Röviden az egészet a kisfiamnak köszönhetem. Hosszabban, én már gyerekkorom óta sokat írtam; regénykezdeményeket, fantáziával némileg kiszínezett naplókat, sokoldalas leveleket és akár mások beadandóit is. Felnőttkoromban is mindig olyan munkám volt, ahol kellett fogalmaznom és szövegeket írnom, de valahogy soha nem gondoltam, hogy többet vagy másként is foglalkozhatnék ezzel. Aztán szülés után elengedtem a fantáziám, mert egy nagyon nyugis, sokat alvó babám lett. Egyszerűen ráértem mellette, és azon kaptam magam, hogy kitalált történeteket szövögetek. Szerintem ilyen egyszerűen történt, de ha spirituálisabb magyarázatot kéne adnom, akkor azt is elmesélhetném, hogy a szülés előtt nem sokkal majdnem meghaltam egy elég durva mélyvénás trombózisban. Igazából amikor az egész lezajlott, akkor esett le, hogy mennyire komoly volt a helyzet, és volt egy kis újjászületés élményem. Előtte is hajlamos voltam meseszerű jeleket felfedezni az életemben, de onnantól kezdve, azt hiszem, tudat alatt is elkezdtem még jobban követni az álmaimat.

Én egy külkereskedelmi, kéttannyelvű középiskolába jártam, ahol az angol mellett a japán lett a választott nyelvem. Ez egy romantikus döntés volt részemről, amit a szóbeli felvételin hoztam meg, egyetlen pillanat alatt, olyan kellemes emlékek alapján, hogy gyerekkoromban gésának készültem, illetve imádtam A sógunt. Nyilván már maga az iskolai tanulás is hatással volt rám, elvégre még japán gépírásvizsgám meg olyan szakmai érettségim is van, hogy a mai napig el tudnék adni egy hajórakomány bármit japánul, noha soha nem dolgoztam ebben a szakmában. De igazán mély nyomot egyértelműen az hagyott bennem, hogy a harmadik tanév végén elnyertem egy tanulmányi ösztöndíjat, és egy évet Japánban, Oszakában tölthettem. Ott olyan életre szóló tapasztalatokkal és kapcsolatokkal gazdagodtam, amik a mai napig meghatározóak számomra, meghatároznak engem és teljes mértékben inspirálták a Rókatündér sztoriját.

Érzésre nem sok, mert élvezem ezeket az utánajárásokat. Időben valószínűleg rengeteg, de nem tudnám megmondani, pontosan mennyi. Mindent elolvasok, amit érek. Nekem nagyon fontos, hogy amit leírok, hiteles legyen. De egyébként nem csak mitológiai vagy kulturális vonatkozásban. Az Illangók alaphelyzete például az, hogy egy magyar felmenőkkel is bíró ír testvérpár örököl egy házat Erdélyben. Na, hát szerencsére van egy ügyvéd férjem, akivel lejátszattam az egészet a nemzetközi jog szabályai szerint. Lehet, hogy csak annyi került be a regénybe, hogy hány példány meghatalmazást kellett adni az intézőnek, és rajtam kívül ez senkit nem érdekel, de nekem akkor is fontos volt. Ilyen valóságos dolgokkal tele vannak az írásaim, akkor is, ha éppen fantasyról van szó.

Az egész azzal indult, hogy a pandémia miatt elmaradt Könyvhét helyett tartottunk egy online kávézást, ha már nem találkozhattunk személyesen. Ezek a könyves rendezvények az íróknak mindig a találkozásokról szólnak, mind az olvasókkal, mind egymással. Ezért, hogy bevonjuk azokat, akik szintén gyászolták az elmaradt eseményt, élőben beszélgettünk a Facebookon. És jól sült el, elég sokan megnézték, hozzászóltak, kérdeztek kommentben, mi meg nem láttuk a végét az otthonlétnek és úgy döntöttünk, folytatjuk. Szóval szerintem alapvetően a személyes kapcsolatok hiánya adta az ötletet, és mivel hárman három különböző városban élünk, most így gépen keresztül rendszeresebben is találkozunk, mint előtte. Már csak ezért is szeretem, de nagyon jó érzés visszahallani, hogy az olvasóink is nézik, elgondolkodnak a témákon, örülnek nekünk. Kicsit talán közelebb kerülünk hozzájuk a képernyőn keresztül.

Szerelem. Szabadságvágy. Felelősség.

Hú, bármi, de tényleg. Most például a közösségi oldalaimon fut egy #szörnyesszerda nevű sorozatom, ahol minden szerdán egy japán mitológiai lényt mutatok be. Ezek elég furcsa teremtmények, úgyhogy sok nevetést okoznak, a hozzászólók pedig néha a legmeredekebb ötletekkel bombáznak…, és működik, pedig most épp másra próbálok fókuszálni, de állandóan ott motoszkál a fejemben valami teremtmény, aki várja, hogy többet írjak róla, mint egyetlen heti bejegyzés. De az olvasók amúgy is szoktak inspirálni, például többen érdeklődtek két mellékszereplő sorsáról a Rókatündérből. Na, hát az ő sztorijuk is állandóan megszólal a fejemben. Egyébként nagyon sok személyes élményt használok fel, csak járok a világban nyitott szemmel, és mindig, akár csak egyetlen kép erejéig is beleteszem valamelyik történetembe, amit láttam valahol. Elmondhatjuk, hogy amit leírok (mondjuk körítésként, nyilván nem az alakváltók és a tündérek, de ki tudja), az szinte csupa igaz elemeken alapuló párhuzamos valóság.

Döcögősen. Nem szeretek panaszkodni, de kicsit úgy tűnik nekem, hogy az olvasók és a kiadók is szigorúbbak a hazai írókkal. Az olvasóktól még dicséretben is rendszeresen megjelenik egy magyar íróra az, hogy „van olyan jó, mint egy külföldi”, ami feltételezi, hogy a külföldi alapvetően jobb, de néhányan el tudják érni azt a szintet. Ha a külföldi könyvben hiba van, általában a rajongók megvédik a szerzőt, és a kiadó, a fordító, a szerkesztő kap hideget-meleget. Magyar szerzőnél általában elkönyvelik, hogy ő maga bénázott el valamit. Ez egyébként nem csak könyveknél van így, azt hiszem, bármilyen terméknél ilyen a beállítottságunk. Aztán a kiadók és az olvasók részéről is van egy nagy adag óvatosság. A kiadóknak kisebb kockázat megjelentetni egy egy-két éve már befutott külföldi könyvet, ami, ha világszerte siker, valószínűleg itthon is az lesz. Jobban örülnek, ha a magyar szerző inkább a bevált recepteknél marad és nem próbál újítani, így kisebb az esély, hogy kiemelkedik az írás a tömegből, de legalább arra is kisebb az esély, hogy megbukik. És az olvasóknak is kisebb kockázat megvenni ugyanannyi pénzért egy olyan könyvet, amin rajta áll, hogy bestseller, és mondjuk százezrek szerették, mint egy olyat, ami frissen, a hazai piacon elsőként kerül terítékre. Ezt egyébként meg is értem, mindkét részről, úgyhogy nincs bennem sértettség. De persze jó lenne akkora sztárnak lenni, hogy rám se vonatkozzanak a szabályok.

Biztos, hogy nagyon fontos, de sajnos saját magamra vagy a könyveimre képtelen vagyok kívülről, termékként nézni, így marketingesként befuccsoltam. A rendszeresség megvan, de egyáltalán nem vagyok tudatos, az üzleti szemléletet elengedtem, inkább úgy kommunikálok a felületeimen, mintha az olvasók mind a személyes ismerőseim lennének. Így is érzem, úgyhogy szegények néha kapnak a könyveimmel kapcsolatos érdekességeket vagy játékokat, egyébként meg ömlesztem rájuk a nyulaim és a kutyám fotóit, hogy éppen hol sétálok vagy mi jár a fejemben. De egyébként borzasztó szívesen válaszolok minden kérdésre, vagy mesélem a végtelenségig a történeteim világát és a karaktereim lelkiállapotát, úgyhogy ezúton is mondom mindenkinek: írjatok! Beszéljünk egymással oda-vissza!

A tavalyi évet nagyon jól vettem lelkileg, bár ehhez hozzátartozik az is, hogy épp leadtam egy kéziratot a lezárásokkor, és ezért nem éreztem magamon a nyomást, hogy írni kéne. Ami nem ment volna, mert nekem kicsit ellentétesen változtak a dolgok, én ugyanis minden nap itthonról dolgozok. Szóval nem a nagy izoláltságot éreztem meg elsőként, hanem azt, hogy te jó ég, most már hárman vagyunk itthon, tele a ház. Elsősorban anyukaként működtem, csak utána szerkesztőként... és íróként meg kb. semennyire. Az idei év nehezebb volt, a kisfiam közben iskolás lett, és így kiderült rólam, hogy jobb fej óvónéni voltam tavaly, mint tanító néni most. Pech. Ami elkeserít, hogy még mindig nem látjuk a végét, nem tudjuk biztosan, hogy mikor jelenhetnek meg újra könyveink, valóban be lehet-e majd pótolni az elmaradt eseményeket. Fura, mert alapvetően mindig úgy gondoltam, hogy a magam örömére írok, de most mégis azt érzem, hogy fáj, ha a történeteim nem jutnak el az olvasóimhoz.

Elsősorban azok, akiknek fontos az a három dolog, amire korábban rákérdeztél, hogy mi az, ami tuti benne van a könyveimben. A szerelem biztosan, mert én magam is egy romantikus álmodozó vagyok. Imádom, ha emberek egymásra találnak, tanulnak a másiktól, felnyitják egymás szemét, és megkapják a maguk happy endjét. Aztán a szabadságvágy, az önmegvalósítás, hogy mindenki a maga értékrendje szerint élhessen, hogy ne akarjon másoknak megfelelni, mert szerintem az ember így találhatja meg a lelki békéjét és kerülhet igazán tisztába önmagával. És ezzel, hogy mindenki azt csinálhasson, amit akar, a felszínen talán némileg ellentmond a harmadik dolog, a felelősségvállalás, de szerintem, ha az ember önmaga boldog és kiegyensúlyozott, akkor belső igénye van rá, hogy segítsen maga körül, hogy óvja a természetet, hogy vigyázzon arra, aki nála elesettebb, legyen az ember vagy állat vagy maga a bolygó. Szóval... azt hiszem ilyen bolondos alakoknak írok, mint én is vagyok, akik még hisznek és tesznek valami utópisztikus állapotokért. A fiatalokhoz és fiatal lelkűekhez szólok, mert ők nem alkusznak, és ezt imádom bennük.
És persze jó, ha aki engem olvas, az szereti vagy szívesen megismeri az idegen kultúrákat, mert minden regényem és regényötletem valahol máshol játszódik, nem itthon. De ezzel igazából azt mondom el, hogy az emberek, bárhol is élnek, nagyjából ugyanazokra a dolgokra vágynak. Egyáltalán nem vagyunk olyan különbözőek.

Azt hiszem, a legtöbbet az jelenti, hogy feldolgozhatom a valóságot vagy legalább egy verzióját. Hogy megteremthetem ezeket az embereket, akik mind jelképeznek számomra valakit vagy valamit, és utána elrendezhetem a sorsukat. Ez mondjuk egy kicsit elborultan hangzik, de komolyan, sokszor olyan érzés, mintha a karaktereim léteznének, és ha nem írom le a történetüket, akkor akadályozom a boldogságukat. Azt hiszem, ez a belső motivációm, hogy felelős vagyok azért, akit kitaláltam.
Az írás pedig önismeret, a gondolataim rendszerezése, emlékek újraélése, megismerés, játék, felfedezés, kaland. Abban, hogy publikáló író vagyok, az jelenti a legtöbbet, ha az olvasóim megélik ugyanezt olvasás közben, amit én az írással.

Szerencse, hogy nem író-olvasó találkozón vagyunk, mert maximum egy bőröndnyire tudnám szűkíteni a kedvenceimet, mondjuk úgy, hogy melyik könyveket tartanám meg, ha mindenemet pénzzé kéne tennem. És mivel szinte minden kérdésnél bő lére eresztettem, itt sem fogom vissza magam.
Van egy listám, hogy melyik könyvek voltak rám a legnagyobb hatással, ezek:
－ Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja,
－ Jack London: A vadon szava,
－ Leon Uris: Exodus,
－ Margaret Mitchell: Elfújta a szél,
－ Alex Haley: Gyökerek,
－ Johann Wolfgang von Goethe: Az ifjú Werther szenvedései.
Bevallom, ez egy olyan lista, amit kicsit félnék ma újraolvasni, mert tartok tőle, hogy esetleg tizen-huszonév távlatából már unalmasabbnak tűnne valamelyik vagy nem adná ugyanazt.
Aztán van egy kedvenc könyvsorozatom, ezt már bátran és sokszor elolvastam, ez Margit Sandemo norvég írótól a Jéghegyek népe. Negyvenhét kötet, misztikus romantikus, és egy teljes családfa életét bemutatja az ezerötszázas évektől napjainkig, mindezt akkurátus skandináv történelmi háttérrel. Sokakkal ellentétben én csodálom, ha valaki ugyanabban a témában tud negyvenhétszer írni úgy, hogy nem ismétli önmagát, vagy ha igen, akkor is érdekes tud maradni.
Aztán van egy kortárs kedvencem, Katja Millaytől a Nyugalom tengere. Ennél a kötetnél éreztem azt, hogy olvasás közben legszívesebben elkövetném azt a szentségtörést, hogy aláhúzok gondolatokat. Érdekesség, hogy ez a könyv Colleen Hoover kedvence is, akit meg a kedvenc szerzőmnek tartok, noha a kedvenceim közé nem tettem be egy regényét sem. Ennek az az oka, hogy a karakterei egyébként sokszor nem szimpatikusak, és mégis elolvasom, mi történik velük, mert az író stílusa és cselekményszövése marhára lebilincselő.
És akkor végül még megemlíteném a legfontosabb magyar kedvenceimet is, mert tényleg van sok, és ha nem akartok ennyi könyvajánlót, akkor leszűkíthetjük pusztán ezekre is a válaszomat. A klasszikusok közül Fekete István állattörténetei örök szerelem, és érdekes, ahogy öregszem, kezdem magamnak felfedezni Móricz Zsigmondot, pedig korábban sosem volt türelmem hozzá, most meg épp a leírásai fognak meg. A szórakoztató irodalomból pedig:
－ Róbert Katalin: Szívből, színből, igazán (később Válassz engem! címmel is megjelent), mert hosszú kihagyás után az első kortárs magyar szerző volt, akit a kezembe vettem, és amikor becsuktam a könyvet, azonnal az elejéhez lapoztam és újra elolvastam.
－ Felkai Ádám: Para körút és Meiszner Krisztina: MásValaki problémája, mert ez szerintem két nagyon alulértékelt könyv, pedig, ha kezembe veszem őket, mindig hangosan röhögök, tökéletes kikapcsolódás mindkettő, és közben még korrajz is.
－ És nagyon mélyen érintett Szaszkó Gabriella Pennington-testvérek trilógiája, ami fájdalmasan elgondolkodtató.

Tavaly készült el egy szintén Japánban játszódó kéziratom. Ez egy reál romantikus történet, maximum egy icipici misztikum van benne. A fülledten meleg és vibráló Oszaka után ez a történet a legészakibb japán szigeten, Hokkaidón játszódik, ahol sokszor óriási a hó, és ahol a mára alig ismert őslakosok még egy jóval emberibb léptékű, hagyományosabb életet próbálnak élni. A történet főhőse egy ilyen ainu fiú, akinek a családja egy ága valamikor ötszáz évvel ezelőtt elveszett, és aki most találkozik egy nagyhangú, idegesítő és minden lében kanál brazil lánnyal. És kettejük történetéből nemcsak az derül ki, hogy az ellentétek hogyan juthatnak közös nevezőre, de feltárul a múlt is, ami meglepő módon szintén valami közöset tartogat. Ez a könyv kész van, várja, hogy valamikor valamilyen formában megjelenhessen, de most minden olyan bizonytalan.
Jelenleg az Illangók trilógia zárókötetén dolgozom, bevallom, ezzel nem állok jól, mert nagyon szeretném tökéletesen lezárni az ikerfiúk és a tündérek sorsát. És hát semmi sem elég jó nekik...
Közben állandóan a fejemben hallom a Rókatündér két kedvenc mellékszereplőjének, Tristannak és Reinek a hangját. Az ő alapsztorijukat egyébként szintén a valóságból mintáztam, nagyon izgalmas, valószínűleg ez lesz a következő vállalásom. (Spoiler: Rei egy japán lány, aki véletlenül terhes lesz a svéd cserediák barátjától, és fiatal koruk ellenére úgy döntenek, hogy megtartják a gyereket. Az ő mindennapjaik és nehézségeik több Rókatündér-fant is nagyon érdekelnek, és mi tagadás, engem is. Ez ugyanis egy nagy szerelem, és jó nagy ellentétek.)
És közben van egy közös regényötletünk Novák Vica írótársammal, amit egyéb elfoglaltságok miatt már jó ideje halogatunk, pedig imádjuk. Ez egy sötét, szellemekkel és démonokkal teli, reményeim szerint elég para prágai történet, ahol Vica a női főhős hangja, én pedig a fiúé. Aki egy undok és piszkálódó, igazi jószívű rosszfiú, szóval alig várom, hogy a fejébe bújjak.
Itt most leállok. Sorolhatnám még, de a lényeg, hogy szerintem 2030-ig biztosan jól elleszek.