Reggel hét óra volt, amikor a férfi, amilyen halkan csak tudott, kisurrant a szobából. Rajta kívül mindenki aludt, egyedüliként az éjszaka kihűlt ház figyelte kábán és kíváncsian a lépteit.

Ezen a szombaton ő ébredt a leghamarabb, és annak ellenére, hogy alig bírta kinyitni álomtól összeragadt szemeit, magabiztosan mozgott a lakásban, még a villanyt sem kapcsolta fel. Gépies mozdulatokkal jutott el a fürdőszobáig, ahol kitapogatta a csapot, megnyitotta, és alaposan megmosta az arcát. A hideg víz határozottan jót tett neki. Némileg magához tért, ebből pedig elég erőt tudott meríteni a konyhába jutásig. Azonban itt sem csinált világosságot. Csendben kihúzta a legközelebbi széket, és egy apró sóhajtás után az ebédlőasztal mögé roskadt, majd az adventi koszorút félretolva, görnyedt tartásban és keresztbe rakott lábakkal a zöld és piros mintájú terítőre támaszkodott, hogy végre teljesen felébredjen.

Kinézett az ablakon, a nyomasztóan szürke felhők mögé rejtőző erőtlen napfelkelte nem sokkal volt világosabb a bent uralkodó sűrű félhomálynál, ez pedig tovább nyújtotta melankolikus ébredését. Még fél hónap Karácsonyig, gondolta kábán, a legcsekélyebb izgalom nélkül, miközben lassú mozdulattal dörzsölgette a szemeit. Ahogy lassan feloldott az álom bilincse, és látása már csak a kora reggel komor árnyaival viaskodott, váratlanul eszébe jutott az utolsó december, amelyet gyerekként élt meg. A képek a semmiből születtek, és egyetlen másodperc alatt elborították.

Akkoriban hétéves volt – egyidős legkisebb fiával –, eltelve izgalommal, várakozással, mert odakint már napok óta mindent vastag hótakaró borított. Azóta sem nem látott olyan fenséges, végtelenül fehér mezőket, mint azon a télen, amely majdnem megbénította a közlekedést.

Boldog volt. Nem kellett iskolába mennie, helyette otthon maradhatott, így az sem váratott sokáig magára, hogy szánkója lekerüljön a padlásról. A rá vigyázó nagymamája öltözködés után kivitte az utcára, ráültette, és fáradhatatlanul húzni kezdte maga után. Rendületlenül lépdelt a térdközépig érő ropogós hóban, hol felgyorsított, hol lelassított, egy percre sem lazított, pedig vékony asszony volt, csontos ujjai simogatását még ma is az arcán érzete. Ő pedig nevetett, miközben hangosan kiáltozott, gyorsan Nagyi, még gyorsabban!

Az út végén elértek a várva várt emelkedőhöz, amelyet akkoriban a világ legmagasabb pontjának hitt, és amelyről a szánkón elfeküdve, gyomorszorító gyorsasággal csúszott le. Egyszer, kétszer, a végén már nem is számolta. Azután hógolyóztak, egészen addig, amíg a keze teljesen át nem fagyott az átázott kesztyűben.

Ebben a pillanatban összeszorult a gyomra. Akkor még nem sejtette, hogy a gyönyörű havazással induló december nem csak a vastag hótakaró és a szánkózás miatt marad emlékezetes.

Élesen emlékezett arra is, hogy Karácsony közeledtével az egyik havazással díszített napon, ismét ott toporgott nagymamája szobája előtt. Csizmáját, kabátját már előzőleg felvette, a radiátoron megszárított kesztyűjével együtt, a szánkót pedig gondosan odakészítette a bejárat elé, hogy ezzel is időt nyerjenek. Többször türelmetlenebbül bezörgetett az ajtón, ám a kopogtatásokra egyszer sem kapott választ. Nem sokkal később szülei riadt arccal, kiabálva rohantak el mellette, őt azonban nem engedték be a helyiségbe. Az ajtó nagyot döndülve csapódott be előtte.

Percekkel később édesanyja vörös szemekkel, és elakadó hangon beszélt neki az elmúlásról, de nem sokat értett az egészből, még napokkal később is ijedten és értetlenül ténfergett. Ma már jól látta, attól a naptól kezdve megszűnt gyermeknek lenni. Jéggé fagyott benne a telek varázsa, akár az ágyon rideg mozdulatlanságban fekvő idős asszony képe, a szemében játszó kedves és szerető csillogással egyetemben.

Egész testében megborzongott, talán a fájdalmas emlékek tették, talán a lassan ébredő fűtés lustasága miatt késő meleg, mindenesetre szorosabbra húzta magán a köntösét.

Azóta minden évvel kevesebb lett a hó, a telek egyre melegebbé váltak, a csodás hópelyhek helyett pedig lucskos napokat, párát és langyos esőt hozott magával az év utolsó hónapja. A szánkó mellőzve, szomorú magányában tengődött a ház különböző, nemtelen szegleteiben, évről évre mind dicstelenebb és sötétebb helyekre száműzve. A decemberi varázs vesztett aranyos csillogásából, mind szürkébb és kopottabb mágiával kerengett, ahogy az őt tápláló nevetések gyöngyöző visszhangja is.

Ekkor hangos puffanás ütötte meg a fülét, amely rögtön megtörte a múltidézés fájdalmas szertartását. Felkelt az asztaltól, a konyhapultról elemelte a szemüvegét, felvette, majd az ablakhoz lépett. Vele szemben a garázs magányos épülete magasodott, és ahogy a szemét meregette valami magára vonta a figyelmét. A földre dőlt paradicsomkarók és a darabolásra ítélt vastagabb almafaágak között a télre nagy bundát növesztő házi macska ücsörgött unottan az oldalára borult öreg szánkón. Az állat meredten és mozdulatlanul bámulta.

A férfi döbbenten vonta fel a szemöldökét, de nem sok ideje maradt a csodálkozásra, mert hirtelen feltárult a gyerekszoba ajtaja.

–Apu, apu! – a két kiskorú, pizsamás gyermeke kiáltozva rohant be a konyhába. Olyan energiával és lendülettel érkeztek, amelyet ő még az ébredés után fél órával sem volt képes elérni. – Szakad a hó!

– Igen? – tolta feljebb döbbenten a szemüvegét az orrára, ahogy tekintetét ismét az udvarra vetette. Meglepődött, tényleg esett, és ahogy teltek a másodpercek egyre megállíthatatlanabbul ömlöttek odafentről a megfagyott hófehér pamacsok. Sűrű, nagy pelyhekben hulltak alá az égből, erejük egyre csak fokozódott, a hideg szél lassan vízszintes irányba kényszerítette a fagyott, decemberi örömkönnyeket.

Nem értette, hogy hogyan kerülhette el a figyelmét.

– Ne legyél már ennyire felnőtt, apu! – rángatta nevetve a karját az idősebbik, a kicsi mellette tapsikolt, a közelgő pompás móka ígérete teljesen megvadította. – Ébresztő! Megvan az a szánkó? Tudod? Amit nagy ritkán felemlegetsz! Ugye eltetted?

A férfiben furcsa bizsergés futott végig, értetlen tekintettel bólintott.

– Most felöltözöl – folytatta a rangidős gyermek, miközben cinkosan kacsintott –, és húzni fogsz minket!

A férfi végre elmosolyodott, majd kitekintett az odakint tomboló hóviharra, gyerekkora óta nem látott ilyen intenzitású havazást.

– Így lesz, srácok! – bólintott, és kezével végigsimította a fiúk arcait. – Készülhettek!

– De apu! – emelte fel mulatságosan a mutatóujját a kisfiú. – Először gyorsan, azután még gyorsabban!