Mindig is firkálgattam, de nem sok történetet fejeztem be, egyetlen kivétellel soha senkinek nem mutattam meg ezeket (és ez jobb is így). Volt olyan időszak is, mikor sokáig nem írtam, pontosabban nem írtam papírra, de ekkor is írtam „fejben”, jegyzeteltem, hogy melyik életbeli karakter vagy esemény lenne felhasználható majd egyszer, ha igazán írni fogok. Az mindig ott volt a gondolataim mélyén, hogy egyszer majd írni fogok. Mikor a nagyobbik kislányomat vártam, és nem dolgozhattam, arra gondoltam, ha most nem kezdem el, akkor sohasem. Ekkor raktam össze, írtam újra a darabokban már meglévő A város és a rózsát, de még ekkor sem gondoltam arra, hogy ezt ki lehetne adni, hanem csak a férjem biztatására küldtem meg a kiadóknak.

Debrecenben születtem, ott éltem huszonhét éves koromig, innen a kötődés. Nem is volt kérdés, hogy ha írok, az egy ottani történet lesz. Egy helyi antikváriumban került a kezembe a Debrecen története című többkötetes mű. Ez egy hetvenes-nyolcvanas években íródott, tehát már elég korszerűtlen, száraz kézikönyv, de még a tárgyilagos leírást olvasva is megrázó volt, hogy micsoda nehézségekkel kellett megküzdenie egy védhető várral és városfallal nem rendelkező, akkoriban kifejezetten gazdag nagyvárosnak a három részre szakadt ország határára kerülve, mikor mindenki sarcolta és fosztogatta. Ez egy hihetetlenül izgalmas, drámai küzdelem volt a túlélésért, fegyver nélkül, csak a vezetők diplomáciai ügyességére, furfangjára utalva, amikor a legkisebb hiba is tragikus következményekkel járhatott. Ekkor döntöttem úgy, hogy a történelem nemcsak halványan felskiccelt háttér lesz a regényemben, hanem a történet szerves része.

Elsősorban regényeket szeretek írni. A város és a rózsa megjelenése után az a megtiszteltetés ért, hogy a Történelmiregény-írók Társaságának tagjává válhattam, egy olyan csapatnak, akik a magyar nyelven írt történelmi regények népszerűsítését tűzték ki célul. A TRT általában évente jelentet meg novellaantológiát, és ezekben én is kipróbálhattam magam a novella műfajában. A 2020. évi kötet címe: Harcosok, vértanúk, boszorkányok, ebben jelent meg a Malvina aranyideje című novellám. Malvina egy Dukai Takács Judit nevű költőnő volt a XIX. század első felében, akit közeli barátság fűzött Berzsenyi Dánielhez, ez a történet róluk, valamint a Festetich György által Keszthelyen szervezett helikoni ünnepségekről szól. A következő antológiánk remélhetőleg idén ősszel fog megjelenni, ebben az Angyal Bandi és az özvegyasszony című novellámat olvashatják majd az olvasók.

Nagyon más volt. Eltérő a téma, a korszak, a nyelvezet. A debreceni könyvekben nagyobb a szerepe a fikciós, kitalált eseményeknek és szereplőknek, a Crescence c. könyvben néhány kivételtől eltekintve csak valós személyek szerepelnek, és nagyrészt a valós eseményeket követi a történet, szinte azt mondhatnám, egy életrajzi regényhez közelítve. Crescence és Széchenyi szerelme annyira regényes volt a valóságban is, hogy ahhoz további kitalált szálakat felesleges lett volna hozzátennem. Ám ez a különbözőség kifejezetten inspirált, nagyon tetszik a XIX. sz. első felének a hangulata, amelyet igyekeztem minél jobban érzékeltetni. Ez utóbbi könyvem sokkal könnyedebben, gördülékenyebben és gyorsabban is íródott, mint az előző kettő. Bízom benne, az olvasók is érezni fogják majd, mennyire szerettem írni.

Egy szóval megfogalmazva: sok. Az olvasó valószínűleg nem is gondolná, hogy mennyire nagyon sok. A két debreceni történetnél (Város és a rózsa, Liliom és kehely), valószínűleg tapasztalatlanságom okán is, ez években mérhető. Néha a napokig tartó búvárkodás eredménye aztán egyetlen leírt mondat lett, mert pl. ki kellett deríteni, hogy a XVI. századi Debrecenben mi volt a megszólítása a főbírónak. Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy a történelmiregény-író kutatása nem ugyanazt jelenti, mint a történész kutatása. Elsősorban történészek által már feldolgozott, ún. másodlagos forrásokra támaszkodom. A debreceni történeteknél nagy segítségemre volt, hogy magyarra fordítva kiadták az akkori magisztrátusi jegyzőkönyveket. A Crescence c. könyvnél a nehézséget az jelentette, hogy Széchenyiről (a XVI. századi Debrecenhez képest) nagyon sokan sok mindent írtak, szinte lebénított a források gazdagsága. (Crescence-ről ezzel szemben annál kevesebbet.) A széles olvasóközönség számára is elérhető azonban Széchenyi naplója, valamint kiadták Széchenyi és Crescence levelezésének egy részét is – úgy véltem, ezeknéll hitelesebb forrásra nem lelhetek velük kapcsolatban, és nagyon jelentős részben ezekre támaszkodtam a könyv írásakor.

A XVI. századot még nem tudatosan választottam ki. A város és a rózsa története 1548-ban indul, és azért ekkor, mert ekkori a legrégebbi fennmaradt debreceni magisztrátusi jegyzőkönyv. Természetesen, ahogy belemélyedtem, egyre jobban meg is szerettem ezt az évszázadot: a reneszánszot, a reformációt, a hősies harcokat a török ellen. A reformkor ezzel szemben mindig kedvenc volt, egy nagyon optimista időszaknak képzelem, amikor az emberek hittek a fejlődésben és abban, hogy – ha tesznek érte – megteremthetik a modern Magyarországot. Természetesen durva leegyszerűsítés egy mondattal jellemezni egy korszak közhangulatát, de ha ki kell emelni valamit, ami tetszik az akkori időkben, az ez lenne. Ez a tiszta bizakodás és tenni akarás.

A források olvasása során egyszer csak megjelenik az a világ, amelyben a szereplőim éltek és tevékenykedtek. Kikerekednek, élettel telítődnek a karakterek. Ha ez fejben megtörténik, csak akkor érdemes nekikezdeni írni. Sok jó ötlet születik futás közben. Vagy például nagyszerű inspiráció volt a Crescence című könyvemhez, mikor tavaly nyáron meglátogattam a nagycenki Széchenyi-kastélyt.

A könyvpiac tekintetében Magyarország kicsinek számít, ehhez képest nagyon sok, és egyre több író van jelen és alkot ezen a szűk piacon. Természetesen sokféle műfajban és igen eltérő színvonalon. Ez a sokszínűség, a kínálat bősége az olvasók szempontjából akár örvendetes is lehetne, a problémát én leginkább abban látom, hogy kevés az olyan fórum, ahol az írók megmutathatják magukat. Nehéz eljutni az olvasóhoz, tudatni vele, hogy van itt egy regény, például az én most megjelent Crescence című könyvem, ami érdekes lehet a számára. Sokkal több hasonló pozitív kezdeményezésre lenne szükség, mint A magyar szerzőkért… FB-oldal. 

Rendkívül fontosnak tartom. Az olvasóktól folyamatosan érkező, sok pozitív visszajelzés szárnyakat ad, az építő jellegű kritika hatalmas segítség abban, hogy mit kellene esetleg másképpen csinálnom. Ez az egyik oldal. A másik, amit korábban említettem, hogy a könyvpiacon tapasztalható hatalmas kínálat miatt az olvasóknak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy tájékozódjanak, megismerjék a kortárs magyar szerzőket, azt, hogy kik alkotnak az általuk kedvelt zsánerekben. Így tudják kiválasztani azokat a könyveket, amelyek tényleg közel állnak az ízlésükhöz. A Liliom és kehely című regény megjelenését már várták azok az olvasók, akiknek a Város és a rózsa világa megtetszett, a közösségi médiában már tudtam velük kommunikálni, és ez érezhető könnyebbség volt. 

A kiadó javaslata volt, hogy válasszak írói álnevet, és szerintem is jó az, ha az íróit el tudom különíteni a civil létemtől. Bakóczy Sára eredetileg a Város és a rózsa című könyv főhősnője, egy jómódú XVI. századi debreceni szenátor lánya, aki mindenféle bonyodalmakba keveredik, és aki visszaemlékezésként meséli el a történetét. Innen jött az ötlet, hogy ha úgyis ő a történet mesélője, akkor a könyv címlapján is őt tüntessük fel szerzőként.

Hajnalonként szoktam írni, mikor még csend van a házban. Szeretek belemerülni régen volt, elsüllyedt korok világába. Maga az írás is rengeteg örömöt rejt: mikor a karakterek elkezdenek élni, és a cselekményt a maguk jelleme szerint bonyolítják tovább, mikor a történet szálai ott érnek össze, ahol össze kell érniük, mikor rátalálok valamilyen érdekes forrásra, anekdotára, vagy csak egy régi kifejezésre, amelyet ma már nem használnak – ezeknek mindnek nagyon lehet örülni.

Nemrégiben olvastam Schmöltz Margit: A sólyom szárnyat bont – Anonymus című történelmi regényét. A középkori Esztergomban játszódik, rendkívül igényesen megírt, érdekfeszítő mű. Nagyon kedvelem azokat a könyveket, amelyek a régmúlt idők hétköznapjaiba engednek bepillantást, és nem csupán katonákról és harcokról szólnak – saját könyveimben ugyanerre helyezem a hangsúlyt. A sólyom szárnyat bont című könyvben olvashatunk solymászokról, az ispotály ápolóiról, korabeli gyógyításról, a kancellária írnokairól, mindezt egy izgalmas történet keretében. Nem szeretném előre elárulni a csattanót, de nagyon ötletes megoldást olvashatunk arra, ki rejtőzhetett az Anonymus név mögött.

A Crescence című regényt valóban csak nemrégiben fejeztem be, és alig néhány napja jött ki a nyomdából. A következő munkám ötlete még most kezd körvonalazódni. Valószínűleg maradok a XIX. században, mert egy a kiegyezés korában játszódó történet megírása jár a fejemben, aztán meglátjuk, bármi alakulhat még...