Természetesen. Mennyi időd van? … Na, jó, viccet félretéve, dióhéjban akkor egy picit bemutatkoznék. Kaposvári leányzó vagyok, az iskoláimat is ott végeztem, beleértve a főiskolát is, ahol kommunikáció szakon végeztem. Így lett belőlem – papíron - újságíró. Ámde hamar rájöttem, hogy nem szeretek „rendelésre” írni, így nem ebben a szakmában helyezkedtem el. Nagyon sok minden érdekel, ami egyben áldás, de átok is egyszerre. Az összes végzettségem és érdeklődési területem közül (hogy párat említsek: masszázs, tanítás, egyiptológia, life coaching, fotózás) az írás az, ami mindig is velem volt, és biztos vagyok benne, hogy életem végéig velem is marad. Kislányként már éreztem, hogy az írói pálya nekem való lenne majd. 36 évesen jelent meg az első könyvem, de nem érzem úgy, hogy későn indultam el a publikálás útján, sőt. 2012 óta élek az Egyesült Királyságban, jelenleg pontosan Anglia és Skócia határán, skót származású párommal és kisfiúnkkal. A hely, az emberek, a kultúra nagyon megihlet, és hát talán most értem csak meg annyira, hogy felvállalható művekkel álljak elő. Az írás azonban csak hobbi, soha nem tudnám bevételi forrásként kezelni. Jelenleg tanító asszisztensnek tanulok, és bízom benne, hogy szeptembertől már hivatalosan is besegíthetek majd egy tanító néninek az egyik itteni általános iskolában. Emellett (mintha lenne időm rá khm, khm), nagyon érdekel a statisztáskodás is, igaz ez is csak, mint hobbi. Meglátjuk, mi kerekedik majd ki belőle.

Tudni kell, hogy az unokanővérem Portugáliában él a családjával. Úgy 4 évvel ezelőtt az az ötlete támadt, hogy küldjünk levelet egymás gyerkőceinek, merthogy az ő nagyobbik fia mindig lesi a postást, hátha az hoz neki is levelet. Gondolkodtam, hogy mit is írhatnék egy akkor 5 éves kisfiúnak, aki mellesleg imádja a bogarakat. Így sikerült aztán kitalálnom egy mesét, melynek a főszereplői rovarok és bogarak lettek. Dávidnak nagyon tetszett a történet, így a következő levélben folytattam a mesélést, és aztán jött szépen sorban az összes többi fejezet is, a la Beatrix Potter.

Én úgy gondolom, hogy 5 éves kortól ajánlott (olyan meg, hogy felső korhatár egy mesénél, szerintem nem létezik ). Viszont sok szülőtől hallottam vissza, hogy a 3 vagy akár 2 éves csemetéje is érdeklődve hallgatta a meséket, ami szuper érzés, be kell, hogy valljam! Nincs sok kép a könyvben, szándékosan, mert azt szerettem volna, ha a gyerekek használják a belső kis vetítőjüket, és ők maguk keltik életre a szereplőket a hallottak alapján. Mondanom sem kell, hogy én könyvkukac vagyok, Anyukám is az, és jóformán az egész család. Kisfiam babakora óta imádja a könyveket, igaz, hogy közöttük nőtt/nől fel. Fontos, hogy egy szülő sokat olvasson a gyermekének, és én csak remélni tudom, hogy az én mesekönyvem egy picit hozzátesz ehhez az élményhez.

Gillian a párom egyik ismerősének a barátnője. Nagyon nagy szerencsém van, hogy elvállalta a mese illusztrálását. Tudom, elfogult vagyok, de szerintem irtó tehetséges művész, én egyből beleszerettem a rajzaiba. A mesekönyvet lefordítottam angolra, hogy Gillian is el tudja olvasni, majd fejezetenként küldtem el neki. Én csak annyit mondtam, hogy melyik jelenetet szeretném, hogy illusztrálja, de aztán mindent rábíztam. Gillian annyira jól visszaadta a karakterek jellemét, nagyon odafigyelt a részletekre, és olyan fantasztikus ötletei voltak, amelyek extrán egyedivé varázsolták az illusztrációt. Élmény volt együtt dolgozni vele, és halkan jegyzem meg, hogy tervezem a jövőben is a vele való közös munkát.

Az egyedi illusztráció, a Csevegős Fejezet a mesekönyv végén, és nem is tudom…talán a mesékben rejlő üzenetek.

Tény, hogy nem szeretném magam beskatulyázni a meseíró szerepkörbe. Igaz, hogy a mesék írásánál semmi sem szabhat határt a fantáziának, ugye bármi megtörténhet, nem kell a realitás szűk kerítésein belül mozogni, amit imádok. Ez hatalmas előny egy író számára. Ettől függetlenül azonban nagyon vonz a felnőtteknek szóló regényírás kihívása is. Két könyvbe is belekezdtem, ám sajnos időhiány miatt most félre kellett tennem őket. De nagyon élvezem mindkettő írását, mert egészen más, mint egy mese papírra (képernyőre) vetése. Sokkal több tervezést, összehangolást igényel, ami szuper jó móka – csak hát időigényes. Jelenleg egy kistiniknek szóló regénykén dolgozom, amiről azonban – még – nem árulhatok el többet.

A mai világban elkerülhetetlen az online jelenlét. Összehozza az embereket, könnyebben szállnak a hírek, az információ ott van mindenhol. Mindig arra gondolok, hogy például Petőfi mit meg nem adott volna, ha olyan eszközökkel rendelkezhetett volna, mint mondjuk a szociális média! Viccet félretéve, az online jelenlétről azt gondolom, hogy hasznos, HA ésszel használják. Én nem szeretnék ettől függeni, hogy mást se csináljak csak posztokat írogassak és azt lessem hány like-ot, commentet kapott egy-egy bejegyzés, stb. Kell, használom, de csak amennyit tényleg muszáj. Marketingből meg nem vagyok túl jó, úgyhogy ha végre megtalálom azt a kiadót, akivel hosszabb távon is együtt dolgozhatom, akkor ezt a részét amennyire lehet, rájuk bízom majd. (igen, ez most felkérés keringőre, khm, khm…)

Először is anyuka vagyok. A kisfiam idén nyáron lesz 6 éves, és valami szuper szerencsém van vele. Okos, vicces, néha az agyamra megy – szóval minden tökéletes. És hát ahogy említettem, jelenleg tanitó asszisztensnek tanulok, és az egyik itteni általános iskolában végzem a gyakorlatom. Nagyon jól kijövök a srácokkal, amellett, hogy próbára teszik a türelmemet, sok-sok ihletet is adnak a jópofa kis beszólásaikkal, vicces dolgaikkal.

A gyerekek, a zene, a színház és a filmek. Bár azt szoktam mondani, hogy az élet írja a legjobb sztorikat, csak nyitott szemmel kell járni, hogy észre is vegyük őket. Írás közben szeretek zenét hallgatni, hangulattól függ, hogy éppen mit. Az Ábel írása közben például sokat hallgattam Tim Minchin-t, a készülő felnőtt regényem írása közben viszont skót és ír népdalok szóltak a háttérben, néha pedig keményrock. Attól függ, hogy éppen milyen jeleneten dolgozom, annak megfelelően választom a zenei stílust is. És hát a zene szinte mindig oldja azt a bizonyos írói blokkot.

Az idézet szerintem önmagáért beszél. Tim Minchin-t imádom, (meg a munkásságát is J), bár nem hiszem, hogy otthon Magyarországon sokan ismernék őt (és remélem, most tévedek). Szerencsém volt, hogy megkaptam az engedélyét, hogy a könyvben (a jövendőbeli angol kiadásban is) használhassam tőle ezt az idézetet. Aki ismeri Roald Dahl Matilda című írását, az tudja, hogy miért is fontos ez az idézet a mű szempontjából. A mesét Tim Minchin és Dennis Kelly vitték színpadra, melyből egy nagyon ütős és sikeres musical kerekedett. A fent említett idézet nem csak azért ragadott meg, mert Tim Minchin keze van a dologban, hanem azért is, mert úgy gondolom, hogy roppant kifejező, nagyon pozitív, ugyanakkor igencsak huncut egy mondandója van – pont olyan, mint egy vérbeli gyerek.

A gyermekek emocionális fejlődése – szerintem – ugyanolyan fontos kellene, hogy legyen, mint az akademikus fejlődésük. Ehhez pedig az első lépés az otthoni idill, a szülőkkel közösen eltöltött minőségi idő. Nem vagyok technika ellenes, de azt fontosnak tartom, hogy meglegyen az egyensúly. Én is és a párom is rengeteget beszélgetünk, játszunk a kisfiúnkkal, és nagyon sokat olvasunk is neki – vele. A Csevegős fejezetnek pont az volt a célja, hogy beszélgetésre ösztönözze a gyerkőcöket a szüleikkel, nagyszüleikkel, vagy akárki is legyen, aki olvassa nekik a könyvet. Szeretném, hogy a gyerekek sokat használják a képzeletüket és játszva tanuljanak, ebben az esetben például az érzelmekről. Szerencsére ma már nagyon sok interaktív könyv létezik, ahol a picik kibeszélhetik az olvasottakat a nagyokkal. Ez pedig talán csak még jobban megszeretteti velük az olvasást.

Szerencséd van, hogy nem találkoztunk személyesen, mert képtelen lettem volna egyetlen könyvet választani, így közel fél tucat könyvvel érkeztem volna arra az író-olvasó találkozóra. Most is 7 könyv sorakozik az éjjeli szekrényemen, türelmesen várva, hogy kiolvassam őket – hozzáteszem mind más kategória.

Így konkrét könyv helyett inkább a kedvenc íróimat sorakoztatnám fel. Magyar írók közül örök kedvencem Lőrincz L. László, akinek szó szerint falom a könyveit. Nemrég pedig Palotás Petra világába szerettem bele, a Recepciós Kisasszonyok hatalmas kedvenc lett nálam. Ahogyan Petra megeleveníti a régi időket, az annyira hiteles és szórakoztató, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni. Külföldi írók közül Dan Brown a nagy kedvencem, azt hiszem az eddigi könyvei közül mindet elolvastam, és tűkön ülve várom a legújabb regényét. Hurry up, Mr Brown! De ugyanígy megemlíthetném még Diana Gabaldon-t is (Outlander sorozat), és a klasszikusok közül Daniel Defoe-t vagy Fekete Istvánt.

Ötletből nincs hiány, az biztos. Van egy kis füzetecském, ahova lekaparom a hirtelen jött ötleteket, ha megszállt az ihlet. Most egy konkrét mese elképzelésem van csak, ami egy elf-ről szól majd, de ennél többet nem mondhatok. Érdekes módon most valahogy sokkal több ötletem van felnőtt regényekhez. Ugye van kettő, amit már elkezdtem és a füzetkében sorakozik még vagy három másik regényvázlat is. Nagy álmom, hogy leszerződhessek egy kiadóval, hogy biztosítva érezzem magam abban, nem csak a fióknak írok. Számomra az írás tényleg nem a pénzről szól, így nem azért szeretnék egy kiadóval gazdagabb lenni, hogy aztán anyagilag gyarapítsam a bevételem, hanem hogy tudjam, a könyv ott lesz majd a könyvesboltok polcain. Nekem az a legnagyobb „fizetség”, amikor megfoghatom, kézbe vehetem a könyvemet, és megmutathatom a kisfiamnak, hogy „Nézd Áron, ezt is Anya írta!”. Az Ábel mesekönyvvel is úgy voltam, hogy ha csak egy pozitív visszajelzést kapok valakitől, aki se kutyám, se macskám, akkor már többszörösen is megérte ez az egész.

Szerencsére nem csak egy ilyen visszajelzés érkezett, és ez azt súgja, hogy talán érdemes kitartanom ezen az úton.