Az interjú időpontja: 2024. január 26.
| Sokak számára csenghet ismerősen a neved, hiszen húsz év sportújságírás áll mögötted. Egy ideje azonban az irodalom területén is megvetetted a lábad, aminek kézzel fogható eredménye a Kapáslövés című köteted. Azok kedvéért, akik még nem ismernek, te mit tartasz fontosnak elmondani magadról? | Több mint két évtized áll mögöttem a médiában, kilenc évfolyamon keresztül alapító főszerkesztőként jegyeztem az ország egyik legszebb sportmagazinját, a Presztízs Sportot, közben mindig dzsúdós és edző maradtam, de harmadik éve a jövő sportújságíróit is tanítom egy (el)ismert tehetséggondozó képzésen. A sport mindig az életem szerves része marad, egy baleset következtében harminc éve kerekesszékbe kerültem, gyakorolni már nem tudom, de örömmel írok róla, ez határozza meg a második életemet. Sportújságíróként is az embert kerestem a történet mögött, a novelláimban is hasonló úton járok. |
| Újságíróként az írás nem állt tőled messze, de az irodalom azért más műfaj. Milyen indíttatásból született meg az első novellád? | Egy idő után szűknek éreztem a (sport)újságírás kereteit, már nem okozott igazi kihívást megírni a sokadik interjút, riportot. A jegyzetírás szeretete viszont örök, ezek sokszor mininovellaként is értékelhetők, ez indított az irodalom felé. Három és fél éve történt egy tragikus esemény a családunkban, amit nagyon nehezen tudtam feldolgozni, úgy éreztem, szétfeszít, ki kellett írnom magamból. Ekkor született meg az Angyal a stadionban című novellám, ami egy levélféle egy 10 éves korában tragikus körülmények között elhunyt kisfiúhoz. Ez az írás is helyet kapott a kötetben. Újságíróként neked kell megnyitni az interjúalanyt, novellaszerzőként viszont a saját lelkedet kell megnyitni. |
| Azt mondtad, hogy megdöbbentő volt számodra, mennyire pozitívan fogadták és fogadják ma is az írásaidat, hogy milyen hatást képesek kiváltani az olvasókból. Ez volt a legális doppingszer, az ösztönzés a folytatásra? | A dicséreteket még mindig szoknom kell, sokszor zavarba is jövök. Persze, nagyon jólesnek a visszajelzések, és természetesen inspirálnak. Az első novellám után jött a második, és így tovább, gördülékeny volt a folyamat. Az is kiderült, hogy az írás számomra egy szelep, terápiaként is működik, és az újságírásban szerzett tapasztalatoknak köszönhetően ösztönösen érzem a novellaírás sarokpontjait, tudom, hogy az erős kezdés és az ütős befejezés alap a kisepikai műfajban. Bár én folyamatosan tágítom a határokat, nem szorítom keretek közé az írásaimat. |
| A rólad látott fotók arról árulkodnak, hogy szoros a kapcsolatod olvasóként is az irodalommal. Amikor nemcsak fogyasztója lettél, hanem te magad is írni kezdtél, képezted magad? | Az olvasás azóta az életem szerves része, amióta ismerem a betűket. Szerteágazó az érdeklődésem, korokon, stílusokon és földrészeken átível, de az európai, azon belül a közép-európai irodalom a kedvencem, élén a magyar írókkal, költőkkel. Ha beszélhetünk képzésről, akkor az a kedvenceim olvasása volt, de senkit nem akarok másolni - bár tudat alatt biztos hatnak rám az olvasottak -, úgy érzem, megtaláltam a saját stílusomat. Hogy az milyen, nem tudom megmondani. |
| Kapáslövés – Sportos novellák és egyéb írások, áll a könyved borítóján. Átfutva a hazai irodalmat, azt kell mondanom, hogy egyedülálló ez a kötet. Fel lehet lelni egy-egy novelláskötetet, amiben a sport a központi téma, de ezekben főként egy sportág kap csak szerepet, te viszont a sport sok különböző területét mutatod meg a pályától az öltözőn át egészen az életérzésig, legyen szó magáról a sportolóról, vagy éppen a szurkolóról. Van azonban olyan terület, ami hozzád is szorosabban kötődik, ez pedig a dzsúdó. Máshogy nyúlsz ehhez a sportághoz, mint bármelyik másikhoz? | Igen, azt hiszem, ez kitűnik a dzsúdóhoz köthető írásaimból, de ezek (is) túlmutatnak a sportágon, általános érvényűek. A családomon kívül az egyetlen közeg a dzsúdóterem volt, ahol igazán komfortosan éreztem magam, mintha oda születtem volna. A sportág egy életre meghatározta a világlátásomat, az élethez való hozzáállásomat, és a máig stabil barátikörömet. A dzsúdó egy életérzés, ami összeköti a szereplőit. Rengeteg muníciót kaptam az íráshoz ebből a közegből, nem hiába lett a kötet nyitóírása a Szaunamonológ, amely egy gyötrelmes fogyasztás története, de ott bujkál a sorok között a csibészség és a humor is. De sok sportág közegében mozgok otthonosan, belátok a kulisszák mögé, ismerem a szereplőket, ez az életem hozadéka, az aranyfedezetem. |
| Az írásaidban a sport a kötőelem, de valójában mindegyik az életről szól. Érzelmeket váltanak ki az olvasóból, mert hol hangosan felkacag egy-egy gondolaton, hol pedig a könnyeivel küzd. Változatosak, színesek, motiválóak. Mi alapján gyűjtötted őket abba a rendszerbe, ahogyan a kötetben helyet kaptak? | Ezt a feladatot a kiadó végezte. Természetesen egyeztettünk, akárcsak az összes munkafolyamat lépéseiről. Remek, összeszokott csapat, a Kék Európa Stúdió áll mögöttem, harminc esztendő tapasztalatával. Ők több, sporthoz kapcsolódó könyvet adtak ki, és Harle Tamás kiadóvezető úgy vélte, az én kötetem kuriózum, érdemes vele foglalkozni, izgalmas ötvözete az irodalomnak és a sportnak. Szerencsés vagyok, hogy ők gondozták a könyvemet, olyan hátteret „tettek” mögém, amilyenről más elsőkönyves, pláne novellista, csak álmodozhat. Nekem csak az írással kellett foglalkoznom, azt hiszem, a szerkesztés után még erősebbek lettek a novellák. A felém áradó bizalmat jelzi, hogy a kiadó már azelőtt mögém állt, mielőtt a címadó novella bekerült az AIPS (Nemzetközi Sportújságíró-szövetség) médiapályázatának világdöntőjébe, a színes írás kategóriában egyetlen magyarként. A kategóriákban 138 ország több mint 1800 pályaműve versenyzett. |
| Sok szerző mondta már el itt az Írók napja keretében, vagy egy-egy másik beszélgetésben, hogy novellát írni nem könnyű, hiszen röviden, tömören, sokkal kevesebb karakterben kell ugyanazt a hatást elérni, mint egy regényben. Legyen történet, legyenek jó karakterek, és a végén legyen ott a csattanó, legyen meg a hatás. Az írásaidat olvasva neked ez valahogy ösztönösen nagyon jól megy. Vannak azért olyan történetek, amik nagyon megdolgoztatnak? | Mint említettem, a jegyzetírás jó alapot ad(ott). De ha olykor posztot írok a szerzői Fb-oldalamra, akkor is figyelek rá, hogy az indítás és a zárás hangsúlyos legyen. Ez szinte kapásból jön, nem hiába lett a kötet címe is Kapáslövés. Általában könnyen írok, a technikával sincs gondom, a drámák ábrázolásánál figyelnem kell, hogy ne toljam túl, vagy a humor, az abszurd ne menjen át kabaréba. Az írásaim jó része autofikció, egy vékony ösvényen egyensúlyozok az önéletrajzi és a fikciós elemek között. Tudatosan választom ezt a formát. De a „megdolgoztatásra” is akad példa, ha a novella olyan területet, például orvosit érint, akkor akár napokat is szánok az infók összegyűjtésére, rendezésére. |
| Mi inspirál téged a legjobban? Mi az, amitől azt érzed egy témánál, hogy neked erről írnod kell? | Két év múlva hatvan leszek, már nem gondolom túl a dolgokat, hallgatok az ösztöneimre, az írásban is. A téma az utcán hever – hogy egy bődületes közhelyet citáljak ide. Elég egy kép, egy illat, utazás az autópályán, egy társaságban elhangzó mondat, és beindul az agyam, valahogy ráérzek a drámaiságra, de a humor legalább olyan fontos. Gondolatban lepörög előttem a történet, ahogy lehetőségem van rá, leskiccelem, aztán ha igazán jónak érzem, kibontom. A feleségemnek, Erikának mutatom meg először a késznek vélt írást, nagyon jó érzékkel hívja fel a figyelmemet, ha valamit soknak, vagy éppen kevésnek érez. Aztán egy, nagyon jól író barátom véleményezi. Ezután akár több hétig is csiszolgatok egy novellát. |
| A novelláidra teljesen véletlenül találtam rá, közel egy éve, és egy idő után tudatosan kerestem őket. Különleges és azt gondolom, hogy nagyszerű, amikor egy szerző úgy ír, hogy gyakorlatilag „csukott szemmel” is felismered a szövegről, de talán még fontosabb, ha a történeteiben találod meg őt magát. Jól látom, hogy te benne vagy minden történetedben? | Ha nem is mindegyikben, de sokban. Ahogy mondtam, az autofikcióban találtam meg azt a formát, amivel a legjobban kifejezhetem magam. Tény, nincs olyan novellám, ami légből kapott kitalációra épülne, valamilyen módon mindegyikhez kötődöm, vagy én, vagy általam ismert emberek.
|
| Mi az a három dolog, amit biztosan megkap az olvasó, amikor a te novelláidat olvassa? | Az írásban nem, viszont a promózásban, öndicséretben szemérmes vagyok. Inkább másokat idéznék, szinte mindig megemlítik az írásaimmal kapcsolatban: életszagúak, filmszerűen peregnek az események, és hogy önazonos, hiteles vagyok. Az őszinteséget bevállalom, ez alap: nem mismásolok, nem cenzúrázom magam, azt írom, ami a lelkem mélyéről jön. |
| Minden írásnak van célja, legyen az motiváció, edukáció vagy szórakoztatás, akár ezek együttesen is. Már a kötet bevezetőjében találtam egy gondolatot, ami engem nagyon megfogott: „Ugyanakkor nekem a kötet, és ami mögötte van, nagy tanítás is: nincs elveszett élethelyzet, mindenhonnan fel lehet állni és megtalálni újra a helyünket a világban.” A te történeted, az életed alakulása nem hétköznapi, mégis képes vagy mások számára is lámpát gyújtani az írásaiddal. Kaptál olyan visszajelzéseket, amik ezt alátámasztják? | A fent idézett mondatot a magyar dzsúdó legendája, az olimpiai bajnok Kovács Antal írta a kötet bevezetőjében. Rendkívül megtisztelő számomra, hogy a dzsúdóstársadalom továbbra is támogat, figyelemmel kíséri a szerzői munkámat. Folyamatosan kapom a visszajelzéseket másoktól is, hogy az írásaim erőt adnak nekik a nehéz helyzetekben, okulni lehet belőlük, példát mutatnak életösztönből, (ki)tartásból. Sokan példaképként emlegetnek, de ilyenkor mindig kijavítanom őket. Nem vagyok az, gyarló emberként ezer hibámat tudnám felsorolni. Élek, ahogy tudok, szerető család, támogató közeg vesz körül. A napok súlyát a nejem viszi a vállán, az, hogy írok néhány – talán jó – történetet, semmiség ahhoz, amit ő tesz értem. Amikor öt-hat év depresszió után megbékéltem a kerekesszékkel, megfogadtam, nem panaszkodom, kihozom a helyzetből a legtöbbet. Ez feltűnik az írásaimban is, a csetlő-botló kisember észreveszi az élet apró örömeit. Sokan vagyunk ilyenek – székkel vagy anélkül. |
| „– Ne add fel! Kitartás nélkül semmire sem viszed az életben.” – hangzik el a kötet címadó részében. Milyenek a szakmai visszajelzések akár a sport, akár az irodalom területéről? | Zavarba ejtően pozitívak. Azt érzékelem, hogy az egykori sporttársaim büszkék rám, a sportújságíró társadalomból is jó kritikákat kaptam, értékelik, hogy novellaszerzőként is kipróbáltam magam, nem túl gyakori ez köztünk. A recenziók és az olvasói visszajelzések elkényeztetnek, egyben súlyt is helyzenek rám a jövőt illetően. Az életben, a családot és a dzsúdót kivéve, mindig kicsit outsider voltam, vagyok. Most is így érzem. Nem tartozom semmilyen táborhoz, nem kell megfelelnem senkinek, „nincs nyegle smúzolás, nincs antik arcél”*. Az írás mellett nem kell még cirkuszi produkciókban részt vennem, tüzes karikán átugrálnom, száz magazinba, weboldalra írni, zenélni, bulvárban szerepelni, hogy a köztudatban legyek, nem ebből élek. És ezt nem kritikaként mondom mások felé, szomorú, méltatlan helyzet, hogy kitűnő kortárs írók, költők erejét filléres gondok, az életben maradás dzsungelharca forgácsolja szét, a korábbi egyediséget, dinamikát, frissességet vasráspollyal csiszolják le a hétköznapok.
*idézet Falcsik Mari Keresetlenül című verséből |
| Van egy már hagyománnyá vált kér(d)ésem. Ha író-olvasó találkozón lennénk, akkor azt kértem volna, hogy hozd el az egyik kedvenc könyved és mesélj róla az olvasóknak. Így most virtuálisan tedd meg ezt, kérlek! | Erre az író-olvasó találkozóra egy kisteherautóval érkeznék, a raktérben sok-sok kedvenccel. Soha nem tudtam egyet megnevezni, legyen az étel, ital, zene, film, festmény, könyv, bármi a világon. Az biztos, Hrabal, Rejtő, Karácsony Benő, Szerb Antal, Spiró, Tar Sándor, Márai, Bächer Iván, Háy János vagy Darvasi László könyvei a kezem ügyében vannak, és persze még legalább száz másik szerzőé is. Könnyebb az utóbbi időkben olvasott három legjobb könyvet felsorolni: |
| Bár még nagyon friss a Kapáslövés, hiszen tavaly év végén jelent meg, de nézzünk a jövő felé. Milyen terveid vannak? | Most kicsit úgy érzem, mintha légüres térbe kerültem volna. Egyelőre lubickolok a visszajelzések szeretethullámaiban. Amióta nyomdába ment a könyv, nehezen találom a helyem, mindössze egy novellát írtam, karácsonyra, Az ígéret címmel, ez is olyan téma volt, ami feszített, kikívánkozott belőlem. Nem vagyok grafomán, a baleset után csak két ujjal tudok pötyögni, nekem az írás fizikai tevékenység is a kerekesszékben ülve, szóval meggondolom, mibe fektessek energiát. Van egy kisregény kezdeményem, Hatszáz üveg a címe, ezt szeretném idővel befejezni. De ha őszinte akarok lenni, akkor érzem igazán jól magam, ha novellákat írhatok. Sok leskiccelt ötlet lapul a laptopom egyik mappájában. |
Több mint két évtized áll mögöttem a médiában, kilenc évfolyamon keresztül alapító főszerkesztőként jegyeztem az ország egyik legszebb sportmagazinját, a Presztízs Sportot, közben mindig dzsúdós és edző maradtam, de harmadik éve a jövő sportújságíróit is tanítom egy (el)ismert tehetséggondozó képzésen. A sport mindig az életem szerves része marad, egy baleset következtében harminc éve kerekesszékbe kerültem, gyakorolni már nem tudom, de örömmel írok róla, ez határozza meg a második életemet. Sportújságíróként is az embert kerestem a történet mögött, a novelláimban is hasonló úton járok.
Egy idő után szűknek éreztem a (sport)újságírás kereteit, már nem okozott igazi kihívást megírni a sokadik interjút, riportot. A jegyzetírás szeretete viszont örök, ezek sokszor mininovellaként is értékelhetők, ez indított az irodalom felé. Három és fél éve történt egy tragikus esemény a családunkban, amit nagyon nehezen tudtam feldolgozni, úgy éreztem, szétfeszít, ki kellett írnom magamból. Ekkor született meg az Angyal a stadionban című novellám, ami egy levélféle egy 10 éves korában tragikus körülmények között elhunyt kisfiúhoz. Ez az írás is helyet kapott a kötetben. Újságíróként neked kell megnyitni az interjúalanyt, novellaszerzőként viszont a saját lelkedet kell megnyitni.
A dicséreteket még mindig szoknom kell, sokszor zavarba is jövök. Persze, nagyon jólesnek a visszajelzések, és természetesen inspirálnak. Az első novellám után jött a második, és így tovább, gördülékeny volt a folyamat. Az is kiderült, hogy az írás számomra egy szelep, terápiaként is működik, és az újságírásban szerzett tapasztalatoknak köszönhetően ösztönösen érzem a novellaírás sarokpontjait, tudom, hogy az erős kezdés és az ütős befejezés alap a kisepikai műfajban. Bár én folyamatosan tágítom a határokat, nem szorítom keretek közé az írásaimat.
Az olvasás azóta az életem szerves része, amióta ismerem a betűket. Szerteágazó az érdeklődésem, korokon, stílusokon és földrészeken átível, de az európai, azon belül a közép-európai irodalom a kedvencem, élén a magyar írókkal, költőkkel. Ha beszélhetünk képzésről, akkor az a kedvenceim olvasása volt, de senkit nem akarok másolni - bár tudat alatt biztos hatnak rám az olvasottak -, úgy érzem, megtaláltam a saját stílusomat. Hogy az milyen, nem tudom megmondani.
Igen, azt hiszem, ez kitűnik a dzsúdóhoz köthető írásaimból, de ezek (is) túlmutatnak a sportágon, általános érvényűek. A családomon kívül az egyetlen közeg a dzsúdóterem volt, ahol igazán komfortosan éreztem magam, mintha oda születtem volna. A sportág egy életre meghatározta a világlátásomat, az élethez való hozzáállásomat, és a máig stabil barátikörömet. A dzsúdó egy életérzés, ami összeköti a szereplőit. Rengeteg muníciót kaptam az íráshoz ebből a közegből, nem hiába lett a kötet nyitóírása a Szaunamonológ, amely egy gyötrelmes fogyasztás története, de ott bujkál a sorok között a csibészség és a humor is. De sok sportág közegében mozgok otthonosan, belátok a kulisszák mögé, ismerem a szereplőket, ez az életem hozadéka, az aranyfedezetem.
Ezt a feladatot a kiadó végezte. Természetesen egyeztettünk, akárcsak az összes munkafolyamat lépéseiről. Remek, összeszokott csapat, a Kék Európa Stúdió áll mögöttem, harminc esztendő tapasztalatával. Ők több, sporthoz kapcsolódó könyvet adtak ki, és Harle Tamás kiadóvezető úgy vélte, az én kötetem kuriózum, érdemes vele foglalkozni, izgalmas ötvözete az irodalomnak és a sportnak. Szerencsés vagyok, hogy ők gondozták a könyvemet, olyan hátteret „tettek” mögém, amilyenről más elsőkönyves, pláne novellista, csak álmodozhat. Nekem csak az írással kellett foglalkoznom, azt hiszem, a szerkesztés után még erősebbek lettek a novellák. A felém áradó bizalmat jelzi, hogy a kiadó már azelőtt mögém állt, mielőtt a címadó novella bekerült az AIPS (Nemzetközi Sportújságíró-szövetség) médiapályázatának világdöntőjébe, a színes írás kategóriában egyetlen magyarként. A kategóriákban 138 ország több mint 1800 pályaműve versenyzett.
Mint említettem, a jegyzetírás jó alapot ad(ott). De ha olykor posztot írok a szerzői Fb-oldalamra, akkor is figyelek rá, hogy az indítás és a zárás hangsúlyos legyen. Ez szinte kapásból jön, nem hiába lett a kötet címe is Kapáslövés.
Általában könnyen írok, a technikával sincs gondom, a drámák ábrázolásánál figyelnem kell, hogy ne toljam túl, vagy a humor, az abszurd ne menjen át kabaréba. Az írásaim jó része autofikció, egy vékony ösvényen egyensúlyozok az önéletrajzi és a fikciós elemek között. Tudatosan választom ezt a formát. De a „megdolgoztatásra” is akad példa, ha a novella olyan területet, például orvosit érint, akkor akár napokat is szánok az infók összegyűjtésére, rendezésére.
Két év múlva hatvan leszek, már nem gondolom túl a dolgokat, hallgatok az ösztöneimre, az írásban is. A téma az utcán hever – hogy egy bődületes közhelyet citáljak ide. Elég egy kép, egy illat, utazás az autópályán, egy társaságban elhangzó mondat, és beindul az agyam, valahogy ráérzek a drámaiságra, de a humor legalább olyan fontos. Gondolatban lepörög előttem a történet, ahogy lehetőségem van rá, leskiccelem, aztán ha igazán jónak érzem, kibontom. A feleségemnek, Erikának mutatom meg először a késznek vélt írást, nagyon jó érzékkel hívja fel a figyelmemet, ha valamit soknak, vagy éppen kevésnek érez. Aztán egy, nagyon jól író barátom véleményezi. Ezután akár több hétig is csiszolgatok egy novellát.
Ha nem is mindegyikben, de sokban. Ahogy mondtam, az autofikcióban találtam meg azt a formát, amivel a legjobban kifejezhetem magam. Tény, nincs olyan novellám, ami légből kapott kitalációra épülne, valamilyen módon mindegyikhez kötődöm, vagy én, vagy általam ismert emberek.
Hasonlót írt Novák Miklós a Magyar Nemzetben megjelent recenzióban a Kapáslövésről:
... az ember eleinte óhatatlanul azt találgatja, a szerző vajon melyik karakter mögé rejtette saját életét, személyiségét. Aztán belefeledkezik az olvasásba, nem mérlegeli, az adott novellát vajon a valóság ihlette vagy fikció, átadja magát a hasonló ritmusú, kulisszájú történetet sodrásának. Fanyar humor, irónia, életbölcselet és tragédia váltogatja egymást ugyanarra a stílusra hangszerelve.
Az írásban nem, viszont a promózásban, öndicséretben szemérmes vagyok. Inkább másokat idéznék, szinte mindig megemlítik az írásaimmal kapcsolatban: életszagúak, filmszerűen peregnek az események, és hogy önazonos, hiteles vagyok. Az őszinteséget bevállalom, ez alap: nem mismásolok, nem cenzúrázom magam, azt írom, ami a lelkem mélyéről jön.
A fent idézett mondatot a magyar dzsúdó legendája, az olimpiai bajnok Kovács Antal írta a kötet bevezetőjében. Rendkívül megtisztelő számomra, hogy a dzsúdóstársadalom továbbra is támogat, figyelemmel kíséri a szerzői munkámat. Folyamatosan kapom a visszajelzéseket másoktól is, hogy az írásaim erőt adnak nekik a nehéz helyzetekben, okulni lehet belőlük, példát mutatnak életösztönből, (ki)tartásból. Sokan példaképként emlegetnek, de ilyenkor mindig kijavítanom őket. Nem vagyok az, gyarló emberként ezer hibámat tudnám felsorolni. Élek, ahogy tudok, szerető család, támogató közeg vesz körül. A napok súlyát a nejem viszi a vállán, az, hogy írok néhány – talán jó – történetet, semmiség ahhoz, amit ő tesz értem. Amikor öt-hat év depresszió után megbékéltem a kerekesszékkel, megfogadtam, nem panaszkodom, kihozom a helyzetből a legtöbbet. Ez feltűnik az írásaimban is, a csetlő-botló kisember észreveszi az élet apró örömeit. Sokan vagyunk ilyenek – székkel vagy anélkül.
Zavarba ejtően pozitívak. Azt érzékelem, hogy az egykori sporttársaim büszkék rám, a sportújságíró társadalomból is jó kritikákat kaptam, értékelik, hogy novellaszerzőként is kipróbáltam magam, nem túl gyakori ez köztünk. A recenziók és az olvasói visszajelzések elkényeztetnek, egyben súlyt is helyzenek rám a jövőt illetően. Az életben, a családot és a dzsúdót kivéve, mindig kicsit outsider voltam, vagyok. Most is így érzem. Nem tartozom semmilyen táborhoz, nem kell megfelelnem senkinek, „nincs nyegle smúzolás, nincs antik arcél”*. Az írás mellett nem kell még cirkuszi produkciókban részt vennem, tüzes karikán átugrálnom, száz magazinba, weboldalra írni, zenélni, bulvárban szerepelni, hogy a köztudatban legyek, nem ebből élek. És ezt nem kritikaként mondom mások felé, szomorú, méltatlan helyzet, hogy kitűnő kortárs írók, költők erejét filléres gondok, az életben maradás dzsungelharca forgácsolja szét, a korábbi egyediséget, dinamikát, frissességet vasráspollyal csiszolják le a hétköznapok.
*idézet Falcsik Mari Keresetlenül című verséből
Erre az író-olvasó találkozóra egy kisteherautóval érkeznék, a raktérben sok-sok kedvenccel. Soha nem tudtam egyet megnevezni, legyen az étel, ital, zene, film, festmény, könyv, bármi a világon. Az biztos, Hrabal, Rejtő, Karácsony Benő, Szerb Antal, Spiró, Tar Sándor, Márai, Bächer Iván, Háy János vagy Darvasi László könyvei a kezem ügyében vannak, és persze még legalább száz másik szerzőé is. Könnyebb az utóbbi időkben olvasott három legjobb könyvet felsorolni:
- Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
- Háy János: A cégvezető
- Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget
Most kicsit úgy érzem, mintha légüres térbe kerültem volna. Egyelőre lubickolok a visszajelzések szeretethullámaiban. Amióta nyomdába ment a könyv, nehezen találom a helyem, mindössze egy novellát írtam, karácsonyra, Az ígéret címmel, ez is olyan téma volt, ami feszített, kikívánkozott belőlem.
Nem vagyok grafomán, a baleset után csak két ujjal tudok pötyögni, nekem az írás fizikai tevékenység is a kerekesszékben ülve, szóval meggondolom, mibe fektessek energiát. Van egy kisregény kezdeményem, Hatszáz üveg a címe, ezt szeretném idővel befejezni. De ha őszinte akarok lenni, akkor érzem igazán jól magam, ha novellákat írhatok. Sok leskiccelt ötlet lapul a laptopom egyik mappájában.
És még valami: a kiadóm tájékoztatása alapján a Kapáslövés címadó novellája február közepén más formában is eljut majd a közénséghez. Azt legalább olyan izgatottsággal várom, mint amikor vártam a debütáló kötetem megjelenését.
