Most semmi sem megy, a sötét fehér falak egyre csak magukba szívnak, akármennyire akarom eltolni magamtól nem megy. Belesüppedek a kanapéba, nyúlok feléd de hiába, nem érlek el. Érzem ahogy az egész testemet elnyeli a mélység, már nem hadonászok, elfáradtam.

Zuhanok. Látom magamat kívülről, látom ahogy egyre gyorsabban közelít a hátam a fekete semmibe, a hajam összevissza száll, utálom azt is amikor a számba fújja a szél, utálom ezt is, meg azt ahogy zuhanok, olyan elánnal, hogy azt már lehetetlen megállítani, nem tudom, hogy tehetném, nem tudom sehova letenni a tenyerem, itt vagyok ebben a légüres térben ahol már hiába mondom, hogy most már elég, most már kiszállnék, nem megy, nem megy most semmi. Hallani akarom a csattanást, aztán a csendet. Érezni akarom a nyugalmat amit a testem pihekönnyűsége hordoz magában. Érezni akarom a könnyeket, a szívem utolsó dobbanását. Látni akarom, hogy hányan gyűlnek a testem köré, már ha jönne egyáltalán valaki, de mindegy ha senki, én azt is látni akarom.

Látni akarom a mindent meg a semmit is. A tömeget és az egyedüllétet. A könnyeket az arcodon, meg a félmosolyodat a szádon.

Látni akarom milyen, amikor semmi nem az én hibám.

Látni akarom milyen, amikor mindenről én tehetek.

Látni akarom milyen, ha mindenki elégedett egyszer velem, meg azt is amikor egyedül állok a porond közepén összeroskadva.

Minden érdekel, de semmi nem érdekel igazán.

A zuhanásban az a legfelszabadítóbb hogy közben meghalsz. Igazából már abban a pillanatban halott vagy, mikor lelépsz a párkányról. Megáll a szíved. Az utolsó utáni lépésben szűnsz meg és tűnsz el a világból örökre.

Nincs már időd azon töprengeni, hogy mi lett volna ha nem úgy alakul ahogy, és nem kell a párkány szélére lépni ahhoz, hogy komolyan vegyék: szarul vagy. Az öngyilkosságban az a rossz, hogy miután majdnem szétterültél a betonon, gyávának kiáltanak majd önzőnek meg rossz embernek. És azt is fogják mondani, hogy csak a gonosz emberek képesek arra gondolni, hogy maguk mögött hagynak mindent. De mégis miről beszélnek? Milyen mindent? Biztos nem arra gondolnak mikor először szólsz, nem megy egyedül, nem megy így tovább. Vagy azt, hogy legyintettek és azt mondták, hogy törődj bele ilyen a világ, ez van, meg kell szokni, muszáj. Biztosan erről sem, ezt szeretnék annyira mélyre ásni amennyire csak lehet, annyira elnyomni, hogy soha többet ne jusson eszükbe, de nem megy, nem sikerül nekik, mert folyton ott lebeg a szemük előtt mikor azt mondtad: segítsetek bazmeg. Fura dolog a lelkiismeret furdalás. Sosem annak van akinek kellene, mert ő képtelen rá, tolja tovább addig, hogy neked legyen az elviselhetetlennél is elviselhetetlenebb, hogy mindent te basztál el. Szerintük.

Szóval, mondd mi az a minden amiről beszélnek? Komolyan kérdezem nem tudom, nem értem. Ne nézz így rám, komolyan válaszokat keresek. Miért nem segítesz? Most mi a baj, miért csinálod ezt? Segíts megértenem, hogy mégis miért maradtam itt. Hiszen tudod, hogy hónapok óta gomolygó szürkeség minden gondolatom. Mosolyogni persze mindig tudok, anyám tanította ezt. Csak mosolyogj. – mondta. Akkor tudják, hogy minden rendben.

Azt miért nem tudja senki, hogy milyen az amikor semmi sincs rendben? Miért nem látnak bele mások is a lelkembe, mint te? Te miért tudod ha baj van, mások miért nem, nem értem. Nem értem, hogy te miért érted.

Zuhanok. Már a hajam vége épphogy éri a végtelenséget, újra hadonászni kezdek de látom, hogy hiába. Elengedem magam, várom a csendet ami csak nem jön se lassan, se gyorsan, lebegek egy helyben, pánikolok, kiabálásnak látszik de csak tátogok, egyre lassabban mígnem becsukom a számat és megszűnik körülöttem minden. Csukva van a szemem. Tudod mire gondolok? Arra amikor legelőször öleltél át annyira, hogy tudtam örökre itt maradsz.

Felriadok, az órámra nézek. Hat ötven. A jobbomon fekszel, halkan, nyugodtan szuszogsz, megsimogatlak. Pihekönnyű a testem.

Felkelek, kitántorgok a konyhába leülök az ablak elé, látom a párkányt hó fedi. Kinyitom, beleszippantok a friss levegőbe. És csak annyit suttogok magam elé, hogy: köszönöm, hogy maradtál.