Nagyon szép időszak volt ez a bő évtized. Persze, voltak benne hullámvölgyek, nem is egy, de visszatekintve igyekszem arra emlékezni, ami szép volt benne, és amiből gazdagodtam. Mert semmi sem történik véletlenül! Nézzük például a hírhedt Ulpius-csődöt, ami akkoriban borzasztóan megviselt, mindenféle szempontból, és nem nagyon láttam a kiutat. Most azonban úgy látom, hogy mára összességében pozitív irányba billent a mérleg, és több mindent köszönhetek az akkori eseményeknek. Hogy csak a legfontosabbakat említsem: új kiadóm lett, a Libri, ezáltal új olvasókhoz jutottam el, és a régi köteteim is gyönyörű, új köntösben születtek újjá. Szóval, voltak nehézségek, enyhén szólva nem hullott ölembe azonnal a siker. De mindenre hálásan gondolok vissza, és elsősorban az olvasóknak köszönöm a sok-sok szeretetet és inspirációt, amit az évek során kaptam tőlük.

A történelmi regény, mint olyan, mindig is közel állt hozzám, olvasóként is. Gárdonyin nőttem fel, és már gyerekkoromban is tudatosan kerestem a magyar és egyetemes történelemről szóló könyveket; később, egyetemista koromban pedig már az is eszembe jutott, hogy egy szép napon akár ahhoz is lenne kedvem, hogy én is írjak valami hasonlót. Ez azonban egy igen tág műfaj, rengeteg stílus és téma belefér, így az is, amit én művelek. Jobb híján nevezzük történelmi-romantikusnak, bár ez utóbbira bizonyos körökben divat kicsit ferde szemmel nézni, sőt lenézni. Holott mindössze arról van szó, hogy a történelmi közegbe helyezett szereplők életében nagy szerepet játszanak az érzelmek, és ezalatt nemcsak a szerelmet értem, de például a barátságot, a hűséget, de akár a gyűlöletet vagy a féltékenységet is. Nos, igazság szerint ez minden történelmi regényre igaz, sőt, egy jó regényre is általában. Ezért tudunk azonosulni a szereplőkkel, illetve tudjuk magunkat beleélni a történetbe, és ezért mondhatjuk azt, hogy egy könyv „letehetetlen”.
Én inkább abban voltam úttörő (és erre büszke is vagyok!), hogy a történelmi regény női változatát tettem népszerűvé hazánkban, mivel hagyományosan ez nálunk eléggé „macsó” műfajnak számított.

Puff neki, ez megint egy olyan kategória, amire szokás kissé eltartott kisujjal tekinteni. Pedig hát, megint csak azt mondhatom, hogy a szórakoztatás egy nemes feladat, és valójában nem minden irodalmi, sőt tágabban minden művészeti alkotásnak ez a célja? Az, hogy valamilyen eszközzel kiragadjanak minket a hétköznapokból, és elrepítsenek egy másik világba. Én ezt nevezem szórakoztatásnak, és nagyon is fontos, hogy legyenek olyan alkotások, amelyek ezt nyújtják az embereknek.
Az, hogy nálam általában nők a főszereplők, mondhatnám, természetes, hiszen én is nő vagyok. De nemcsak női olvasóim vannak, és a könyveimben megjelennek erőteljes férfialakok is. A történelem megértését inkább az segíti elő, amit már előzőleg is említettem; hogy emberi sorsok által ismerhetjük meg az eseményeket, ezáltal mintegy részesei lehetünk, és nem száraz tényeket, évszámokat magolunk. Együtt érzünk a szereplőkkel, drukkolunk nekik vagy éppen ellenük, és ezzel akár észrevétlenül is sokat tanulhatunk a történelemről. Például a török háborúkról vagy a keresztényüldözésről egy tankönyv sem tanított nekem annyit, mint az Egri csillagok vagy mint a Quo Vadis.

Hú, azt én sohasem állítottam, hogy teljesen korhűek lennének, mivel ez nem igaz, és nem is lehetséges elérni. Időgép nem létezik (szerencsére, de ebbe most ne menjünk bele), így más módszerekhez kell nyúlni, ám a hibázás lehetősége ezekben benne van. Hogy sokat kutakodok, mielőtt hozzákezdek az íráshoz, sőt, még írás közben is, az biztos. Ezt a feladatot, a régen élt emberek és az olvasók iránti tiszteletből teszem, és azért is, mivel egyszerűen szeretem csinálni. De lehetetlen a múltat pontosan rekonstruálni, habár azt vallom, hogy amennyire csak tudjuk, meg kell kísérelni. De inkább az a fontos, hogy egy kor hangulatát próbáljuk meg minél hihetőbben visszaadni, hogy az olvasó elhiggye, akár így is történhetett volna. Noha én is tudom és ő is tudja, hogy nem teljesen így történt – hiszen minden történelmi regény fikció, teljesen mindegy mennyi kitalált szereplő vagy akár helyszín, esemény van benne. Sőt benne van a pakliban, ahogy már írtam, a tévedés lehetősége is, hiszen a történelem nem egzakt tudomány, és az is lehet, hogy az ember elnéz vagy eltéveszt valamit, mint ahogy az is, hogy később kerülnek elő más adatok, források. Ezt is kellő alázattal kell fogadni és megpróbálni kijavítani, akár utólag is. A fantázia szárnyalását persze meg kell hagyni, de csak bizonyos keretek között, amit a műfaj sajátosságai írnak elő (az egyik „kedvenc” példám erre, amikor egy filmben egy XIX. századi hölgy Fluor Tomit énekelt – számomra ezzel egy csapásra megsemmisítették az egyébként nagy műgonddal felépített különleges hangulatot, ami a nyilvánvaló hiteltelenségek mellett is megvolt a történetben). Ezt a korlátot azonban nem nehézségként élem meg, hanem ellenkezőleg: élvezetes és szép feladatként, aminek kihívás megfelelni, de ha sikerül, igazi sikerélményt adhat.

Ez kényes téma, és nem is látok bele teljesen. Nem panaszkodhatom, az én könyveim jól fogynak, és látom, hogy szerencsére egyre többen vannak olyan magyar szerzők, akiknek a kötetei meghódítják az eladási listákat. Ám a piac borzasztóan telített, rengetegen írnak könyvet, és nyilván nem mindenki lehet egyformán sikeres. Sok olyan jelenség is van egyes kötetek népszerűsítése kapcsán, ami nekem nem túl rokonszenves, de ezekről most inkább nem nyilatkoznék.

Bevallom, nekem ez eleinte borzasztó nehezen ment, és manapság sem érzem magam otthon a virtuális világban. De már régen belenyugodtam, hogy ilyen korban élünk, és alkalmazkodni kell a körülményekhez. Facebook-oldalam már több mint tíz éve van, de az jellemző, hogy magánemberként nem vagyok rajta az „Arckönyvön”, csakis az írói nevemmel, és nem is posztolom minden egyes vacsorámat, utamat, kutyasétáltatásomat, találkozásomat stb. Az évek során azonban megtanultam értékelni, hogy ezen a módon napi szinten tudok kommunikálni, kapcsolatot tartani az olvasókkal. Mint minden modern eszközt, ezt is tudni kell okosan használni, és a magunk javára fordítani.
A YouTube csatornát is a kényszer szülte eleinte, mivel a járvány miatt hónapokon keresztül elmaradtak az író-olvasó találkozók és a dedikálások, és egyszerűen úgy éreztem, hogy a facebookos posztokon túl valami pluszra is szükségem lenne…, ahogyan talán az olvasóknak is. Eleinte igencsak amatőr videók születtek (a tizenhat éves unokaöcsémmel készítjük a csatornát, aki igen lelkes, mint ahogyan én is egyre jobban élvezem a dolgot, de egyikünk sem egy vérprofi youtuber), de mostanra kezdünk belejönni. Ezt bárki le is ellenőrizheti, minden videó megtalálható a Youtube-on. Azért nagyon örülök, hogy most már újra lehetőség van a személyes találkozásokra is!

Én valójában egy introvertált személyiség vagyok, így a karantén engem nem a bezártság miatt viselt meg, hanem inkább azért, mert aggódtam a szeretteimért, és mert hirtelen bizonytalanná vált minden. A könyves események borzasztóan hiányoztak, hiszen számomra például az Ünnepi Könyvhét mindig az év egyik fénypontja volt, de nagyon szeretek vidéki könyvtárakba is járni. Ezek a találkozók újabb és újabb inspirációt is jelentenek, tehát természetes, hogy megszenvedtem a hiányukat. Eleinte nem is tudtam többet dolgozni, mint máskor, mivel az ember nagyon nehezen változtatja meg a szokásait, de a harmadik hullámra összeszedtem magam, és az akkori karanténnak köszönhető az idei „ráadás” kötetem, a Cholera-napló című kisregény.

Nem tudom, más hogy van ezzel, de én írás közben sohasem gondolok arra, hogy kik fogják olvasni a könyveimet, és mit fognak szólni hozzá. Ez teljesen lebénítana. Azt írom, amit a szívem diktál (és amit jól kikutatok ☺ ), aztán ha a végeredményt az olvasók legalább annyira szeretik, mint én, akkor boldog vagyok.

Az írás a hivatásom. Egy évtizedbe telt, amíg elmondhattam, hogy már meg is élek belőle, így nem volt könnyű utam, de nem bánom. Talán ezért jobban meg is tudom becsülni mindazt, amit elértem, és azt is, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Ezért hálás vagyok az olvasóimnak!

Már említettem Gárdonyi nevét, akinek nagyon sok mindent köszönhetek. Például A láthatatlan ember című kötete után sokáig régész akartam lenni, mert én akartam megtalálni Attila sírját. Végül ez nem vált valóra, de az biztos, hogy része volt abban, hogy történelem szakos lettem. Szabó Magda, Victor Hugo vagy Emily Brontē regényei is nagy hatással voltak rám, de még hosszasan sorolhatnám a neveket. Később, már egyetemista koromban Robert Merle, Ken Follett és Philippa Gregory könyveit emelném ki – tőlük tanultam meg, milyennek kell lenni egy kortárs történelmi regénynek.

Egy anyától vajon megkérdeznéd, melyik gyerekét emelné ki a többi közül? Ugye, hogy nem? Mindegyik regényemet szívvel-lélekkel írtam, és nem tudnék különbséget tenni köztük. Az olvasók ezt megteszik, nekik ez könnyebb is, de szerencsére változó, kinek melyik tetszik a legjobban, melyik a kedvence. Azért tizenvalahány kötet után már van miből válogatni. ☺

Nincs egyetlen kedvenc könyvem, szenvedélyes olvasóként rengeteget olvasok, és ahogyan a saját könyveimből, így ezekből sem tudnék egyet kiválasztani. De nem akarom kikerülni a kérdést. Akik igazán bele tudják élni magukat egy könyvbe, azoknak ismerős a helyzet, hogy fennmaradnak egy közlekedési eszközön, és csak később veszik észre, hogy elmulasztották a megállójukat. Nekem több ilyen élményem is volt, de az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor Máraitól olvastam A gyertyák csonkig égnek című regényt. Télvíz idején történt, hóban-fagyban, és a budai hegyekben a végállomáson ocsúdtam rá, hogy elfelejtettem leszállni, és alaposan el is késtem. Tehát, azt hiszem, ezt választanám, és mindenképpen ezzel a sztorival indítanék.

A Cholera-napló című kisregényem az idei „ráadás”, már meg is jelent, az év végi könyv munkálataiban pedig nyakig benne vagyok. A címe Az Anna-bál szerelmesei lesz, és ha most elkezdem, kapásból tíz oldalnyit tudnék róla írni. De nem teszem – inkább majd olvassa el, aki kíváncsi rá, már csak pár hónapot kell várni.
Jövőre ennek tervezem megírni a folytatását, és mivel az olvasók nagy örömmel fogadták a kisregényt, lehet, hogy egy hasonlóval is megpróbálkozom jövő nyárra. Már a témáját is tudom, de egyelőre hadd tartsam titokban.
Hosszabb távra nem szoktam terveket szőni, hiszen azok szinte soha nem úgy teljesülnek, ahogyan elképzeltem, de annyit elárulhatok, hogy nagyon izgalmasnak tartom a kísértettörténeteket, és úgy érzem, hogy ez a műfaj egyelőre nincs túlreprezentálva a magyar palettán, ezért nagyon szeretnék írni egyet. Már ez is formálódik a fejemben, aztán meglátjuk, mi lesz belőle.