Balassagyarmatról származom, ott akár napi szinten is előjöhet ez a téma. Én tinédzserként hallottam róla először, amikor apukámmal sétáltunk a városban, és az egykori lánykollégium épületére mutatva elmesélte nekem a történetet. Aznap már elkezdtem a kutatást. 17 évesen készítettem az első interjúmat az egyik tússzal, aki meglepődött, hogy ilyen fiatalon foglalkoztat engem egy ilyen téma.

Azt hiszem, ennél a kutatásnál tettem le az alapokat, és értettem meg hogyan érdemes viszonyulni érzékeny témákhoz. Megtapasztaltam azt is, hogyan szűrjem ki, ha valaki elhallgat vagy elferdít valamit. Nem utolsó sorban pedig, hogy különös figyelmet kell fordítani a részletekre, és hogy nem elég csak párszor átolvasni az anyagot. Megesett, hogy a levéltár teljes nyitvatartási ideje alatt ott ültem, evés nélkül – mert hogy azt nem szabad a kutatóteremben. Addig viszont nem tágítottam, amíg be nem fejeztem az adott napra kitűzött feladatokat. Összességében, ez alatt az idő alatt sokat tanultam emberségről, álmokról, tragédiákról, magáról az életről és a halálról is – mindez pedig a saját életemre is hatással volt, nemcsak a későbbi munkáimra.

Amikor Samu megkeresett és elmesélte, hogy mit tervez, azt láttam rajta, hogy ugyanolyan lelkesedéssel közelít a téma felé, mint annak idején én, és ez biztonságérzetet adott. A bemutató előtt részt vehettem a bécsi főpróbákon, ami nemcsak óriási élményt nyújtott, hanem közelebb kerültem az alkotókhoz is, így lehetőségem nyílt arra, hogy személyesen vitathassak meg velük egy-egy kardinális kérdést.

Nagyszerű érzés, hogy csaknem tíz év elteltével még mindig hatalmas az érdeklődés a könyv iránt, remélem, hogy az olvasók szeretni fogják a kemény borítású változatot is, amit tulajdonképpen nekik köszönhetek, és azt is remélem, hogy új olvasókat is sikerül majd elérni ezzel a történettel.

Valójában a filmes munkáim nem sokban különböznek a könyves kutatásoktól, így tényleg ez lett a mozgatórugója az életemnek. Ha témaválasztásról van szó, a könyveimnél nagyobb szabadságom van, a filmeknél viszont producerektől és rendezőktől kapok felkéréseket. Mindkét esetben fontos, hogy érezzem azt a bizonyos szikrát, amitől képes leszek akár éjjel-nappal az adott ügyön kattogni. Szerencsére még nem volt olyan téma, amihez ne találtam volna valamiféle kapcsolódást. A kíváncsiság, a tudásvágy, vagy az, hogy új élettörténeteket ismerhetek meg, már elég gyújtópont lehet egy-egy kutatási szakasz elején.

Hároméves korom óta művészek között élem a mindennapjaimat. (Erről bővebben az Úton című regényemben mesélek). Főként zenészek között nőttem fel. Például a Karthago együttes körében, így régóta érdekelt már, hogy ki volt az a fiú, akiről a Requiem című slágerük szól, illetve, hogy mi történt pontosan ezzel a fiúval azon a bizonyos székesfehérvári koncerten. Több legenda is szárnyra kapott az összetaposáson át a díszlet leomlásáig. Amikor a Hírzárlat megjelenését követően az akkori kiadómmal lehetséges következő témákon gondolkodtunk, szinte magától értetődő volt, hogy eredjek ennek a történetnek a nyomába. A könyv különlegessége, hogy az olvasó velem együtt indul útnak és fejti fel a szálakat. Hiszen magát a kutatást és annak eredményeit is dokumentálom a kötetben.

Akkoriban több nehéz év állt mögöttem, és azt vettem észre, hogy útközben valahol elveszett az az énem, aki még tudott örülni az adott pillanatnak, és aki nem félt megvalósítani az álmait. Mivel több gyerekkori álmom is az USA-hoz volt köthető, egy kedves ismerősömnek hála útnak indultam, hogy megvalósítsam ezeket. Ekkor arra gondoltam, hogy a problémáimmal nem vagyok egyedül, sokan küzdünk a mindennapok súlyával, ez pedig elveszi a fókuszt azoktól a dolgoktól, amikből igazán töltődhetnénk. Ezért a saját példámat alapul véve szerettem volna erőt adni másoknak ahhoz, hogy igenis ott van az a bizonyos fény az alagút végén. Ezért született meg a könyv. Ami nem egy motivációs kötet a szó megszokott értelmében, hanem egy napló, amiben írok az Amerikai Egyesült Államok napos és kevésbé fényes oldaláról is, illetve az utam során megismert emberekről, ezáltal pedig az olvasó közelebb kerülhet ahhoz, hogy megértse milyen az élet a tengerentúlon, vagy hogyan gondolkodnak az ott élők. Akkor is érdekes lehet a könyv, ha valaki vágyik az USA-ba, és akkor is, ha mindenhová, csak oda nem.

Ezek nagyon személyes érzések, amik egy plátói szerelemhez köthetők. Mivel minden traumámat kiírom magamból, ezúttal is ez történt, csak a korábbiaktól eltérően ez versben manifesztálódott. Bár a kapcsolatból különböző okokból nem lett semmi, egy projekt miatt huzamosabb ideig „össze voltam zárva” a múzsámmal, így nem volt egyszerű lezárni ezt a szakaszát az életemnek, és egy kötetre elégendő vers született. Dolgozom azon, hogy ez a kötet teljes egészében eljuthasson az olvasókhoz.

Örömmel veszem az olvasói visszajelzéseket. Különösen kedves számomra, ha fotókat küldenek a könyvemről és pár mondatban leírják, melyik rész tetszett nekik a legjobban, vagy hogyan tudtak a leginkább kapcsolódni az adott kötethez. Hiszen azáltal, hogy megírtam egy könyvet, még csak az úgynevezett munka felénél járunk, az olvasó az, akinél végül beteljesül a történet.

Ezeket a tevékenységeket általában nem egyszerre végzem/végeztem. Szerencsés vagyok, hogy különböző oldalairól is ráláthattam a kreativitásomra. Hiszen valójában mindegyik munka ide vezethető vissza, és gyakran egymásból építkeznek.

Az alaposságra törekszem, arra, hogy ne legyenek fennmaradó kérdések, és hogy legyen lelke a történetnek.

Bajban vagyok azzal, hogy „kedvenc”, mert nem igazán vannak ilyen könyveim, de elárulom mit találnátok az olvasópolcomon, hogyha most ellátogatnátok hozzám. Mivel a szakmámban is a folyamatos fejlődés híve vagyok, sok életrajzi könyvet olvasok. Most éppen Alan Rickman, Harry herceg és Neumann János vannak nálam porondon. Szabadidőmben jelenleg a dominikai-amerikai Junot Díaz Így veszíted el című kötetét bújom, mert szerelmes vagyok a spanyol nyelvbe, és örömmel fedezek fel olyan műveket, amik kapcsolatba hozhatók ezzel a nyelvvel. Emellett pedig, aki már olvasta az Úton című könyvemet, tudja, hogy tavaly egy rettenetes baleset következtében elveszítettem egy kedves barátomat, Treat Williamst. A gyászmunkához köthetően a napokban kezdtem el olvasni Andrés Neuman Magunknak mondjuk című regényét. Egészen véletlenül ő egy spanyol-argentin író.

Szeretnék még sok érdekes és értékes történetet elmesélni az olvasóknak és a filmeket kedvelő közönségnek egyaránt. Ezek egy része már formálódik, de konkrétumokról még nem beszélhetek. Emellett terveim között szerepel, hogy minél több olvasóval találkozhassak a könyveimhez köthető előadások kapcsán.