Németh Krisztina
Az interjú időpontja: 2022. február 4.
2016-ban jelent meg az első írás Tőled egy több szerzős kötetben, majd 2019-ben egy saját novellás kötettel jelentkeztél, a nagy áttörést azonban talán A hazara című könyved hozta meg számodra. Hogyan lettél Te író?

Nem tudom, hogy írónak nevezhetem-e magamat? Nagy álmom volt, hogy könyvet írhassak, ez először 2016-ban egy antológiában megjelenő kisregényem jelentette, amelyet egy sikeresnek mondható pályázatnak köszönhettem. Nádasi Krisz volt, aki felkarolt és támogatott, igazából ő indított el ezen az úton. Ő az én kulturális keresztanyám. Innentől pedig rengeteg támogatást és biztatást kaptam, ami segített az írói munkában.

A hazara, vagyis Hamid Alizada története egyedülálló a magyar irodalomban. Mesélj erről a kötetről, mikor fogalmazódott meg benned, hogy megírod ezt a könyvet?

Jól esik, hogy így definiáltad. Tényleg nem írt magyar író ilyen témájú könyvet. Hamid tanulóként dolgozott abban az ausztriai hotelben, ahol én is. Jó barátok lettünk, mert engem érdekelt, milyen utat tett meg eddig, milyen élete volt. Eleinte csak beszélgettünk, úgy vettem észre, Hamidnak jól esik kibeszélnie magából a sok fájdalmat (és hát örömet is), mert igazából egy vidám, jókedvű srác. Azt, hogy ez könyv legyen, ő kérte. Arra gondoltunk, hogy ez a könyv talán segíthet sok embernek megérteni a menekülteket, sok kérdésre választ kaphatnak. Remélem ez sikerült.

A hazara című kötet megírása tulajdonképpen Hamid ötlete volt. Mit szólt hozzá, amikor elkészült a könyv?

Nagyon örült neki, és bár elolvasni nem tudja, azt, hogy mi került bele, mindig elmeséltem neki. Olyannyira örült neki, hogy a könyvbemutatóra el is jött. Röviddel előtte kapta meg az útlevelét, így probléma nélkül átjöhetett Magyarországra. Igazán különleges bemutató kerekedett, ahol a megjelentek Hamid aláírásával is gazdagíthatták könyvüket. Ezt most is megteheti bárki, hiszen Hamid által dedikált könyvek most is várják az olvasókat.

Eleve sem könnyű a témád, hát még, ha a történet igaz és ismered az érintett személyt. Voltak nehéz pillanatok az írás során?

Nagyon sokszor. Leginkább a szomorú, tragikus részeknél. Pont ezért volt számomra is megrázó, mert tudtam, hogy a történet igaz, ezt valaki, valakik átélték. Egy konkrét esetet is tudnék mondani. Hamidnak a menekülés során volt egy szakasz, amelyet egy sporttáskába zárva tett meg egy autó csomagtartójában. Sokat nem mondott róla, csak azt, hogy az maga volt a pokol. Ezt megírni igazán nehéz volt. El sem tudtam képzelni, milyen lehetett. Leguggoltam a szobában, összegömbölyödtem olyan kicsire, amilyenre csak bírtam, és vártam. Pár perc múlva már szúrt az oldalam és szédültem. És ő órákig volt ebben a pózban... De barátja elvesztése, a családja hiánya legalább ennyire nehéz téma volt.

A könyv két részből áll. Mi a pontos műfaji besorolása A hazara című kötetnek? Kalandregény, családregény esetleg dokumentumregény?

Az első része családregénynek mondható, a második része pedig kalandregénynek. Furcsasága a könyvnek, hogy az első részét E/3-ban írtam, ez Hamid nagyszüleiről, nagybátyjáról, és édesapjáról szól, a második részét viszont E/1-ben úgy, mintha Hamid ott ülne mellettünk és mesélne. Így tudtam átadni mindazt, ami Hamidban benne volt. A csibész, életrevaló, pimasz, ugyanakkor nagyon jólelkű, vidám srác mivoltát.

Egy veled készült interjúban azt mondtad, hogy neked elég határozott véleményed van a menekültkérdésről. Mi volt a célod Hamid történetének megírásával?

Magyarország egy olyan ország, ahol a menekültkérdéssel talán 2015 előtt alig találkozott a lakosság. Mégis hihetetlen határozott, de legtöbbször minden tapasztalatot nélkülöző véleményük van a menekültekről, vagy ahogy a magyar köztudatba bekerültek, a „migránsokról”. Ez a kérdés, ez a probléma nem fekete vagy fehér. Egyet mindenképpen el szeretnék érni: a kollektív bűnösség tényét. Azért, mert Európa országaiban rengeteg problémát okoznak a menekültek, nem lehet mindegyiket egy kalap alá venni. De ez egy nagyon bonyolult, és összetett kérdés, kezdhetnénk a hatvanas évek posztkoloniális lelkiismeret-furdalásától, egészen a második generációs menekültek helyzetéig, amelyben nagyon nem szabad elfelejteni Európa felelősségét. De ez egy külön riport is lehetne... 😊

„...a lelket nem lehet csak röptetni, magasságokba emelni. Néha olyan mélységekbe is le kell húzni, ahol az ember meglátja önmagát, a hibáit, a gyarlóságát, hogy megértse mindazt, ami belül nyomja és szorítja; aztán pedig újult erővel tudjon a magasba szállni.”- Te mit gondolsz erről a gondolatsorról?

Nem vagyunk hibátlanok, néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy hálásak legyünk azért, amink van. De ha szembe tudunk nézni önmagunkkal, ha hibáinkból építkezni tudunk, másokat is könnyebben megérthetünk. Ha jómagunk megtapasztaljuk, milyen az lent lenni, ez megtaníthat arra is, hogyan kell felállni, újra kezdeni mindent.

A Te könyved igaz történet alapján készült. A helyszínek, az események valósak. Néhány helyen viszont teret adtál az írói szabadságnak az írás során. Mennyire érezhető ez az olvasó számára?

Remélem semennyire. 😊 Az első részben nyilván rengeteg a fiktív szereplő, de a történet lényege, végkifejlete, a főszereplők valósak. Hamid történetében is tettem néhány érdekes történetet, ami még izgalmasabbá teszi a könyvet, de ha jobban belegondolok, szinte minden sztori valakivel megtörtént, még ha nem is Hamiddal, így mondható, hogy valós. Legtöbben azt kérdezik, hogy igaz-e Hamid szerelmes története. Nos, az igaz. Csattant az a pofon. 😊

Az olvasóidnak sokat adtál ezzel a történettel, de mit kaptál Te ettől a könyvtől?

Érdekes lesz a válaszom, mert azoktól, akik olvasták a könyvet, hihetetlen sok pozitív visszajelzést kaptam, de szembe kellett néznem azzal a helyzettel, hogy darázsfészekbe nyúltam ezzel a könyvvel. Egy biztos: bármennyi könyvet is írok még, ez lesz számomra A KÖNYV. Olyan világba, olyan emberek életébe nyerhettem betekintést egy teljesen hiteles forrásból, ahova soha nem tehettem volna meg, ha nem ismerem meg Hamidot. Megtanított megbecsülni azt, amim van, és leginkább arra, hogy tudjak nevetni, felállni a legreménytelenebb helyzetből, mert ahogy a hazarák mondják: Zendegi migzara, vagyis az élet megy tovább.

Szerzőként és olvasóként te hogy látod a magyar szerzők jelenlegi helyzetét a könyvpiacon?

Kemény harcszíntér. Ezt látom. Üzlet, pénz, haszon, hatalom. Mondanom sem kell, nem az író javára. De ez így van minden téren. Aki írásra adja a fejét, annak tudnia kell, hogy farkastörvények uralkodnak itt is. Megélni ebből nagyon keveseknek sikerül. De azt hiszem, legtöbbünknek nem is ez a célja.

Mit gondolsz mennyire fontos az önmarketing és a kommunikáció az olvasókkal? Mi a tapasztalatod?

Nagyon fontos, de én mindig elmondom azt is, hogy kevés író van, aki az írás mellett tökéletes marketinges. Ez nekem például totál fekete lyuk. Azt látom, hogy vannak olyan csoportok, ahol rengeteg segítséget adnak az íróknak, hogy megmutathassák munkájukat, magukat, életüket. Ez sok segítséget ad, és nekem az utóbbi fél évben olvasókat és vevőket is hozott. Nagyon hálás vagyok minden ilyen támogatónak!

Ha író-olvasó találkozón lennénk, akkor azt kértem volna, hogy hozd el az egyik kedvenc könyved és mesélj róla az olvasóknak. Így most virtuálisan tedd meg ezt kérlek!

Egyet? Az nehéz lenne, de azt hiszem, hogy ha mindenképpen egy kell, akkor Tomcsik Nóra: Tél Berlinben című könyvét hoznám. 2020-ban olvastam a könyvet, amely a II. Világháború idején játszódik, és egy különös barátságról szól. Ez a könyv engem teljesen elvarázsolt. Óriási igényességgel megírt könyv, amely a világ bármely nyelvén megállná a helyét. Viszont másik kedvencem is van, Szabó Borka, alias Robin O’Wrightly, aki legalább ekkora kedvencem lett az Emlékkönny, Egy igen-zet története című könyvével. Ha pedig külföldi, akkor Khalded Hosseini könyvei az abszolút befutók. Talán nem véletlen. Afganisztánban játszódó történetei bámulatosan gyönyörűek.

Végül pedig mesélj kicsit a jövőről? Milyen terveid vannak, milyen kötetet várhatnak tőled az olvasóid?

Az elmúlt időszak történései egy dologra rámutattak: bármennyire is imádom az írást, nem ad annyi élményt, amennyit elvesz a családomtól. Két kicsi unokám van, útban a harmadik. Minden időt, amit az írásra szánnék egy pillanat alatt át tudok úgy szervezni, hogy velük legyek, mert sosem tudni, mit hoz a jövő. Tudom, hogy ez most furán hangzik, de egy könyv megírása hatalmas munka, rengeteg idő. Ha jön egy jó értékelés, képes vagyok naponta elolvasni, annyira örülök neki, de a családommal töltött időt semmi nem pótolja. Szóval most így rangsorolok. Család, aztán ha van időm és energiám, akkor az írás. De senki nem aggódjon, lesz még könyv, mert vannak terveim, és szépen haladva meg is fogom valósítani. Addig is, akinek felkeltettem az érdeklődését Hamid történetére, ne fogja vissza magát, menjen, vegyen egyet, és merüljön el egy menekült fiú izgalmas világában.


2016-ban jelent meg az első írás Tőled egy több szerzős kötetben, majd 2019-ben egy saját novellás kötettel jelentkeztél, a nagy áttörést azonban talán A hazara című könyved hozta meg számodra. Hogyan lettél Te író?

Nem tudom, hogy írónak nevezhetem-e magamat? Nagy álmom volt, hogy könyvet írhassak, ez először 2016-ban egy antológiában megjelenő kisregényem jelentette, amelyet egy sikeresnek mondható pályázatnak köszönhettem. Nádasi Krisz volt, aki felkarolt és támogatott, igazából ő indított el ezen az úton. Ő az én kulturális keresztanyám. Innentől pedig rengeteg támogatást és biztatást kaptam, ami segített az írói munkában.


A hazara, vagyis Hamid Alizada története egyedülálló a magyar irodalomban. Mesélj erről a kötetről, mikor fogalmazódott meg benned, hogy megírod ezt a könyvet?

Jól esik, hogy így definiáltad. Tényleg nem írt magyar író ilyen témájú könyvet. Hamid tanulóként dolgozott abban az ausztriai hotelben, ahol én is. Jó barátok lettünk, mert engem érdekelt, milyen utat tett meg eddig, milyen élete volt. Eleinte csak beszélgettünk, úgy vettem észre, Hamidnak jól esik kibeszélnie magából a sok fájdalmat (és hát örömet is), mert igazából egy vidám, jókedvű srác. Azt, hogy ez könyv legyen, ő kérte. Arra gondoltunk, hogy ez a könyv talán segíthet sok embernek megérteni a menekülteket, sok kérdésre választ kaphatnak. Remélem ez sikerült.


A hazara című kötet megírása tulajdonképpen Hamid ötlete volt. Mit szólt hozzá, amikor elkészült a könyv?

Nagyon örült neki, és bár elolvasni nem tudja, azt, hogy mi került bele, mindig elmeséltem neki. Olyannyira örült neki, hogy a könyvbemutatóra el is jött. Röviddel előtte kapta meg az útlevelét, így probléma nélkül átjöhetett Magyarországra. Igazán különleges bemutató kerekedett, ahol a megjelentek Hamid aláírásával is gazdagíthatták könyvüket. Ezt most is megteheti bárki, hiszen Hamid által dedikált könyvek most is várják az olvasókat.


Eleve sem könnyű a témád, hát még, ha a történet igaz és ismered az érintett személyt. Voltak nehéz pillanatok az írás során?

Nagyon sokszor. Leginkább a szomorú, tragikus részeknél. Pont ezért volt számomra is megrázó, mert tudtam, hogy a történet igaz, ezt valaki, valakik átélték. Egy konkrét esetet is tudnék mondani. Hamidnak a menekülés során volt egy szakasz, amelyet egy sporttáskába zárva tett meg egy autó csomagtartójában. Sokat nem mondott róla, csak azt, hogy az maga volt a pokol. Ezt megírni igazán nehéz volt. El sem tudtam képzelni, milyen lehetett. Leguggoltam a szobában, összegömbölyödtem olyan kicsire, amilyenre csak bírtam, és vártam. Pár perc múlva már szúrt az oldalam és szédültem. És ő órákig volt ebben a pózban... De barátja elvesztése, a családja hiánya legalább ennyire nehéz téma volt.


A könyv két részből áll. Mi a pontos műfaji besorolása A hazara című kötetnek? Kalandregény, családregény esetleg dokumentumregény?

Az első része családregénynek mondható, a második része pedig kalandregénynek. Furcsasága a könyvnek, hogy az első részét E/3-ban írtam, ez Hamid nagyszüleiről, nagybátyjáról, és édesapjáról szól, a második részét viszont E/1-ben úgy, mintha Hamid ott ülne mellettünk és mesélne. Így tudtam átadni mindazt, ami Hamidban benne volt. A csibész, életrevaló, pimasz, ugyanakkor nagyon jólelkű, vidám srác mivoltát.


Egy veled készült interjúban azt mondtad, hogy neked elég határozott véleményed van a menekültkérdésről. Mi volt a célod Hamid történetének megírásával?

Magyarország egy olyan ország, ahol a menekültkérdéssel talán 2015 előtt alig találkozott a lakosság. Mégis hihetetlen határozott, de legtöbbször minden tapasztalatot nélkülöző véleményük van a menekültekről, vagy ahogy a magyar köztudatba bekerültek, a „migránsokról”. Ez a kérdés, ez a probléma nem fekete vagy fehér. Egyet mindenképpen el szeretnék érni: a kollektív bűnösség tényét. Azért, mert Európa országaiban rengeteg problémát okoznak a menekültek, nem lehet mindegyiket egy kalap alá venni. De ez egy nagyon bonyolult, és összetett kérdés, kezdhetnénk a hatvanas évek posztkoloniális lelkiismeret-furdalásától, egészen a második generációs menekültek helyzetéig, amelyben nagyon nem szabad elfelejteni Európa felelősségét. De ez egy külön riport is lehetne... 😊


„...a lelket nem lehet csak röptetni, magasságokba emelni. Néha olyan mélységekbe is le kell húzni, ahol az ember meglátja önmagát, a hibáit, a gyarlóságát, hogy megértse mindazt, ami belül nyomja és szorítja; aztán pedig újult erővel tudjon a magasba szállni.”- Te mit gondolsz erről a gondolatsorról?

Nem vagyunk hibátlanok, néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy hálásak legyünk azért, amink van. De ha szembe tudunk nézni önmagunkkal, ha hibáinkból építkezni tudunk, másokat is könnyebben megérthetünk. Ha jómagunk megtapasztaljuk, milyen az lent lenni, ez megtaníthat arra is, hogyan kell felállni, újra kezdeni mindent.


A Te könyved igaz történet alapján készült. A helyszínek, az események valósak. Néhány helyen viszont teret adtál az írói szabadságnak az írás során. Mennyire érezhető ez az olvasó számára?

Remélem semennyire. 😊 Az első részben nyilván rengeteg a fiktív szereplő, de a történet lényege, végkifejlete, a főszereplők valósak. Hamid történetében is tettem néhány érdekes történetet, ami még izgalmasabbá teszi a könyvet, de ha jobban belegondolok, szinte minden sztori valakivel megtörtént, még ha nem is Hamiddal, így mondható, hogy valós. Legtöbben azt kérdezik, hogy igaz-e Hamid szerelmes története. Nos, az igaz. Csattant az a pofon. 😊


Az olvasóidnak sokat adtál ezzel a történettel, de mit kaptál Te ettől a könyvtől?

Érdekes lesz a válaszom, mert azoktól, akik olvasták a könyvet, hihetetlen sok pozitív visszajelzést kaptam, de szembe kellett néznem azzal a helyzettel, hogy darázsfészekbe nyúltam ezzel a könyvvel. Egy biztos: bármennyi könyvet is írok még, ez lesz számomra A KÖNYV. Olyan világba, olyan emberek életébe nyerhettem betekintést egy teljesen hiteles forrásból, ahova soha nem tehettem volna meg, ha nem ismerem meg Hamidot. Megtanított megbecsülni azt, amim van, és leginkább arra, hogy tudjak nevetni, felállni a legreménytelenebb helyzetből, mert ahogy a hazarák mondják: Zendegi migzara, vagyis az élet megy tovább.


Szerzőként és olvasóként te hogy látod a magyar szerzők jelenlegi helyzetét a könyvpiacon?

Kemény harcszíntér. Ezt látom. Üzlet, pénz, haszon, hatalom. Mondanom sem kell, nem az író javára. De ez így van minden téren. Aki írásra adja a fejét, annak tudnia kell, hogy farkastörvények uralkodnak itt is. Megélni ebből nagyon keveseknek sikerül. De azt hiszem, legtöbbünknek nem is ez a célja.


Mit gondolsz mennyire fontos az önmarketing és a kommunikáció az olvasókkal? Mi a tapasztalatod?

Nagyon fontos, de én mindig elmondom azt is, hogy kevés író van, aki az írás mellett tökéletes marketinges. Ez nekem például totál fekete lyuk. Azt látom, hogy vannak olyan csoportok, ahol rengeteg segítséget adnak az íróknak, hogy megmutathassák munkájukat, magukat, életüket. Ez sok segítséget ad, és nekem az utóbbi fél évben olvasókat és vevőket is hozott. Nagyon hálás vagyok minden ilyen támogatónak!


Ha író-olvasó találkozón lennénk, akkor azt kértem volna, hogy hozd el az egyik kedvenc könyved és mesélj róla az olvasóknak. Így most virtuálisan tedd meg ezt kérlek!

Egyet? Az nehéz lenne, de azt hiszem, hogy ha mindenképpen egy kell, akkor Tomcsik Nóra: Tél Berlinben című könyvét hoznám. 2020-ban olvastam a könyvet, amely a II. Világháború idején játszódik, és egy különös barátságról szól. Ez a könyv engem teljesen elvarázsolt. Óriási igényességgel megírt könyv, amely a világ bármely nyelvén megállná a helyét. Viszont másik kedvencem is van, Szabó Borka, alias Robin O’Wrightly, aki legalább ekkora kedvencem lett az Emlékkönny, Egy igen-zet története című könyvével. Ha pedig külföldi, akkor Khalded Hosseini könyvei az abszolút befutók. Talán nem véletlen. Afganisztánban játszódó történetei bámulatosan gyönyörűek.


Végül pedig mesélj kicsit a jövőről? Milyen terveid vannak, milyen kötetet várhatnak tőled az olvasóid?

Az elmúlt időszak történései egy dologra rámutattak: bármennyire is imádom az írást, nem ad annyi élményt, amennyit elvesz a családomtól. Két kicsi unokám van, útban a harmadik. Minden időt, amit az írásra szánnék egy pillanat alatt át tudok úgy szervezni, hogy velük legyek, mert sosem tudni, mit hoz a jövő. Tudom, hogy ez most furán hangzik, de egy könyv megírása hatalmas munka, rengeteg idő. Ha jön egy jó értékelés, képes vagyok naponta elolvasni, annyira örülök neki, de a családommal töltött időt semmi nem pótolja. Szóval most így rangsorolok. Család, aztán ha van időm és energiám, akkor az írás. De senki nem aggódjon, lesz még könyv, mert vannak terveim, és szépen haladva meg is fogom valósítani. Addig is, akinek felkeltettem az érdeklődését Hamid történetére, ne fogja vissza magát, menjen, vegyen egyet, és merüljön el egy menekült fiú izgalmas világában.

Az interjúban említett könyvek