Alapvetően újságíró vagyok, bár mostanában egyre inkább az a benyomásom, mintha a print lapok korának vége egyre gyorsabban közeledne, csak az utóbbi egy év során is jelentősen esnek a példányszámok. Sajnálom, mert sokkal jobban szeretek nyomtatott szöveget olvasni, mint képernyőn lévőt, egészen más érzés papírra nyomott lapot vagy könyvet tartani a kezemben, mint elektronikusat. Be kell látni, hogy az idők változnak, de azért reménykedem benne, hogy legalább a könyvek esetében még sokáig párhuzamosan fog élni egymás mellett a kettő. Esetemben a két hivatás jól kiegészíti egymást. Számtalanszor megtörténik, hogy a regényeimbe belekerül olyan téma, amivel újságíróként találkoztam, legutóbb például A herceg és a lánykába az egyszülős családok sajátos helyzete. És megfordítva, előfordul, hogy cikk születik olyan érdekességből, amire a könyveimhez végzett történelmi kutatás során bukkanok rá. A legújabb regényem, a könyvhétre megjelenő Törött tulipánok Rembrandt korában játszódik Hollandiában, és ennek köszönhetően írhattam egy cikket a holland aranykor női festőiről.

Az utolérhetetlen Mr. Yorke valóban egy kudarcba fulladt interjú története, és az akkori kollégáim biztatása nélkül nem vágtam volna bele. Ahhoz mindig túlságosan tiszteltem a klasszikus írókat, hogy én is regényírással próbálkozzam. Aztán az első próbálkozás után rászoktam, és minden egyes újabb könyvemmel egy-egy újabb szakmai kihívást állítottam magam elé, hogy kiderüljön, meg tudok-e felelni neki. Kipróbáltam, milyen különböző nézőpontokból írni, tudom-e váltogatni az idősíkokat, tudok-e múltban játszódó jeleneteket írni, a nyelvújítás kora előtti stílusú szöveget produkálni, megbonyolítani a szerkezetet, hogy ne lineárisan haladjak, hanem flashbackek formájában ugráljak ide-oda az időben. Ahogyan sorra kiderül, hogy ezzel is, azzal is meg tudok birkózni, mindig kitalálok valami újat. A legújabb regényem esetében ez az, hogy a történet nem két idősíkon, a jelenben és a múltban játszódik, hanem az egész kizárólag a múltban. A szerkezete pedig azért érdekes, mert a két főszereplő, Helena és Christiaan történetét nem folyamatában ismerjük meg, hanem mozaikszerűen, a cselekménybe beágyazva. Ebből áll össze a teljes kép: kik ők, honnan jönnek, hogyan ismerik meg egymást gyerekként, és hogyan változik a kapcsolatuk, miközben felnőnek.

Nekem fontos, hogy a szereplők ne légüres térben lebegjenek, hanem kirajzolódjon mögöttük a történelmi és kultúrtörténeti háttér. Ha olyan zenét hallgatok, olyan könyvet olvasok, olyan festményt nézek, amit előttem száz vagy több száz évvel ezelőtt mások is hallgattak, olvastak vagy néztek, az nekem a kontinuitás kellemes érzését adja. Azt az benyomást, hogy előttem is éltek olyan emberek a világon, akik egy-egy mű hatására ugyanazt érezték, mint én, és utánam is fognak. Ez megnyugtató.

Én gyógyíthatatlanul a múltat. Nem tudom, ennek mi az oka, mert hogy élni nem szerettem volna régebben, a modern technika és orvostudomány vívmányai nélkül, az biztos. Mégis gyerekkorom óta elbűvöl a múlt, teljesen el tudok veszni egy múzeumban, a régi festmények előtt vagy a skanzenben. Talán itt is az az öntudatlan törekvésem motivál, hogy kapcsolódjak azokhoz, akik előttünk jártak ezen a földön.

Számomra minden szempontból nagyon fontos a hitelesség, és ahhoz, hogy hitelesen le tudjak írni egy környezetet, a saját szememmel kell látnom. Ráadásul gyakran a helyszín inspirál, például a holland regény témája is a Huygens család egykori vidéki birtokán, a Hága és Leiden között, a Vliet csatorna partján fekvő Hofwijckban jutott eszembe. És igen, a dolog fordítva is működik. A herceg és a lányka esetében például éreztem, hogy még egyszer el kell mennem Berlinbe, végigjárni a készülő regény bizonyos helyszíneit. Ültem a dómban, végigjártam a Hohenzollern kriptát, megnéztem a férfi főszereplő, Louis Ferdinand herceg koporsóját, és így született meg az a jelenet, ahol a hősnő, Frieda belopózik a dómba, és végignézi a herceg temetését. Ehhez nekem ott kellett lennem, és a képzeletemet segítségül hívva át kellett élnem azt, amit ő átélt jó kétszáz évvel korábban.

Újságíróként is azt tapasztaltam, hogy nagyon sok olvasó jobban szereti a címlapon a magyar hírességeket, mint a külföldieket. Ugyanez érvényesülhet a könyvpiacon is. Ugyanakkor a saját regényeimről szóló olvasói értékelésekben gyakran olvasok olyat, hogy „nem nagyon szoktam kortárs magyar szerzőtől olvasni, de...”, és hogy az illető megfogadja, a jövőben több hazai író könyvét veszi majd a kezébe. Sokat segíthetnek a hazai szerzők népszerűsítésében az ehhez hasonló kezdeményezések vagy a különféle irodalmi díjak.

Mivel introvertált személyiség vagyok, ráadásul az írás magányos műfaj, engem a bezártság nem nyomaszt különösebben. Ugyanazt csinálom, mint azelőtt: ülök a dolgozószobámban, és verem a billentyűket. Igazándiból két dolog hiányzik: az utazások és a hangversenyek. Egy ideig élveztem, mekkora lett az online koncertkínálat, de most már azért szeretnék végre újra ott ülni a hangversenyteremben, mert egészen más érzés! Az online könyves rendezvényeknek egyébként nagy előnyük, hogy sokkal több embert elérnek, mint a hagyományosak. Egy-egy könyvfesztiválos könyvbemutatón beférnek a terembe mondjuk harmincan, A herceg és a lányka online bemutatóját pedig néhány nap alatt valami nyolcezren nézték meg.

Akik szeretik a múltba tett utazást, a több szálon futó cselekményt, és akik örömmel fogadják a történet kulturális beágyazottságát. Ez utóbbiért sok köszönő levelet kapok, az olvasók szívesen fedezik fel, hogy a szereplők ugyanazt a zenét hallgatják, amit ők is kedvelnek, ez speciális kapcsolódást alakít ki közöttük. Olyan visszajelzéseket is szoktam kapni, milyen jó, hogy egy regény Németországba viszi őket, nem a manapság divatos helyszínnek számító Toscanába vagy Provence-ba. Bár úgy látom, mintha újabban megszaporodtak volna a kevésbé ismert európai helyszíneken, Skóciában, Bretagne-ban játszódó regények, de lehet, hogy csak nekem kerültek ilyenek a kezembe.

Flow-élményt. Teljesen el tudok merülni benne, valóban olyan érzés, mintha én lennék az adott szereplő, én élném át az ő érzéseit. Olyasmi lehet ez, mint amit a színész átélhet a színpadon, amikor az általa megformált figura bőrébe bújik. Élvezem a folyamatot, ahogyan a kezdeti ötletből fokozatosan kibomlik a regény szövete, ahogyan lassan minden részlet a helyére kerül. Lord Byronnal ellentétben én nem úgy szoktam írni, hogy elkezdem az elején, és haladok előre, a vége felé, hanem jeleneteket látok, és jeleneteket írok, nem kronologikus sorrendben, hanem mindig azt, amelyik éppen fogva tart. Itt is jó hasznát veszem a szerkesztői agyamnak, mert tudom, melyik részlet hová fog kerülni, a kis mozaikkockákból hogyan fog összeállni a teljes kép. Az írás kreatív munka, élvezem a teremtést is, aztán szeretem figyelni, hogy az általam kitalált alakok mit csinálnak, és mi történik velük. Néha megsajnálom őket, épp a napokban panaszkodtam a férjemnek, szegény Christiaant hogy sajnálom, amiért kibabráltam vele, de nem tudok változtatni az eseményeken. A szereplőimnek ugyanúgy megvan a maguk sorsa, mint a valódi, eleven embereknek.

Talán a Ködkirálynő. Egyrészt az a számomra rendkívül kedves Goethe-korban játszódik, a 18-19. század fordulóján, másrészt a számomra rendkívül kedves Türingiában. A modern történet főszereplője pedig végre nem egy harmincas szingli lány, hanem egy ötvenes nő, aki mer új életet kezdeni. Ez a korosztály ritkán válik regények főszereplőjévé, ezt is sok olvasó értékelte.

Jókait bármikor képes vagyok olvasni, és a legnagyobb regényeit rendszeresen újraolvasom. Írtam is egyszer egy olyan publicisztikát, hogy Mentsük meg Jókait! Hozzátartozik, hogy középiskolás koromban rendkívül szenvedtem A kőszívű ember fiaival, mert egyszerűen hiányzott hozzá a megfelelő személyes élményanyagom, de ahogy múlnak az évek, a regényeinek újabb és újabb árnyalatait fedezem fel. Lenyűgöz a történetszövése, a sok, általa teremtett alak, aki elevenebb, mintha valóban élt volna és az, milyen bravúrosan tudott írni a legkülönfélébb stílusokban. Például pont A kőszívű ember fiaiban a prédikáció, amit Aranka édesapja tart Baradlay temetésén, lélegzetelállító. Ehhez jönnek még az olyan fordulatai, mint amikor Lánghy tiszteletes reklamál, hogy ostobának fogják tartani, mire Richárd megnyugtatja, hogy „No, csak higgye el nekem, hogy ezzel a passzussal sok szép világot be lehet utazni.”

Azt hiszem, erre részben válaszoltam az elején: nagy szerelmem Rembrandt kora és festészete, és ekkor játszódik a legújabb regényem. Ahogy a Tulipánláz című regény szerzője, Deborah Moggach fogalmazott, a holland művészek „festményein át belépünk egy elveszett világba, és otthon találjuk magunkat benne”. Pontosan ez az az érzés, ami engem is elfog, ha megállok egy-egy képük előtt: egyszerűen átkerülök a kép világába, mintha visszafelé csúsznék egy időalagútban. Persze ez csak akkor működik, ha nem nyomakodnak mögöttem népes turistacsoportok, de ők szerencsére általában csak a leghíresebb alkotásokat pipálják ki, aztán már loholnak is tovább. Ez az első, tisztán történelmi regényem, de még több múltbeli történet él a fejemben, például egy lányról, aki a titokzatos Rudolf császár prágai udvarában élt a 16. században, és szintén olyasmivel foglalkozott, amivel nők annak idején nem.