A narancsillat betölti a könyvtárat.

A gyümölcsöt Ági néni, a könyvtáros hámozza óvatos mozdulatokkal, hogy a leve ne fröcsköljön szerteszét, majd a gondosan megtisztogatott gerezdeket egyesével a szájába teszi.

Már a kezemben szorongatok minden könyvet, amit ki szeretnék vinni, hogy elolvashassam a téli szünetben, de még nincs kedvem elindulni haza. Bámészkodok, elbűvölnek a pult mellett feldíszített karácsonyfán csillogó gömbök, girlandok és díszek, a polcok szélén kihúzott égősorok fényének játékai.

– Emmácska, most hozták vissza Dickens Karácsonyi énekét – szólít meg Ági néni. – Nem akarod elolvasni azt is?

A felém nyújtott, kopottas borítójú könyvre nézek. Orromba kúszik a narancsillat, összemosódnak előttem a remegő fények, és szívembe vágnak az emlékek.

Az elmúlt karácsonyok szelleme

A szobában látszik a leheletünk, fázunk. Már két nadrágot és három pulcsit rángattam magamra, de még mindig érzem az alájuk osonó, orvul támadó hideget.

Nincs mit tenni. Nincs pénz fára.

Anyu mindig azt mondja, próbáljunk meg hamar elaludni, bár sokszor annyira didergek, hogy attól nem tudok álomba merülni.

Ma akkor se tudnék, ha meleg lenne.

Jocó hazajött. És megint részeg.

A takaró alatt kuporgok, reszkető kézzel és szívvel hallgatom, ahogy anyuval veszekszik. A beszéde elmosódott, kásás, nem értem pontosan, de a benne lapuló gyűlölet kiérzik. Olyan, mint a ruhánk alá lopakodó, dermesztő fagy. Egy idő után nem fáj, mert érzéketlenné válsz.

– Emma… szerinted meddig tart? – súgja Kamilla, a húgom. Remeg mindene, érzem, ahogy csontos testét magamhoz szorítom.

– Mindjárt vége – biztatom mindkettőnket. – Gondolj valami szépre!

– Nem tudok – nyüszíti és sejtem, hogy mindjárt sírni fog, pedig az nem jó. Az mindig feldühíti Jocót.

– Ha elmegy, megesszük a narancsot – ígérem hirtelen felindulásból.

– Azt… nem lehet – hüppögi. – Karácsonyra tettük el.

Összeszorul a szívem. Az ovis és iskolás Télapótól kaptunk a csomagunkba egy-egy narancsot. Az enyémet megettük aznap, igazságosan elfelezve az utolsó falatig, de Kamilláét tartogatjuk. Minden nap eljátszom a gondolattal, milyen lesz, ha a narancs íze majd szétolvad a számban, ahogy a leve végigfolyik a nyelőcsövemen. Főleg akkor képzelem el, ha hétvégén mardos az éhség. Hétvégén nincs ovi és iskola. Olyankor nem eszünk.

– Nem baj – nyelek nagyot.

Kamilla a fejét rázza, bennem meg testet ölt a rémület. Sírni fog.

Ne! Kérlek, ne!

Felzokog.

Jocó elhallgat kint. Halotti csend. Mindennél ijesztőbb.

Magamhoz szorítom Kamillát, és lehunyom a szemem.

– Mi van? Mit bőgsz? – csattan Jocó hangja. Dermesztőbb, mint a levegő, amit belélegzünk.

– Hagyd őket! – Anyu mindig megvéd bennünket. Zúzódások, monoklik, vér és veríték árán is.

– Fogd be a pofád! – A csattanás visszhangzik a szobában.

A szemem kipattan. A második ütéstől anyu a kisasztalnak esik. Kábán terül el a földön, miközben az asztal meginog, és legurul róla a narancs. Jocó lehajol, hogy a karjánál fogva felrángassa anyut, és ahogy fordul, rátapos a gyümölcsre.

A sáros bakancs alatt kifolyó narancslé vörösnek tűnik a félhomályban, de lehet, hogy anyu vérével keveredik, és attól látom ilyennek…

A jelen karácsony szelleme

Az ajtóban lerúgom a cipőm, majd kibújok a kabátomból. A házban narancs és mézeskalács illata terjeng, a konyhából Orsi hangját hallom, hamisan énekli a Last Christmast. Ez a kedvence, és tulajdonképpen ez az egyetlen jellemhibája.

Eddig ő a legnormálisabb nevelőszülő, akinél az évek alatt megfordultam, szóval, ha ezen múlik, hogy nála és Gábornál maradhassak, ezredszer is elhallgatom, ahogy kornyikál.

Magamhoz szorítom a könyvekkel teli hátizsákomat és beljebb megyek. A konyhába érve rögtön a lábamhoz dörgölőzik Karmolász és Dorombusz, önkéntelenül hajolok le hozzájuk, hogy megsimogassam őket. Megfogadtam, hogy nem kötődöm senkihez és semmihez, de nehéz tartani magam ehhez az elhatározásomhoz, ha ezek a macskák ennyire odaadóan nyomulnak, és éjjelente a hasamhoz kuporodva alszanak. Mint régen Kamilla.

Az emléktől kiszárad a szám, és a szívem fájón sajogni kezd. Nehéz lélegeznem.

– Emma! – Orsi kezében megáll a narancs, amit éppen reszel, amikor meglát. – Nyitva volt még a könyvtár?

– Igen, és Ági néni megengedte, hogy kettővel több könyvet hozzak ki, mint amennyit lehetne. Azt mondta, hosszú lesz a szünet.

– Rendes tőle.

Szórakozottnak látom Orsit. Izgatottnak. Leteszi a narancsot a pultra és megtörli a kezét. Látom, hogy remegnek az ujjai. És ettől egyből bekapcsolnak a vészcsengőim. Csak két nap múlva lesz karácsony, a macskák nem betegek, Gábor szabadságon van. Semmi ok az izgalomra.

– Szívem! – kiáltja el magát Orsi, és elmosolyodik.

Mindig ezt csinálja, ha Gábort meglátja vagy csak kiejti a nevét. Mert szereti. Nekem ez eleinte furcsa volt. Hogy lehet valakivel így együtt élni. Veszekedés, verekedés és őrjöngés nélkül. Hogy létezhet olyan ember a földön, akinek a láttán az ember szeme felcsillan. Akivel meg lehet beszélni valamit anélkül, hogy valamelyik fél megsérülne vagy… meghalna.

– Megjött? – kukkant be a konyhába Gábor. Pufók arcával és őszes körszakállával olyan, mint a Télapó. Legalábbis mindig az jut eszembe róla, pedig már rég nem hiszek az ilyen hülyeségekben.

– Emma… mondani szeretnénk neked… valamit – dadogja Orsi, én meg megszédülök.

Jaj, ne!

Most szánakozva közlik, hogy nem tudnak tovább maguknál tartani. Visszaadnak a zaciba. Mert túl sokat eszem. Vagy túl sokat olvasok. Vagy mert meguntak. Vagy mert Orsi terhes és rájöttek, hogy szívesebben nevelik a saját gyereküket, mint egy szerencsétlen lelenc árvát.

A rémület vasmarokkal szorítja a szívemet, a sülő mézeskalács illatától öklendezhetnékem támad.

– Ne! – suttogom, és ijedten veszem észre, hogy könnyek marják a szemem.

Most döbbenek rá, hogy mennyire szeretek itt élni velük. Hogy a sokévi rettegés és bizonytalanság után ők az első biztos pont az életemben. Hogy a velük töltött karácsonyoknak van először hangulata. Még akkor is, ha nem kerek minden.

– Nincs semmi baj – riad meg Orsi, amikor észreveszi a könnyeimet. – Sőt, nagyon is… jó hírt szeretnénk veled közölni. Várni akartunk karácsonyig, de egyszerűen… nem bírjuk tovább magunkban tartani. – Elcsuklik a hangja.

Terhes. Tuti, terhes.

– Arról van szó, hogy… megtaláltuk a húgodat – veszi át tőle a szót Gábor. Az ő hangja is remeg. – Nem akartunk addig szólni, míg nem volt biztos, de… megkapjuk őt is. Nevelhetjük veled együtt.

A jövő karácsonyainak szelleme

A narancsos pulyka elégett. Nem tudom, miért akartam pont ezt sütni, amikor sosem próbáltam ezelőtt. Szerencse, hogy Orsiék hoznak halászlét és a Gábor-féle töltött káposztát, megmentve ezzel a karácsonyi menüt. Kamilla a bejgli sütését vállalta magára, bár erős a gyanúm, hogy úgy veszi valahol.

– Kész a fa? – ordítok be a nappaliba.

– Aha. Úgy, ahogy – kiabál ki Dani. – Mik ezek a szagok? Ennek így kell… illatoznia?

– Szerintem egy kicsit… túlsült – mormolom.

– Hogy mi? – dugja be a fejét az ajtón. Rénszarvasos pulcsit visel. Ritka idétlenül fest benne, ahogy én is az angyalkás kismama ruhámban, de megbeszéltük a családdal, hogy idén mindenki valami gejl holmiban érkezik hozzánk ünnepelni.

– Kiszellőztetek – sóhajtom. – Majd a kutyák megeszik.

Dani felnevet. Nem bántón, csak jókedvűen. Én is elmosolyodom.

Vele mindig olyan, mintha minden nap karácsony lenne.

Ha a közelében vagyok, melegség világít a bensőmben, mint valami fáklya.

A szívem szét akar feszülni.

Mintha valami puha, plüss-szerű anyag siklana az ujjaim között.

Mintha édeset kóstolnék, mákot, diót, meleg kakaót, grillázst.

Mintha a keblemre akarnám ölelni az egész világot.

Dalolni lenne kedvem, miközben gombóc feszül a torkomban.

Dani nem kritizál, nem erőltet semmit.

És sosem… bántana.

– Imádom a szakácstudományod – csókol szájon, az ajka szaloncukor ízű.

Csengetnek.

– Gyere! – húz magával. – Nem fogok egyedül égni ebben a göncben.

Az ajtóban a családunk toporog, mögöttük sűrűn, nagy pelyhekben szakad a hó. Orsi arcát pirosra csípte a hideg, hatalmas ajándékdobozokkal egyensúlyoz. Gábornak jutott a nagy fazék, azt szorongatja lelkesen. Kamilla bolyhos sapkában, magát átölelve didereg.

– Utálom a telet – mormolja, amikor találkozik a tekintetünk.

Tudom, miről beszél. Egyetlen pillanatra újra körénk férkőznek a múlt rémséges, gyomromba karmoló árnyékai, de akkor a gyermekem megmozdul a hasamban.

Újjászületés.

Karácsonyi csoda.

A mindennapok melege.

És ez mindennél hatalmasabb bátorságot ad nekem.

– Gyertek be! – tárom ki az ajtót.

És ezt ugyanúgy értem a szeretteimre, mint az eljövendő, boldog karácsonyokra.