Klári hét éves volt, amikor apa először megkérte december közepén, hogy gyűjtsön tobozokat.

Később Klári az ablakból nézte, ahogy apa az utcai kútnál tisztára mosta a tobozokat. Vöröslött a keze a jéghideg víztől. Talán ma azzal fog befűteni? Klári az ablakból nézte őt, összefogta magán anya télikabátját, a csuklyát a fejére húzta. Olyan volt, mintha anya ölelné. Majdnem.

Apa nem fűtött be a tobozokkal. Szétfejtette anya piros kötött pulóverét, és a fonálból masnit biggyesztett a rájuk. Egy sűrű fenyőgallyra aggatta fel mindet. Összebújtak Klárival anya meleg télikabátja alatt és nézték a faágra lógatott tobozokat. Klári erősen belekapaszkodott apa ingébe.

– Szépen telik az ünnep – mondta akkor apa Klárinak. – A legfontosabb megvan: te, én és anya a szívünkben.

Klári a következő években is gyűjtött tobozokat, kérés nélkül. Később kapott egy kis festéket az osztálytársaitól, így már vörös, zöld, kék és narancs tobozok díszítették a fenyőágat. Egyszer még arany festéket is szerzett apa – Klári a legnagyobbat festette be, olyan lett, mint egy csillag.

Sajnos az arany toboz már régen elveszett. Csak egyetlen vörös maradt, még mindig anya pulcsijának fonalára kötve. Klári minden évben azt aggatta fel legelőször a fára. A kopott kis toboz idén is megbújt a nordmann fenyő dús ágai között, kézzel festett üveggömbök szomszédságában. Gyermekei zsivaja kihallatszott a konyhából, ahol épp mézeskalácsot szaggattak az apjukkal. Klári elmosolyodott.

– Idén is megvan minden, ami fontos. – Melegség áradt szét a szívében, ahogy a tobozra nézett.