen támogatnak, de ott voltak stabilan a mindennapokban, és már az elég volt. Vagy akik később megtették, hogy elolvassák. Aztán végül két személyes jó barát Árpásy Ágnes és Hagyó Balázs (Őket azért említem névvel, mert ha ezt nem teszik meg, akkor hiábavaló lett volna a sok mindenféle bátorítás, nem beszélgetnénk most ezekről a dolgokról) összeadta a pénzt, és aztán a  Rózsavölgyi Szalon „alám tette”, konkrétan az egészet mindenestül. A könyv bemutatójára; annak teljes felépítésére, megszervezésére, lebonyolítására gondolok, teljes infrastruktúrával és háttérrel, tulajdonképpen egy emberként. Vagy azokra a hatalmas művészekre, akik első kérésre jöttek, úgy, hogy ketten közülük nem is ismertek személyesen előtte. Meg azokra a kollégáimra, igazgatóimra, akikkel és akiknél akkoriban éppen játszottam, amik szintén barátságok már. És egyáltalán, a színházi életemből, abból a közegből a kollégáimra, az ottani barátságaimból kapott reakciókra és támogatásra gondolok. Nagyon nehezen felsorolható ez. Mindenki, akivel egyenként találkoztam ezen az úton, egyenrangú és nagyon fontos láncszeme annak, hogy létrejött. Éppen ez döbbentett meg igazán, például színházi vonalon, ez a „mellémállás”. És ma már tudom, hogy akkor hirtelen nem is tudtam ezt kezelni, ahogy 20 évre visszamenőleg, egyik pillanatról a másikra megjelent mindenki, mintha előléptek volna a takarásból. Akik szintén fontos barátok, csak a munkánk jellegéből fakadóan, ha nem egyetlen társulatnál dolgozunk, akkor időről-időre összesodródunk, majd szétfutnak az útjaink, de amikor újra találkozunk, ugyanott folytatjuk. Jobb esetben, persze. Van rosszabb eset is. És mivel úgy alakult, hogy sok helyen dolgoztam, nagyon sok ilyen barátság is jelen van az életemben. Váratlan volt, és konkrétan azt éreztem, hogy „elsodor” az a támogatás, amit hirtelen kaptam.

Nem volt téma. És így néhány év távlatából úgy látom, hogy akkor körvonalazódik bennem valami, amit témának nevezhetünk, amikor már valamennyire körvonalazódik az, hogy egyáltalán merre felé tart a szekér, amin ülök. És ez a mai napig így van, ha írok. Ezért mondom, hogy nem vagyok író. Nem tudom úgy csinálni, hogy előre megtervezem. Egyik mondat hozza a másikat. Még ha van is egy-két olyan elem, amiről tudom, hogy abba, amit éppen írok bele kéne tenni, az se oda és nem úgy kerül be, ahová esetleg gondoltam, amikor eszembe jutott. Mert persze azért vannak, jönnek szembe ötletek, történetek, mondatok, ez az amaz, amit bele lehet tenni egy-egy sztoriba, de előre kitalált téma nincs.

Lehet, hogy azért, mert nem a családon belüli erőszakról akartam írni. De nem tudom elemezni, hogy miért van így, ha így van. Annyiféle érzést, gondolatot vált ki, annyiféle különböző olvasatot azokból, akik elolvassák, hogy talán nem is kell nekem saját magamban ezt boncolgatni, mert elemezgetik ők, és ez nagyon jó érzés. Hasonlítják a saját életükhöz, és kiderül, hogy sokan éreznek azonosságokat.

Voltak, persze. Csak azok voltak. Például az, hogy ez a sok innen – onnan jött történés, milyen jól passzintható arra a közegre, amiben én éltem. Arra a miliőre. Lehet, hogy pont ezért is mondják, akik olvassák, amire az előbbi kérdésnél utaltam, hogy valamiféle azonosságot éreznek a saját életükkel. Annak ellenére, hogy vélhetőleg pontosan úgy, mint a regénybéli családdal, velük sem történt meg mindaz, úgy, ami azokkal. Mint ahogy velem sem.

Nincs ilyen három szó. Egyetlen érzést jelent, de azt is maga az írás, nem konkrétan ez a regény, amit nem tudok megfogalmazni. Tehát így sajnos nem tudok választ adni erre a kérdésre. Ha most valakinek felkeltjük az érdeklődését és elolvassa, talán tud mondani három benyomást, ami érte közben. És a „miről szól” kérdésnél is hasonlóképpen vagyok mindig. Mert én is ezt kérdezem, miről szól, ha érdekel valami. De nem tudok rá válaszolni a sajátom esetében. Épkézlábat és összefoglalót.

Ez nagyon jól esik és köszönöm! De ugyanazt tudom mondani, semmiféle tudatosság nem volt. Semmiben. Én nem akartam írni. Soha. Író lenni pedig végképp nem akartam. Amennyiben így érződik, annak nagyon örülök, és ha vagy/vagy a válasz, akkor nagyképűen a második, ilyen, amikor mesélek. Hogyha tudom emelni a lágyszájpadomat. :)

Nem tudatos.

Konkrét célja nem volt. Azt mondták, akik olvasták, hogy menjek vele kiadókhoz, mert jobb annál, hogy a fiókban maradjon. És mivel a legszélesebb skáláról mondták ezt, mentem. Ilyen értelemben ez persze nevezhető célnak, mert amikor rávettem magam és elindultam, akkor persze már értelemszerűen az volt a célom, hogy sikerüljön is.

Igen. Kaptam és kapok. De többségében nem személyesen, vagy közvetlen megkeresésekben, mintegy valamiféle coach, akihez jönnek a problémáikkal a kuncsaftok, hanem abból, onnan, amit a különböző helyeken olvasok róla. Ha maga az írás, ahogy te fogalmazol, „némán” így hat, az persze jó, de azt se én csinálom, hanem a történet. Nem célom „hangoskodva” életvezetési tanácsokat adni senkinek, beleokoskodással. Nem is tudnék.

Számomra nincs üzenete. Számomra egy érzés van mögötte. Mint mindegyik másik mondat mögött is, amit az ember leír. Gondolom ezzel más is így van. De ha lenne is, nem biztos, hogy jó lenne, ha azt meg is mondanám, mert akkor nem „némán”, hanem hangosan akarnám sulykolni, hogy amit most leírok, az ezt és ezt üzeni neked éppen, aki olvasod. Jobb meghagyni mindenkinek, hogy hadd üzenje azt, amit az én befolyásom nélkül üzen.

Teljesen szürreális volt. Eleve, már a német fordítás alakulása is egy egészen döbbenetes dolog. De az itthoni tapasztalatokból kiindulva, biztos voltam a külföldi kiadók elutasításban. Teljesen tét nélküli volt az egész. És talán így volt jó. Szerencse volt, hogy ültem, amikor jött a telefon. De ezt se dimenzionálom túl. Majd néhány év múlva visszatérünk rá, ha gondolod, és talán akkor már jobban látni, hogy mi lett ott a sorsa. Nyilván nagyon jó érzés. De talán ez is azzal kapcsolható össze, hogy nincs bennem semmi elvárás az írással kapcsolatban. Annak az izgalma természetesen meg van, ha már így alakult, hogy majd jól szerepel-e? De ha meg már csinálom, és jön egy ilyen lehetőség, persze, hogy azt szeretném, hogy jól szerepeljen. :)

Nem szeretnék senkit említeni, mert – mindenféle él nélkül, csak mint tény – így is többször hallom vissza, mint szeretném, hogy mely magyar kortárs szerzők regényeiből lopkodtam össze a Fátylamat. Nem szeretnék további ötleteket adni, hogy miközben épp írok, mely regényeket bújom és kiktől ollózom éppen a mondatokat. :) :)

De tréfát félretéve, ha egy nagyonszeretemet kell mondani, akkor Ottlik Géza: Iskola a határon.

Köszönöm, ha így gondolod! Igen, sokan ezt mondják, amit megint csak nagyon nagyra értékelek, ez nem kérdés. De az is később derül majd ki, hogy van, vagy volt-e nekem erre utam. Ha igen, akkor milyen, ha nem, akkor meg miért nem. De tényleg ez a jó benne. Nincs kötöttség. Vannak terveim, igen, mert már jobban „belemázlálkodtam” annál, mintsem, hogy ne legyenek. De most még egyelőre több a teendő a Fátylam körül, és majd ha ott lesz az ideje, akkor hozok valami újat. Az sem célom, hogy havonta megírjak egy regényt.