Tinédzser koromban hobbiból, csupán önmagam szórakoztatására írogattam verseket valamint néhány novellát. Ám sok szerzővel ellentétben nekem sosem szerepelt a terveim között, ahogy az álmaimban sem, hogy egyszer én magam is író legyek. Az élet teljesen más irányba sodort, a lehető legtávolabbra kerültem az alkotás és a művészet világától. Ha valaki akár csak egy évvel ezelőtt is azt mondta volna nekem, hogy mára lesz egy saját könyvem, nem hiszek neki.
Mivel nagyon szeretek olvasni, ezért nem megy le nap anélkül, hogy ne vennék a kezembe egy jó könyvet. Emlékszem, év elején Pap Éva: És újra felkel a nap című fantasztikus regényét olvastam, amikor is jött egy sugallat, bevillant a fejembe egy jelenetkép. Bár az ő és az én regényem merőben eltérnek egymástól, mégis az ő könyve vagy talán inkább az ő íróvá válásának útja volt az, ami megadta a löketet ahhoz, hogy merjem magam kipróbálni. Kíváncsi voltam, hogy mindazt, ami megfogalmazódott bennem, képes vagyok-e gondolatokká, majd szavakká formálni. Ahogy elkezdtem írni, azonnal vitt magával a történet, és olyan érzéseket sikerült körbeírnom, melyekről korábban nem is tudtam, hogy bennem vannak.

Egy kedves ismerősöm egyszer azt mondta nekem, hogy ma már több az író, mint az olvasó, és egyre kevésbé van igény az olvasásra. Nos, én nem így látom, szerencsére nagyon sok könyvszerető ember van ma is. Viszont nem könnyű az az út, ami egy kézirat megírásától a könyvesboltok polcáig vezet. Számos olyan akadály jöhet, amitől az ember könnyen feladhatja. Mindenképpen egy nagy adag türelemre és kitartásra van szükség. Valamint megrendíthetetlen hitre. Hinnie kell önmagában, a könyvében és annak sikerességében. Mert egyáltalán nem biztos, hogy az első ajtó, amin bekopogtat egy kezdő író, az egyből ki is nyílik neki. Előfordul, hogy többen is az orrára csapják majd. De nem szabad feladni. Mert mindenkire vár egy hely, amit meg kell találnia.

Érdekes, hogy amióta belekerültem ebbe a körforgásba, bármiből és bárhonnan tudok ihletet meríteni. Lehet az egy baráti beszélgetés, egy számomra fontos személy által elejtett mondat, egy élethelyzet. Olykor elég csupán egyetlen olyan pillanat, ami engem megérint. Még ha nem is velem történik meg, elég, ha csak külső szemlélője vagyok ennek a momentumnak. A lényeg az, hogy hasson rám. Mindezeknek köszönhetően sok ötletem van és még több jegyzetem, melyeknek a későbbiekben nagy hasznát fogom venni. Ám ami leginkább inspirál, az a zene. Hatalmas erővel bír a lelkemre, és nagy segítséget nyújt az írásban. Talán épp emiatt vált a regényem „szereplőjévé” néhány dal.

Leginkább romantikus regényeket olvasok, mivel ez a műfaj áll legközelebb a lelki világomhoz. Én magam is egy érzékeny és romantikus lelkületű ember vagyok. Így hát adta magát a dolog. Az ember csak abból adhat, amije van. És bár ez a regény pusztán fikció, mégis szívem-lelkem benne van. Egyelőre elképzelni sem tudom magam más zsánerben. Ezzel az írásommal szeretném megmutatni az olvasóknak, hogy igenis létezik mindent elsöprő szerelem. Hogy vannak olyan kapcsolatok, házasságok, ahol a felek nem csak önmagukért, de egymásért is élnek. Fontosnak tartottam a szereplőim által megfogalmazni az érzéseket. Mert a mai ember zárkózott és félénk. Fél kifejezni mindazt, ami a szívében rejtőzik. Sokszor ezért csúsznak félre kapcsolatok, és most nem csak a szerelmi kötelékekre gondolok, hanem barátságokra, rokoni szálakra is. Néha a ki nem mondott szavakat kellene a leginkább szélnek eresztenünk.

 A regényben felcsendülő dalok mindegyike közel áll hozzám. Néhányuk igazán szép és személyes emléket idéz fel bennem, melyeket valamilyen módon belecsempésztem a történetbe. Mindenképpen csak olyan dalokat választok, melyekhez érzelmileg kötődöm. Vagy ami megbizseregteti a szívemet, amikor hallgatom. Ami nem hat rám, azzal nem tudok mit kezdeni. Amikor kész lettem a kézirattal, meghallottam egy Mariah Carey-dalt, amit mindig is szerettem, és tudtam, hogy ennek a zeneszámnak még bele kell kerülnie a könyvbe. Elvonultam, és behunyt szemmel hallgattam a zenét, többször egymás után, mígnem kialakult bennem a zenéhez megfelelő jelenet. Így született meg az fejezetrész, amikor Juli meglátogatja Márkot az egyetemen, majd a hazaúton ez a gyönyörű dal szól a rádióban. Ami végül a könyvemhez készült trailer zenei alapjául is szolgált.

Igen, tudatosan. A regény készülésének kezdetétől az volt az alaptervem, hogy fejezetenként az időben ugrálva írom meg ezt a történetet. És ez a két idősík valóban szöges ellentétben áll egymással. A múlt nevetéstől hangos és szerelemillatú, a jelen pedig végtelen sötétségbe burkolt és el nem múló fájdalommal teli. Mégis, ahogy azt a Túl kevés időben is igyekeztem megmutatni, az életünk legrosszabb időszakaiban is ott pislákol a remény halvány lángja. Még ha ezt akkor nem is vesszük észre, de ott van.

A szerelem, illetve a szeretet. Ez az élet mozgatórugója. A legősibb és legerősebb érzés, aminek, ha birtokában vagyunk, többé és jobbá válhatunk. Ami a legszürkébb napokat is kiszínezi, a leghidegebb éjszakákat is felmelegíti.
Az érzelmek. Minden magasságukkal és mélységükkel együtt. Az az olvasó, aki megtisztel a bizalmával és a regényemet választja, az jegyet váltott egy érzelmi hullámvasútra.

A zene. Egyelőre nem tudom elképzelni az írásaimat beleszőtt dalok nélkül. Ahogy a filmekben is egy-egy jelenet különlegességét zenei aláfestéssel hangsúlyozzák ki, úgy számomra is fontos, hogy a szereplőim által megélt pillanatnyi érzelmeket magasabb vagy mélyebb szintre emelhessem a zene által.

   Köszönöm, hogy ezt az idézetet választottad, ugyanis ez az egyik személyes kedvencem. Ebben a mai, rohanó világban, amikor semmire sincs időnk – leginkább egymásra –, mert mindig futunk, és mások igényeinek kell megfelelnünk, ez még inkább fontos üzenetté válik. Mert a nap végén vagy életének végéhez közeledve az ember mire emlékszik? Nem az időben befizetett számlákra, nem a le nem késett üzleti találkozókra, nem a rövid határidejű akción belül vásárolt akármikre. Hanem azokra a szép élményekre, melyeket azokkal élt át, akik fontosak számára. Ehhez nem szükséges egy csilli-villi, méregdrága szülinapi zsúr, sem egy luxusutazás. Háromméteres, millió pazar dísszel megrakott karácsonyfa sem kell. A kicsi, szerényen, de vidám izgalommal, közösen feldíszített fa körül is elfér a nevetés, az öröm, a szeretet, az összetartozás. Sokszor elég egyszerűen csak jelen lenni. Mi a múlt hónapban karanténban voltunk két hétig, és ha már így alakult, igyekeztünk kihozni belőle a lehető legjobbat. Aznap reggel, amikor mindenki visszatért a megszokott életébe, az ötéves kisfiunk megjegyezte, hogy bárcsak még karanténban lennénk, hogy továbbra is ilyen sokat játszhasson az apukájával. Mert hát játszanak ők minden nap, de bizony van, amikor minden más fontosabb, mint a játék. Mert ilyenek vagyunk: valahová mindig rohanó felnőttek. És ezért kellenek az ünnepek, a megpihenés, a leállás. Mert ilyenkor velünk együtt az idő is megáll egy kicsit. A lélek azokból a pillanatokból táplálkozik, amik telis-tele vannak nevetéssel és szeretettel.

Az önreklámozás manapság elengedhetetlen. Bár a kiadónak igazán tehetséges és nagyszerű marketingese van, de neki az összes szerzővel foglalkoznia kell, ami nem kis feladat. Mindenkinek egyformán és egységesen megfelelni bizony nem mindig könnyű.

Jómagam különösen fontosnak tartom az olvasóimmal való kapcsolattartást. Mindig örömmel fogadom a megkeresésüket. Megírják a véleményüket a könyvről, váltunk néhány üzenetet. Ám sokuktól emellett még egy csodálatos dolgot kapok, és ezt az író-olvasó találkozókon is megtapasztalom. Megosztanak velem egy szeletet az életükből. A bizalmukba avatnak, elmondják az életük egy történetét. Mindezt a könyvem elolvasásának hatására teszik. Fantasztikus érzés, hogy ilyet váltok ki az emberekből. Talán ennek az az oka, hogy a regényem által ők is kaptak belőlem egy darabot, és a bizalom oda-vissza működik. Adni-kapni. Kaptak a lelkemből, így ők is megajándékoznak a sajátjukkal. Azt hiszem, fogalmuk sincs, hogy ezzel nekem milyen sokat adnak. Bizalmasan és kincsként őrzöm magamban ezeket a beszélgetéseket.
  Talán épp emiatt is engedek némi bepillantást önmagamba a posztjaim által. Azon kívül, hogy igyekszem népszerűsíteni a könyvemet, egy kicsit magamból is adok, mert az olvasók nagy tisztelettel megérdemlik, hogy megismerjék egy részemet. Például ezért sem bújtam írói álnév mögé. Ha vállaltam e könyv megírását, akkor ezzel együtt önmagamat is felvállalom.

Nem lehet elmenni amellett, hogy a mai magyar szerzők zöme valóban nincs könnyű helyzetben. Sokszor nem elég egy jól megírt könyv, ha nincs mögötte egy profi és tapasztalt kiadó, ezen belül pedig egy kiváló marketinges. Ráadásul sok író egy bizonyos körön kívül sehogy nem tud kijutni, bárhogyan is próbálkozik. Egy hölgy nemrégiben azt mondta nekem, hogy magyar szerző könyvét olvasni nagyon kockázatos. Azóta is ezen töröm a fejem, és továbbra sem értem, hogy sokan miért tartanak ennyire a kortárs magyar irodalomtól. Holott az elmúlt években számtalan kiváló tehetséges író megmutatkozott, és bebizonyították, hogy a magyar írók is képesek legalább olyan jót alkotni, mint egy külföldi szerző.
Szerencsére a közösségi felületeken egyre több oldal foglalkozik a magyar alkotókkal, és szívügyüknek tekintik segíteni, támogatni, és megismertetni őket az olvasókkal. És ezért nagy-nagy köszönet jár nektek!

Íróként számomra az az elsődleges cél, hogy élményt adhassak az embereknek. Olyan élményt, amit csak egy könyv által kaphatunk meg. Az, ha érzelmeket tudok kiváltani az olvasóimból, ha álmodozni, emlékezni, nosztalgiázni hívhatom őket a regényeim által. Ha ők is a szereplőimmel együtt sírnak, nevetnek, csalódnak, lesznek borzasztóan dühösek vagy őrülten szerelmesek. Azt hiszem, azért is írok egyes szám első személyben, mert így a kedves olvasó még közelebb érzi magához a főhőst. Hála az égnek, sok visszaigazolást kapok, melyek azt bizonyítják, hogy sikerült elérnem a célomat. Engem ezek visznek előre, ezek adnak erőt, ez jelent mindent, amit íróként kaphatok.  

Azt mondják, hogy ahány könyvet olvasol el, annyi életet élsz meg. Ezzel nagyon egyetértek. Az írással pedig nem csak megélek egy-egy újabb életet, hanem megteremtek, létrehozok egyet-egyet. Ami azért is csodálatos, mert a saját ízlésem, kényem-kedvem szerint alakíthatok emberi sorsokat. Ez fantasztikus dolog, ugyanakkor felelősség is. Nemrégiben arról beszélgettem az egyik tehetséges szerzővel, hogy milyen jó is nekünk, amiért a lelkünk örömeit, fájdalmait, vágyait kiírhatjuk magunkból úgy, hogy közben a szereplőink bőrébe bújva inkognitóban maradhatunk.
Számomra az írás amellett, hogy boldogságforrás, nyugalom, alkotás, öröm, hogy adhatok valamit másoknak, valamint önmegvalósítás, elsősorban lelki terápiát is jelent.

 Bevallom, nagyon nehéz kedvenc könyvvé titulálni egyetlen egyet a sok szép közül, amelyet eddig olvastam. Viszont, ha már kérdezted, akkor szeretném kiemelni Kristin Hannah könyveit, melyek különösen a szívemhez nőttek. Ő nőkről ír, olyan erős és csodálatos nőkről, anyákról, akik nem ismernek lehetetlent, ha a szerettükről vagy egy számukra fontos ügyről van szó. Hannah regényeiben elmaradhatatlan főszereplő a szerelmi illetve a baráti kötelék.
Ha pedig magyar, akkor az Abigél mellett volt még egy igencsak meghatározó regény az életemben. Ez pedig Kertész Erzsébettől a Vilma doktorasszony. Azt hiszem, ez volt az a könyv, amely úgy igazán megszerettette velem az olvasást. És hát tudjuk, hogy Hugonnai Vilma a magyar orvostudomány úttörője volt, hisz ő volt az első magyar orvosnő. Szóval már kislányként is érdeklődésem volt a női sorsok iránt.

Hála az égnek, tele vagyok ötletekkel. Jó néhány jegyzet várakozik a füzeteimben, hogy történetekké formáljam őket. Várhatóan tavasszal jelenik meg a Túl kevés idő folytatása, egyben lezárása. Be kell vallanom, hogy ez a második rész különösen a szívemhez nőtt. Ebben nem lesz időben való ugrálás, az egész alig néhány hónap alatt játszódik le.
A kiadómnál a jövő héten jelenik meg egy csodálatos antológia, a Lelkünkből, szeretettel, amelyben tizenkilenc szerzőtársam mellett az én karácsonyi novellám is helyet kapott Karácsonykor találkozunk címmel. Az igazat megvallva ennek megírásával komoly kihívás elé állítottam magam, mivel nagyon kevés idő állt a rendelkezésemre. Ráadásul novellát még sosem írtam (most ne nézzük a húsz évvel ezelőtti karcaimat). Ezért elsősorban önmagamnak akartam bizonyítani, hogy képes vagyok megcsinálni, és azt kell mondjam, elégedett vagyok az eredménnyel.  A Karácsonykor találkozunk egy nagyon aranyos és romantikus kis történet, amely igazán meghozza az ünnepi hangulatot.
És ha már említettem a jövő hetet, akkor megragadom az alkalmat, hogy elmondjam, egy nagyon izgalmas és szuper kis meglepetéssel készülök a kedves olvasóknak, amiről majd pár nap múlva rántom le a leplet. Biztos vagyok benne, hogy sokan örülnek majd neki és szeretni fogják.