Minden szereplőmmel úgy vagyok, ha egyszer felbukkannak a fejemben, akkor nagyjából az életük végéig nyomon követem a sorsukat. Tudom, mit művelnek az olvasók kezébe kerülő könyveimben, de azt is tudom, hogy mi történik velük, miután lezajlott a nyomtatásban megjelent rész. Sokat jelentenek nekem, nehezen engedem el őket, mert amikor megszületik egy karakter a gondolataimban, és eleget foglalkozom vele, akkor egy idő után ő maga hozza meg a döntést arról, mi fog történni vele. Ilyen szempontból hasonlítanak a húsvér barátaimra, és ők is mindig ott motoszkálnak a fejemben.

Gondoltam arra, hogy majd egyszer visszatérek hozzájuk, de ez csak olyan megfoghatatlan, távoli tervnek tűnt. Egészen addig, amíg a Manó és Menő Könyvek vezetője, Csapody Kinga fel nem hívott, és megkérdezte, nincs-e kedvem írni egy téli folytatást írni a Strand, papucs, szerelemhez. Akkor még A balatoni sellőn dolgoztam, de amint elkészültem vele, azonnal hozzá is fogtam Bogiék történetéhez, ami vicces volt, tekintettel arra, hogy míg a sellő az 1870-es években játszódott, addig a Mamusz, bejgli, szerelem cselekménye a mi időnkben zajlik.

Természetesen. Nem tudom elképzelni, hogy olyan könyvet írjak, ami nem készteti néha-néha nevetésre az olvasókat. Én magam imádok nevetni, és úgy gondolom, a humor az, ami segíti az embert átlendülni a problémákon.

Nagyon egyszerű volt visszatérni Bogi szemszögébe, hiszen nem olyan régen éltem át én is azt az időszakot, amikor papíron az ember már nem gyerek, de még borzasztóan nem érzi magát készen arra, hogy felnőtt legyen. Tisztán emlékszem az ezt a korszakot beborító hatalmas rakás bizonytalanság és félelem adagra, amitől alig bírtam megmozdulni. Olyan az egész, mint egy második tinikorszak, csak ezt jobban lehet titkolni.

Igazából ez volt a kívánság a kiadó felől. De nagyon örültem neki, mert imádom az év ezen részét, így aztán egyszerű volt belemerülni Bogi karácsonyi kalandjaiba.

A karácsonyi időszak az év legvarázslatosabb időszaka. A fények, a hosszú esték, a mézeskalács illata... Sokakból előhozza a gyermeki lelkesedést, amit az év többi részében nagyon nehéz előszedni. Másrészt a nosztalgikus hangulat ilyenkor ott csillog az emberek szemében. Ritkán látni olyan reménnyel és boldogsággal teli arckifejezést az utcán masírozó embereken, mint decemberben. Kergetjük ezeket az érzéseket, és egy jó könyvben nagyon egyszerűen rájuk találhatunk.

Mivel éppen a nyári hónapok alatt írtam meg, elég nehezen. Karácsonyi pulcsiról, kandallóról szó sem lehetett. Tehát nagyjából úgy hangolódtam rá, ahogy A balatoni sellőben elvárt 1870-es évekbeli érzésre: képeslapokat, régi fényképeket nézegettem.

Idén vettem magamnak egy okosórát, mert az agyamra ment, ha elő kellett kaparnom a telefonomat a táskámból, ha csörgött, vagy csupán az időre voltam kíváncsi. Amikor beindítottam, teljesen lelkes lettem, mert kiderült, hogy rengeteg számlapot lehet választani rajta, és voltak karácsonyi opciók is. Na, szeptember elejétől arra vártam, mikor állíthatom be az egyiket. November utolsó napján éjfélig fent maradtam, és csak azután aludtam el, miután az óra számlapja karácsonyi lett. Egyszóval imádom a karácsonyt, bár jobban szeretem a várakozás, az advent időszakát. Maga a karácsony túl gyorsan eltelik. Otthon mézeskalácsot sütünk, díszítünk. Még a kutyánk, Samu is karácsonyi kendőt kap.

Nálunk a karácsony tényleg egy meghitt ünnep. Összeül a család, beszélgetünk, eszünk (mert nincs karácsony roskadásig megpakolt ünnepi asztal nélkül), ajándékozunk. Még soha nem volt olyan eseménydús decemberem, mint amilyen Boginak a könyvben.

Talán az, hogy akárhogy is sikerül a karácsonyunk, a lényeg úgyis az, hogy kikkel töltöttük. Mert valószínű, hogy néhány éven belül elfelejtjük, mi lapult a fa alatt, de arra biztosan emlékezni fogunk, ha eldőlt a tetőtől talpig feldíszített fa, és a testvéreinkkel hasfájásig nevettünk rajta. Nem a tökéletesség a fontos, hanem az, hogy legyen az évben egy olyan nap, amikor elfelejtjük a világ összes gondját.

Ahogy azt említettem, pontosan tudom, melyik szereplőnek mi lesz a sorsa a regények után. Amennyiben az olvasók is kíváncsiak lesznek rá, biztosan felbukkannak még Bogi és a többiek. Nekem mindannyian eltörölhetetlenül az életem részesei lettek, szeretem őket: Bogi esetlenségét és mindent túlgondoló természetét, Robi határozottságát, amit néha lecserél a művészi fellegek közti lebegésre, Arnold kitartását a saját elképzelései mellett, ami gyakorta idegesítő makacsságba csap át, és Soma gondoskodását, ami sosem fojtogató.

Két okból is a vége. Egyrészt, mert befejeztem a kéziratot, és ennek mindig nagyon, de nagyon örülök. Másrészt azért a vége, mert minden a helyére került a szereplők körül. Ez a való életben is nagyszerű érzés, de valahogy még inkább az, ha a kitalált szereplőid problémái megoldódnak.