Könyvek között, olvasó gyerekként nőttem fel, amihez valamiképpen az írás is mindig hozzá tartozott. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de mindig írtam valamit, beszélő állatokról szóló „regényeket”, verseket, naplót. Komolyabban az egyetem alatt kezdett foglalkoztatni az írás, aztán az egyik tanáromnak köszönhetően bekerültem egy nagyon inspiráló íróközösségbe, akik már akkor befogadtak, mikor még nem is nagyon tudtam mit „felmutatni”. Igaz, évente csak négy napot töltünk együtt, de egy-egy ilyen alkalom egész évre feltölt motivációval.

Mindkettőnek megvan a maga szépsége és nehézsége. Mivel szeretem a leírásokat, sokkal nehezebbnek érzem, ha röviden kell írnom. Szerintem nagyobb rátermettséget, tapasztalatot igényel egy néhány oldalas szöveg megalkotása, mint egy hosszú regényé – itt nagyon kell figyelni a történet tempójára, az információadagolásra, arra, hogy ne vesszünk el a részletekben, de mégis egy egész világot adjunk az olvasó kezébe. Számomra ez nagyon izgalmas terület, mégis jobban szeretem a nagyobb lélegzetvételű történeteket – olvasni is –, szeretek elveszni, és hónapokig, évekig élni bennük.

Igen, Az Anyacsalogató Hadműveletet, és a Samu bácsi csillagát is Betti, a sógornőm illusztrálta. Azon kevesek közé tartozik, akiknek legelőször elküldök egy készülő történetet – aztán mind az ezer következő verziót is. :D Önszorgalomból, saját szórakoztatásunkra kezdte elkészíteni az illusztrációkat, a kiadó pedig szerencsére áldását adta rájuk. A képek különlegessége, hogy kollázstechnikával készültek, ami nem kimondottan gyakori a magyar gyerekkönyves piacon, mi viszont mindenképp szerettük volna egyedivé tenni a regényt, és ez szerintem sikerült is.

Évekkel ezelőtt készült rólam egy kép a tési szélmalmoknál, és akkor valamiért a fejembe vettem, hogy egyszer majd írok egy mesét, amiben a főszereplő kislány egy malomban lakik. Ennyi a kapcsolatunk. 😊

Nehéz erre válaszolni, mert nincs rá biztos recept. A Samu bácsi, ami egyébként a kedvenc novellám, például egy álomból, vagy inkább egy félálomszerű állapotból született, azt hiszem, ezt érezni is rajta. Szeretem az erős képeket, hangulatokat, ezért mindig arra törekszem, hogy ezeket a lehető legpontosabban tudjam átadni az olvasónak.

Az Anyacsalogató Hadművelet képi világa sokkal kevésbé szimbolikus – itt a gyerekkor pasztellszínű, biztonságos egyszerűségét igyekeztem megragadni, „megfesteni” azokat a dolgokat, érzéseket, a maguk idejében hatalmasnak tűnő eseményeket, amikre évtizedekkel később is szívesen emlékszünk vissza.

Őszintén szólva nem különösebben, legalábbis tudatosan biztosan nem. Intuitív szerzőnek tartom magam, szóval megeshet, hogy a tudatalattim beledolgozott néhány valós elemet az életemből, de a gyerekeknek szóló írásaim leginkább a fantáziám szüleményei. Kaptam már olyan – szerintem kissé túlságosan személyes – kérdést, hogy Az Anyacsalogató Hadművelet megírása terápia volt-e számomra. (Ugyanis a főszereplő kislányt csecsemő korában elhagyta az édesanyja, ez talán nem nagy spoiler.) Nos nem, ennek semmi köze az én gyerekkoromhoz. 😊

Nincs „kiemelt” ihletforrásom, egy kép, egy helyszín, egy szó... bármi lehet. Általában megragad bennem egy gondolat, és addig a nyakamon marad, míg nem állok neki foglalkozni vele. Akkor aztán a történet kibontja önmagát.

Először is a szépirodalmi igényesség. Ahogy már említettem, szeretem az érzékletes leírásokat, jól megmunkált szövegeket, így fontosnak tartom, hogy ez az én írásaimban is megjelenjen – gyerekeknek is szabad (és szerintem kell is) esztétikai élményt adni, nem muszáj tőmondatokkal bombázni őket.

A másik a humor, ami valamilyen formában mindig jelen van, akár a szereplők közti interakciókban, akár helyzetkomikum formájában.

Illetve, egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a happy end is ide tartozik. Egyszerűen nincs szívem boldogtalan befejezést varrni a szereplőim nyakába, soha nem tudnék betegségről, halálról, tragédiáról írni. Ezt meghagyom másnak, mert vannak, akik jól csinálják.

A gyermekolvasókkal nehéz kapcsolatot tartani, hiszen általában nincsenek jelen a közösségi médiában. Előfordult már, hogy szülőktől, családtagoktól kaptam képeket a kis olvasóimról, ez mindig nagyon szívmelengető. Volt, aki malom előtt pózolt a könyvvel, de például Kristóf, a KriStory Facebook oldal fiatal bloggere talált egy kecskét is erre a célra. :D Könyvbemutatókon szoktunk még találkozni, szuper kérdéseik vannak, nagyon nyitottak és érdeklődőek – jó lenne még sok ilyen alkalmon részt venni!

Nehéz ezt megítélni, mert egyértelműen látszik, hogy hatalmas a szórás, akadnak nagyon sikeres szerzők, és teljesen ismeretlenek is. Azt hiszem, sokakban még a mai napig van egy ellenérzés a magyar nevek iránt, ezért előbb veszik le a külföldi, vagy külföldi álnéven írott könyveket a boltok polcairól. Pedig akad jónéhány világszínvonalú kötet a magyar szerzők tarsolyában. Nem egyszerű a helyzet, a piac eléggé telített, a papír drága, a „névteleneknek” nehéz előre jutni – de szerintem nem lehetetlen.

Nagyon fontos, hiszen sok kiadó nem engedheti meg magának a hatalmas marketing költségeket, így a reklámozás feladata gyakran az íróra hárul. Nincs ezzel semmi gond, viszont nagyon nehéz. Különösen a gyerekkönyvek esetében, hiszen kicsi, és szinte elérhetetlen a célközönség. Ha a szülő nem dönt úgy, hogy érdemes követni egy szerző munkásságát, levenni a könyvét a polcról, hiába tetszene a gyereknek, nagy valószínűséggel nem fog eljutni hozzá.

Nehéz választani, sok kedvencem van. Imádom A tükörjáró tetralógiát, Justin Cronin Szabadulását, nem túl meglepő módon a Harry Pottert... szóval nagy fantasy fogyasztó vagyok, és emellett a gyermek- és ifjúsági regények megszállottja. :D

Na de a magyarok: Jókai, Szerb Antal, Gion Nándor – ők azok, akikre felnézek, akik örök kedvenceim és példaképeim. És tudom, elegánsabb lenne kortárs írót említeni, de Gion Nándortól hoznám A kárókatonák még nem jöttek vissza című ifjúsági regényét (és ódákat zengenék emellett A latroknak is játszott tetralógiáról is, ami gyűjteményes kötetben van meg, ezért nem cipelném, mert halálosabb, mint egy féltégla). Mit mondanék róla? Semmit, a kezedbe adnám, hogy olvasd el, lásd és érezd, amit én, ragadjon el és ne eresszen soha az az édesbús, megfoghatatlanul otthonos hangulat, amihez hasonlót máshol nem találsz. Aztán visszakérném, mert kiborít, ha nem adják vissza a kölcsönadott könyveimet. :D

Nagyon izgalmas időszak várható, hiszen nyáron érkezik az első ifjúsági regényem, Az időlátók balladája a Kalliopé Kiadó gondozásában. Ez egy 14-18 éveseknek (és mindenkinek, aki szereti a műfajt :D) szóló romantikus-időutazós regény, amely az Ágnes asszony című Arany-balladát adaptálja, és némi betekintést nyújt a szülővárosom, Pápa jelenébe és múltjába is. Rettentően szerettem írni, úgyhogy remélem, az olvasók is a szívükbe zárják majd a történetet és a szereplőit.

Emellett igyekszünk megjelentetni Az Anyacsalogató Hadművelet folytatását, A Bertibátorító Hadműveletet is. Sajnos az első résszel ellentétben ezúttal nem sikerült elnyerni a Nemzeti Kulturális Alap támogatását, így más forrás után kell néznünk. Remélem, sikerül áthidalni a problémát, és idén az olvasók elé tárni Berti, Filkó és Kelemen újabb hadműveletének történetét is.