Milyen jó lenne, ha azt mondhatnám, azt érdemes tudni rólam, amit el lehet olvasni tőlem, és kész! Ha rejtőzködő és rejtélyes alak lehetnék ahelyett, hogy lelkifurdalásom legyen, ha eltelik úgy egy nap, hogy nem használom a közösségi médiát úgynevezett brandépítésre. Valóban kulturális újságíró vagyok, azaz azt nevezem munkának, amit egyébként is egész nap csinálni szeretnék: színházba járok, olvasok, filmeket nézek, és elmondom a véleményem. Illetve ideális esetben ez lenne, de ma már a kultúráról sem lehet úgy írni, hogy ne avászkodna be a politika. Az már nem olyasmi, amivel amúgy egész nap foglalkozni szeretnék. És emellett jó lenne elhinni magamról, hogy író is vagyok. Írónak lenni: na ez tényleg olyan, amit halálom pillanatáig örömmel csinálnék.

Rögös. Még ha ezt nem is látta senki, csak én. Olyan házban nőttem fel, ahol minden falon könyvespolc volt, és ahol, ha könyvre kellett, a szüleim mindig szó nélkül kiegészítették a zsebpénzemet – életem szép periódusa volt, amikor az eladók már tudták a nevem a Központi Antikváriumban. Így aztán nekem mindig is egyértelmű volt, hogy könyvet írni, az mindennek a csúcsa, annál nincs nagyobb dolog. Ráadásul újságíróként 19 éves korom óta írással foglalkozom, így nagyon régóta megvolt bennem a vágy arra, hogy ne csak cikkeket, de szépirodalmat is írjak. De nem jött az a valami, amit racionálisan alapötletnek lehet nevezni, kicsit lilábban meg ihletnek. Egyszer aztán elmentem egy nyilvános vécé mellett Berlinben – vagy tán be is mentem? –, és feltűnt, hogy szól benne a zene. És azt a zenét, amit egy büdös vécében játszanak, valakinek meg kellett komponálnia. Ez elindított bennem valamit, amiből létrejött az első novellám. És ezzel átszakadt a gát.

Az egyetemen szociológia szakon végeztem, esélyegyenlőség szakirányon, és az újságírásról is mindig azt gondoltam, a legfontosabb feladata, hogy rámutasson a társadalom igazságtalanságaira, és a maga módján küzdjön ellenük. Ezért teljesen egyértelmű volt, hogy szívesen foglalkozom a szexuális zaklatással, a hatalommal való visszaéléssel, pláne, mivel a filmes és színházi szakmából indult, így fel sem merült senkiben, hogy a kultúra rovat munkatársa miért ne írhatna erről. Írtam Marton László ügyéről, az Operettszínház vállfás ügyeit én írtam meg először, aztán a második operettszínházi zaklatási ügyet is, legutóbb pedig a Spirit Színház és a Thália Tanoda visszaéléseit, de könyvet írni nem jutott volna eszembe. De megkeresett a Libri Kiadó, és mivel nem botránykönyvet akartak, hanem azt, hogy a dolog mélyére ássak, pszichológusokkal, szociológusokkal, áldozatokkal beszélgessek, örömmel vállaltam a felkérést.

Abszolút. Persze – ahogy az talán a novelláimat olvasva feltűnhet – szorongó alkat vagyok, az a típus, aki a legkisebb hiba miatt négy év múlva is felriad álmából, a jó dolgokat viszont fel se fogja igazán, szóval nem állítom, hogy zökkenőmentesen élem meg azt, hogy tulajdonképpen teljesült életem legnagyobb álma, de igyekszem tudatosítani magamban.

Amikor Toldi Veronika, a kötet szerkesztője fülszöveget írt a könyvhöz, meglepve olvastam ezt a mondatot: „Ám ellenpontozásul ott van az emberi szolidaritás, a minden széttartás mögött felsejlő összetartozás vágya.” Addig én is úgy láttam, szürke van, színes nincs, de elkezdtem ezen a mondaton gondolkodni, és rájöttem, hogy Veronikának igaza van. Sokszor valaminek a hiányával lehet a legjobban az adott témáról beszélni: tényleg azért van annyi szorongás a könyvben, hogy kiderüljön belőle, micsoda boldogságot jelenthet az, amikor ez az érzés nincs. Honnan tudja, milyen nagy áldás a boldogság, aki sosem érezte az ellentétét?

Majdnem mindegyikről azt éreztem, hogy különösen közel áll hozzám, és őszintén szólva ez egy kicsit zavart is: azt gondoltam, az „igazi író” akár egy mínuszos rövidhírből is tud regényt írni, akkor én miért mindig csak a saját belsőmből indulok ki. Aztán megírtam a Sakk című novellát, büszkén arra, hogy na hát ennek aztán semmi köze hozzám. Ahogy mindegyiket, ezt is elküldtem a pszichológusomnak. Aki a válaszában precízen elmondta, mennyire belőlem fakad ez a novella is. És még igaza is volt! Fene vigye.

Nem tudok nem Shakespeare-rel válaszolni: „Szavak, szavak, szavak.” De nem akarom elviccelni a kérdést. Az az egyik legcsodálatosabb érzés a saját könyv kiadásában, hogy mindenki mást talál abban, amit írtam. A könyvhöz kapcsolódó egyik legszebb élményem egy olvasóklub volt, ahol az én novelláimról beszéltek: nem túlzok, minden egyes novelláról mondtak olyat, ami tökéletesen indokolt, releváns és igaz volt, és én magam sosem gondoltam volna rá. Szóval remélem, mindenki talál három olyan dolgot a történeteimben, aminek köze van az ő életéhez, és amitől a sajátja lesz az a novella, ami korábban nem élhetett igazán, mert akkor még csak az enyém volt.

A könyvem kritikáit úgy olvasom, ahogy a kisgyerek bontja ki a karácsonyi ajándékait. Nincs benne semmi félnivaló, mert egy kritika nem jelent mást, mint hogy valaki csakis arra szánt egy, két, három vagy még több napot, hogy az én írásaimmal, velem foglalkozzon – ez önmagában olyan megtiszteltetés, amivel csak kevesen büszkélkedhetnek. Mi ragadta meg belőle? Mit érez benne fontosnak? Észrevesz valami olyat, amit én nem? Ezek után az, hogy az illetőnek tetszett vagy nem tetszett a szöveg, másodlagos. Az olvasói véleményekkel pedig nagyon el vagyok kényeztetve: olyan meghatóan pozitív visszajelzéseket kapok, amiket az agyam mindig rögtön meg is próbál semlegesíteni, mondván, túl szép, hogy igaz legyen.

Ezzel kapcsolatban kettős érzéseim vannak. Egyrészt hatalmas áldás, hiszen folyamatosan gyakorolhatom az írást, ráadásul mivel művészetről írok, sokszor nem is áll olyan távol a cikkírás a szépirodalom működési módjáról, hiszen szintén érzelmekről, a lélekre gyakorolt hatásról kell mondatokat megfogalmaznom. Másfelől néha azt érzem, ez talán túlságosan is „jó”: ha nem élhetném ki állandóan az írási vágyamat újságcikkekben, talán nagyobb lenne bennem a késztetés arra, hogy novellákat és regényeket írjak, és úgy termékenyebb író lehetnék.

Őszintén? A legkevésbé sem. Legalábbis praktikus értelemben: azt látom magunk körül, hogy a rossz mindig elnyeri méltó jutalmát, a jó pedig legjobb esetben is a saját haját fogva rángatja magát a vízfelszín fölé. De ha nem ilyen földhözragadt módon akarok válaszolni, akkor persze igenis igazak a fenti sorok: ha beledöglünk is, akkor is van értelme azt csinálni, amit jónak gondolunk. Ha mi magunk nem is kapjuk meg érte a jutalmat, a világ akkor is csak így megy előre.

Az írás az egész életemet kiteszi. A szépirodalom írása viszont sokkal kevesebbet, mint kellene, mint szeretném, és mint ami ahhoz kell, hogy halálom napján két, saját művekkel telepakolt könyvespolcot hagyjak magam után.

És meglátá a szamár az Úrnak angyalát. Ez az énekes Nick Cave egyik regényének címe; ez a regény az, ami talán már két évtizede várja, hogy újraolvassam, de nem merem, mert elsőre annyira tökéletesnek találtam, hogy félek, nehogy csorbuljon az élmény. De tudom, hogy nem fog. És a Napra jutni. Háy Jánosnak ez a novelláskötete még csak egy évtizede várja az újraolvasást, de ettől más miatt félek. Amikor megjelent és elolvastam, azt éreztem: ez után én már minek írjak? Ebben minden benne van, amit író leírhat, úgy, hogy annál jobban úgyse lehet. Még szerencse, hogy idővel fakult az érzés.

Az ötlet olyan, mint a hajnali fény, először csak pislákol, és sokat kell várni, hogy tényleg ragyogni kezdjen. Ha számszaki adatokban kell mérni, azt kellene mondanom, hogy gyorsan írok, mert ha megvan a novella vagy regény vázlata, nem sok idő, amíg ezt formába öntöm. Az viszont évekig tart, hogy az ötlet eljusson a pislákolástól a ragyogásig. Egy regény már van a fiókban, és a következőnek is előbukkant már az első sugara. De még didergős hajnal van.