Imre sokáig az orrában érezte a panellakás fahéj illatát, pedig majdnem egy órája hozták ki onnan hordágyon az eszméletlen beteget. Miután betették a mentőbe, húsz percig próbálták stabilizálni az idős, szívbeteg férfi állapotát a parkolóban, hogy szállítható állapotba hozzák. Esélytelennek látszott a küzdelem, de félúton a kórház felé a bácsi hirtelen magához tért és a feleségét kereste.

A rutin még nem ölte ki a siker örömét Imréből, fülig vigyorral adta át a beteget az ambulanciának, aztán vett három kávét az automatából, és kibaktatott a mentőfelhajtóra.

A tél nem hazudtolta meg önmagát, gyenge szellő fagyos ujjai simítottak végig a kórház bejárata előtt ácsorgókon. A távoli fák koronája csupaszon olvadt bele a sötétbe, a parkolóban várakozó autók ablakaira jégvirágot rajzolt a dermesztő hideg.

Imre fázósan megborzongott, aztán a kolléganőjéhez lépett, és átnyújtotta a gőzölgő italt. Ági, a teltkarcsú mentőápolónő oda sem figyelve vette át a poharat, majd tovább magyarázott a telefonba.

– Forgasd bele a húst a pácba! Tudom, hogy ronda, de ha megsült… Ez most komoly? Peti, ne káromkodj, Szenteste van! Add a gyereket, te meg zárd be a macskát és mosd le a húst! Szia, kicsim, kibontottátok már az ajándékokat?

– Mit főznek Ágiék? – pillantott Imre Lacira, a mentőautó mellett tébláboló, ősz hajú mentőtechnikusra.

– Elméletileg báránysültet holnapra – nyúlt vigyorogva a pohárér Laci –, de szerintem kókuszgolyó lesz belőle.

– Mert itt kell rohadnunk… – morogta Imre a sürgősségi bejáratára pillantva.

Három éve dolgoztak együtt Lacival, az idősödő férfi mindig vidámságot csempészett a munkaidőbe. Most is kuncogva figyelte a fiatal mentőápolónőt, amint az a teli kávéspohárral hadonászva odébb lépdelt tőlük.

Imre ezúttal nem tudott vele nevetni.

Kikotorta a telefonját a zsebéből, újra rányomott a hívás gombra. Kinga nem fogadta a hívást, ahogy az előző öt alkalommal sem.

– Egyél bejglit, Doki! – Laci letette a kávét a járdaszegély melletti padra, aztán odanyújtotta Imrének a kezében tartott műanyag dobozt. – Az asszony sütötte, nem ám ilyen bolti szutyok.

– Kell a francnak! – morogta Imre, miközben háttal nekitámaszkodott a mentő motorházának.

– Ez a baja a mai fiataloknak – csóválta meg őszülő fejét vidáman Laci, virsli ujjaival kihalászott egy mákosbejglit a dobozból. – Semminek sem tudnak örülni!

Imre válasz nélkül hagyta a megállapítást, bár pontosan tudta, minek örülne most. A kis vidéki parasztházuk süteményillatú szobájának, ahol a halkan duruzsoló kályha üvegajtaján átszűrődik a lángok fénye, és lágy keringőben összeolvad a sarokba állított fenyőfa izzóinak fényjátékával. A kisfia ölelésére gondolt, látta maga előtt Kinga gyengéd mosolyát, amint rájuk néz, miközben ők Ádival összekapaszkodva ülnek a puha szőnyegen…

Mélyen beszívta a fagyos levegőt, majd kifújta, és hosszan nézett a sötét ég felé gomolygó, aztán szertefoszló párafelhők után. A vendégparkoló felől az Örömóda dallamfoszlányai kúsztak a fülébe, a mentőfelhajtóról jól lehetett látni a szemközti üzletek színesen villogó, ünnepi díszbe öltöztetett kirakatát.

Imre összébb húzta magán a narancssárga kabátot, majd a telefonjára pillantott. Fél kilenc múlt öt perccel.

Egy évvel ezelőtt, pontban ilyenkor egy stroke-os, harminc körüli családapa életéért küzdöttek. Még ennyi idő távlatából is tisztán emlékezett a málló vakolatú kis házra, ahonnan kihozták a férfit. Szinte tapintani lehetett a félelmet és tanácstalanságot az ajtóban toporgó, pöttöm ikerlányok körül, akik némán figyelték, ahogy Imréék beteszik a mentőbe az apjukat. A két kislány háta mögött ott állt az anyjuk, zokogva szorította magához apró újszülöttjét.

Amikor Imre a babára nézett, legszívesebben otthagyott volna mindent, hogy hanyatt-homlok rohanjon a kórházba Kingához. De amint leadták a beteget, már érkezett is az újabb hívás, és indulni kellett egy balesethez. Annyi ideje sem maradt, hogy a vizsgálatra várakozó betegek között elsiessen a liftig a kórház rideg, fehér fénnyel megvilágított folyosóján, nemhogy felmenjen a szülészetre. Útközben érte a hír, hogy megszületett Ádi.

Nem látta világra jönni a fiát, pedig hónapokon keresztül tervezték az eseményt, felkészítő tanfolyamra is jártak Kingával. Csakhogy Ádika úgy döntött, hogy öt héttel a kiírt időpont előtt, pont december huszonnegyedikén bújik ki, és körülnéz a nagyvilágban. Az egész családot váratlanul érte a dolog, de leginkább Kingát, aki alig másfél óra vajúdás után, egyedül hozta világra a kisfiát. A mentőszolgálat viszont már hetekkel azelőtt megtervezte az ünnepi munkabeosztást, és mivel Imrének akkor még nem volt gyereke, aznapra beosztották a családosok helyett.

Elmosolyodott, ahogy a kisfiára gondolt, majd rögtön össze is szorult a szíve.

Otthon már biztos kibontották az ajándékokat. Egy lábbal hajtós, piros műanyag motort vettek Ádinak, amin színes gombok és kapcsolók voltak. Imre mindet végignyomkodta az üzletben, bár Kinga sziszegve próbálta lebeszélni róla, mert a kis motor fülsiketítő hangon kattogott, brummogott és szirénázott. Az egész bolt őket nézte, és Imre alig várta, hogy lássa a fia arcán az örömöt, amint birtokba veszi a kis piros járgányt.

De nem láthatta, mert be kellett jönnie dolgozni egy váratlanul lebetegedett kollega helyett. Emiatt délután nagyon összevesztek Kingával, és a hetek óta tervezett szülinapozásból sem lett semmi. Az anyósáék egy nagy vita után belementek, hogy vacsora helyett délben ünnepeljen a család, azonban késve indultak Debrecenből, két baleset is történt az autópályán, ráadásul útközben defektet kaptak. Öt után értek Székesfehérvárra, addigra Imrének már indulnia kellett dolgozni, még a torta felvágását sem tudta megvárni.

Egyre csak Kinga hangja csengett a fülében, ahogy ott áll a nyitott ajtóban, és könnyek között suttogja:

– Többé nem várok rád!

Mintha halálos ítéletet mondott volna, a kék szempárban ülő dühben ott lapult minden egyes árulás, amit Imre az akaratán kívül elkövetett a családja ellen.

Az utolsó év volt a legnehezebb az egyetemen, és Ádi születése alaposan felborította az előre eltervezett menetrendet. Imre tanult, dolgozott, közben intézte a hivatalos ügyeket, és igyekezett családfő módjára helyt állni, hogy jusson is meg maradjon is a fizetésből. Hitelfizetés, orvosi vizsgálatok, nagybevásárlás, kötelező hétvégi látogatások a nagyszülőknél… Próbáltak mindenkinek megfelelni, nehogy valaki megsértődjön, amiért mellőzik.

Persze, Kingával mindketten tudták, hogy a baba mellett nem lesz egyszerű tartani a megszokott rutint. A rokonok is akartak egy szeletet az újdonsült kis család boldogságtortájából, és Imre a felesége várandóssága alatt szorgosan készült a váratlan helyzetekre…

De az elmélet csak addig működött, ameddig meg nem született Ádi, a tehetetlenség érzésére Imre nem tudott felkészülni. Nemegyszer úgy érezte, hogy megőrül az aggodalomtól, mert a hasfájás vagy a fuldokló szörcsögésbe és hányásig fajuló köhögésbe torkolló nátha sunyi módon mindig akkor támadott, amikor neki éjszakás műszakja volt. Az idő mintha egy lóversenypályává vált volna, és ő egy nyereg nélküli, lesántult lovat hajtott, de egyre jobban lemaradt a mezőnytől.

Kinga egyedül tartotta a frontot otthon, és napról napra halványabbnak tűnt, az arca még nyáron is sápadt, szürkés színű volt. De a határozottsága nem változott, a szemében izzó lelkesedés ezerszeres erővel fénylett, és Imre úgy érezte, minden nappal jobban szereti a feleségét, mint valaha.

Pedig az utóbbi időben már szinte állandóan veszekedtek, és Kinga még azzal is meggyanúsította, hogy azért dolgozik ennyit, mert van valakije a munkahelyén.

Imre Lacira pillantott, majd halkan elnevette magát.

– Minek örülsz, tülökorrú? – mordult rá Laci.

– Nem örülök – húzta el a száját Imre.

– Akkor mit vigyorogsz?

– Elképzeltem, ahogy faragod a karácsonyfát a talpba – sóhajtotta.

– Áh, hagyd el! Mióta a lányom gimibe jár, műfenyőnk van.

– Miért? Az igazival mi baja?

– Mittomén… – morogta Laci. – Ökológiai lábnyomról magyarázott, meg halott madarakról. Manapság annyi hülyeséget tanítanak nekik, csodálom, hogy befér ez a sok tudomány a gyerekek fejébe. De az asszony vevő az ilyesmire, én meg inkább hallgatok.

– Hát ne hallgass! – javasolta Imre.

– Még az kéne! – csóválta meg a fejét Laci. – Ha én beszélek, ők is rákezdenek. Vitatkoztál te már két nővel egyszerre?

– Hm… Ami azt illeti… – Imrének eszébe jutott a délután, amikor Kinga és az anyósa felváltva magyarázták neki, hogy mekkora szemét, miközben ő kapkodva öltözött. – Igazad lehet – ismerte el halkan, a gyomra tájékán szúró fájdalommal jelentkezett a lelkifurdalás.

– Na, látod! – bólintott Laci. – Hidd el, jobban jársz, ha ilyenkor csendben maradsz, úgy hamarabb abbahagyják.

– Én most szívesen vitatkoznék Kingával – dünnyögte Imre a szemközti üzlet fényeire pillantva –, csak lennék otthon!

Lopva a telefonjára nézett, de a készülék képernyője feketén meredt rá. Nem telefonált újra, érezte, hogy a felesége döntése végleges. A képzeletbeli kő immár mázsás súllyal nyomta a mellkasát, a hideg levegő nem csupán a ruhája alá kúszott be, hanem a bőre alá, mélyen a testébe, és éppen a szívébe igyekezett befurakodni. Szinte kívánta, hogy érkezzen egy újabb hívás a diszpécsertől, és a kínzó önvád helyett a munkával foglalkozhasson. A távolban villogó karácsonyi izzók mintha őt akarták volna bosszantani ritmikusan ismétlődő fényjátékukkal, a halk karácsonyi dallamok szitokszavakként kúsztak a fülébe.

– Jó, nem mondom… – Laci védekezőn maga elé kapta a kezét. – Én is szívesebben ülnék otthon a családommal, minthogy a nagy duda orrodat bámuljam egész éjszaka. Befalnám a rántott halat, hozzá a jó kis hagymás krumplisalátával… Hú, az asszony de jól csinálja! – sóhajtotta szomorú arccal, majd ábrándos tekintettel folytatta. – Aztán kibontanánk az ajándékokat, úgy csinálnék, mintha örülnék az ezredik nyakkendőnek, amit a büdös életben nem veszek fel, és megenném az összes hólabdát a tálcáról, miközben nézzük a Kevint.

– A mit? – kapta fel a fejét Imre.

– Tudod, azt a szőke gyereket, aki szétbarmolta a házat, míg a szülei odavoltak. Ha az én gyerekem lenne…

Laci fejcsóválva elhallgatott. Imre elvigyorodva pillantott rá.

– Akkor mi lenne?

– Semmi, mert nem hagynám otthon – vonta meg a vállát Laci. – Öt gyereket neveltem fel, igaz, a kicsi még otthon lakik. Voltak balesetek, de sosem hagytam el őket. Holnap mind jönnek ebédre – pillantott Imrére csillogó szemmel –, összegyűlik a család.

A család szóra Imre összerándult, a szájában megkeseredett a nyál. Nem akarta bántani Lacit, mégsem bírta megállni, hogy valami epést ne mondjon.

– Be se fértek a lakásba – morogta.

– Megoldjuk. A nagyszüleim egy pici házban laktak a falu legvégén. Hat gyerekük volt, és minden karácsonykor összejöttünk náluk. Mindenki ott élt a faluban, de mi laktunk a legtávolabb tőlük. Megvártuk, míg besötétedik, aztán elindultunk, és házról házra jártunk, míg össze nem szedtük az egész rokonságot. Emlékszem, ahogy ropogott a hó a lábam alatt, és majd lefagytak az ujjaim, miközben húztam a két öcsémet szánkón, aztán az unokatestvéreimmel végighógolyóztuk az utat a falu végéig. Mire a nagyanyám házához értünk, mindenki csupa víz lett, ezért addig maradtunk, míg meg nem száradtak a cserépkályhára akasztott ruháink. Hogy vártuk mindig a karácsony estét! – sóhajtotta Laci.

– Szerencsére manapság nemigen van hó – pillantott Imre a sötét ég felé. – Kétszer ennyien sem lennénk elegek a sok balesethez.

– Na, látod, ez a baj, Doki – csóválta meg a fejét Laci. – Mindenben a rosszat látod, semminek sem tudsz örülni!

– Marhára örülnék a sok balesetnek!

– Nem egyről beszélünk – rázta meg a fejét Laci. – Az időjárás egy dolog, azon nem tudunk változtatni. De magunkon, a hozzáállásunkon igen! Manapság mindenki fut, rohan, siet… Mintha egyszerre két életet akarnának megélni, mi meg a legtöbbször azért az egyért küzdünk, amire nekik kéne vigyázniuk. Hidd el, a csodák nem maguktól jönnek, mi csináljuk őket!

– Ma nagyon bölcs vagy – állapította meg Imre. – Agyadra ment a sok bejgli.

– Vagy csak tudok valamit, amiről neked még fogalmad sincs – dünnyögte Laci a távolba meredve, majd dúdolni kezdte a parkoló felől újonnan felcsendülő dalt. – Mennyből az angyal…

– Ha most énekelni kezdesz – hördült Imre Laci felé pördülve –, én bizisten leütlek!.

–…eljött hozzátok…– folytatta Laci, miközben fiatal kollégája vállához nyúlt, és egy erőteljes mozdulattal a mentőfelhajtó mellett futó járda felé fordította.

Imre megfeszítette a testét, hogy ellenálljon, de közben önkéntelenül végignézett a járdán. A szíve hatalmasat dobbant, amint meglátta a felfelé baktató alakot.

Kinga a lába elé meredve lépkedett feléjük, egyik karjában a mackómintás overallba öltöztetett Ádi csücsült, a másikban egy fonott kosarat cipelt. Szőke hajtincsei kilógtak a fehér kötött sapka alól, és a vastag, fekete parka kabát ellenére is látszott, hogy mennyire vékony.

Imre feléjük lódult, a szívverése olyan gyors ütemre váltott, hogy zihált, mire megtette azt a pár lépést a családjáig.

– Mi történt? – kérdezte rémülten a fiáért nyúlva. – Baj van? Ádi…

– Nem történt… semmi – vágott a szavába lihegve Kinga, majd miután megszabadult a fia terhétől, alaposan kinyújtóztatta a karját.

– Anyudék…? – pillantott a parkoló felé Imre, mert sejtette, hogy az apósa vezetett idáig.

– A kocsiban várnak. Ne reménykedj, anyám is jól van.

Imre halványan elmosolyodott a pikírt megjegyzésen, pedig most még az anyósának is örült. Halkan kérdezte:

– Akkor… nincs baj?

– Nincs. De megmondtam, hogy többé nem várok rád – emelte magasra az állát az asszony, a szemében dac csillogott, amit elhomályosított a szájából kicsapó párafelhő.

Legalábbis Imre ezzel áltatta magát, mert a szemébe gyűlő könnyekről nem akart tudomást venni. Kinga szavai fájdalmat okoztak, de a remény és a boldogság úgy kavarogtak a sötét gondolatai között, ahogy az égből hulló hópelyheket kergeti a viharos szél.

– Ha te nem jössz hozzánk – suttogta Kinga a testéhez simulva –, akkor mi jövünk hozzád. Boldog karácsonyt, szerelmem!

Imre némán nézett a felesége szemébe, majd a fia mosolygó arcára pillantott, és érezte, ahogy a rossz gondolatok helyét átveszi a szívből jövő öröm. Egyszeriben nem számított a hely és az idő, a Karácsony szelleme mintha bekúszott volna Kinga gyengéd érintése és a fiából áradó babaillat közé. Átjárta, felmelegítette és beburkolta a szeretet, miközben a parkoló felől halk dallamot sodort a szellő.

Mennyből az Angyal…