Az öreg ház konyhájának ajtaja közvetlen az udvarra nyílt. Jó meleg lehetett bent. A párás ablakból pislákolt a fény, és finom szag szállt a levegőben, ami felcsalogatott a pincéből. Pedig már sötétedett és az az igazság, hogy lett volna fontosabb dolgom is odalenn, minthogy ételt kunyeráljak.

Rettenetesen legyengültem a kimerültségtől és vérveszteségtől. Izgatottan várakoztam a bejárat előtt. És végre, fényárral nyílt a boldogság ajtaja. Egy hatalmas fenyő lépett ki rajta, maga után vonszolva a gazdát.

Az ember valami fegyvert tartott a kezében, amivel a fa alját bántalmazta, hogy az a helyére bújjon.  Én mindent megtettem, hogy rájöjjön, azonnal ennem kell adnia. Kúsztam, vonszoltam magam, vonyítottam, de ő egyre csak a fejét rázta, és idegesen tekintett rám. Aztán bement az illatos meleg vackába, és kihívta az egész falkáját, hogy tanácskozzanak.

Úgy éreztem, itt az idő, hogy végre elérjem a célom. Égtelen nyüszítésbe kezdtem.

– A Morzsi kínlódik. Nem bír megszülni. – Mondta az én drága emberem.

Bár ne mondta volna! Senkinek sem kívánom, amit át kellett élnem. Beerőszakoltak az autóba, és egy keservesen fájdalmas út után egy állatorvos a hasamat nyomkodva csóválta a fejét.

– Szenteste nem tudom megcsászározni, már hazament a személyzet, de holnap reggel vele kezdünk.

Akkor azt hittem, ennél rosszabb nem történhet. De megtörtént. Otthagytak engem. Pedig üvöltöttem, dobáltam magam a ketrecben, hogy megértsék, mekkora hibát követnek el.

Órákon át vonyítottam, hogy haza kell mennem! Engem várnak otthon a kölykök! Kapartam, rágtam, és feszítettem a rácsot. Erre a fehérruhás üvöltve rám támadt, és valamit belém döfött. De még így is volt annyi lélekjelenlétem, hogy a keze után kapjak és belemarjak egyet, aztán elhomályosult minden.

***

Velük álmodtam, éreztem az illatukat. Bújtak hozzám, melegítettük egymást teljes nyugalomban, és átjárta a szívemet a bizsergés. Hallottam kedves kis hangjukat, szuszogásukat.

Nem emlékszem pontosan, mikor jöttem rá, hogy már nem álmodom. Lassan csúsztam át a homályos lázálomból a valóságba. Az autóban voltunk ismét, hatalmas papírdobozban. Meleg takarók alattunk, a falkám kölykeinek simogató kezei a bundámon.

Végigszaglásztam és nyalogattam mindet, szerencsére megvolt a létszám. Tülekedtek a hasamon, én igyekeztem az orrom bökdösésével rendet tartani, hogy mindenki hozzájusson az anyatejhez. Felnéztem a gazdáimra, az utcai lámpák fénye tükröződött a szembogarukban. Ebben a percben minden bűnüket megbocsátottam, hiszen jóvátették azzal, hogy megtalálták, és utánam hozták a pincében magukra hagyott újszülöttjeimet. A fehérköpenyesre sem haragudtam már annyira, de azért reméltem, hogy rájön, más szakmát kellene választania.