Narancs

13. nap

Narancs

A karácsonyi narancslikőr

Marie szegény családból származott, kora reggeltől késő estig Monsieur Dupont likőrgyárában dolgozott, 1900 májusában mégsem volt nála boldogabb lány egész Mauges-sur-Loires-ban, ebben a kis francia faluban. Mert esténként, mikor végzett a nehéz műszakkal, a gyárkapuban Jacques várt rá, az ő egyetlen szerelme. Minden alkalommal, mikor meglátta a fiút, Marie megrázta fényes, nehéz, fekete haját, mintha ezzel a mozdulattal lerázná magáról a napi nehéz terheket is, megigazította magán a szegényes ruháját, amely bár kopott volt, de pompásan simult vékony derekára, eligazgatta a mély dekoltázsú fehér ingét, és a tizenhét éves fiatal lányok magabiztos mosolyával nyújtotta a kezét az udvarlójának.

Ezen a verőfényes májusi napon is a gyárban dolgozott, a többi asszony mellett. M. Dupont leginkább asszonyokat fogadott fel, mert a munka nem igényelt túl nagy fizikai erőt, s az asszonyoknak kevesebb fizetséget kellett adnia. A gyárban narancslikőrt készítettek. A folyamat igen egyszerű volt: lehántották a narancshéjat, cukorrépából lepárolt alkoholba áztatták, vizet adtak hozzá, majd rézlepárlóban desztillálták. Az elkészült narancslikőrt üvegekbe töltötték, ládákba tették. M. Dupont likőrje messze földön híres volt, s leginkább külföldre szállított belőle. Marie feladata az volt, hogy az elkészült italokra címkét ragasszon, majd szalmával bélelt ládába tegye őket, minden ládába kilencet. Előtte egy kis asztalon füzet, toll és tinta feküdt, minden teli láda után húznia kellett egy rovást. Az első napon még megcsodálta a címkét. M. Dupont Párizsban terveztette, csodaszép, színes rajz volt rajta egy narancsfa ligetről.

Ábrándozva, oda sem nézve ragasztgatta az üvegekre a címkéket. Csak testben volt jelen, mert gondolatai Jacques körül jártak, mint mindig. Maga előtt látta, ahogy előző este a fiú elébe állt, mélyen a szemébe nézett, és azt mondta neki, senki mással nem tudja leélni az életét, csak vele. Két gyűrű csillant meg a tenyerében. A lány boldogan sikkantva ugrott a nyakába, és azóta is úgy érzi, mintha túl sokat ivott volna abból az édes narancslikőrből, amit a valóságban soha nem engedtek nekik megkóstolni, mert ahhoz túl drága volt. Miközben újra és újra felidézte magában a csodálatos estét, észre sem vette, hogy az éppen keze ügyébe eső üveg címkéjét firkálgatja a kezében lévő tollal: a narancsliget képe karikagyűrűt tartó galambpárral egészült ki a keze nyomán. Ábrándosan megcsókolta a galambokat. Bárhova kerültök, hozzatok szerencsét – suttogta.

– Marie! Gyorsabban, gyorsabban! Felgyűlnek mögötted az üvegek, ha ilyen lassú vagy! – csattant egy hang a háta mögött, mire ijedten a ládába süllyesztette a kifestett üveget, és folytatta szaporán a munkáját.

 

1900 karácsonya előtt nagy volt a forgalom az apátfürdői Müller-féle delikáteszben. A városka nagyban készülődött az ünnepekre. A prémekbe öltözött, tollas kalapú úriasszonyok egymásnak adták a kilincset a boltban, Müller néni, a boltosasszony pedig megállás nélkül mérte ki a cukrot, kakaót, mazsolát és még vagy száz másféle csemegét. Közben legalább olyan sebesen járt a szája is: szóba elegyedett mindenkivel, meghallgatta, majd rögtön tovább is adta a kisvárosi híreket.

Szenteste, közvetlenül zárás előtt egy fiatal fiú lépett a boltba. Jó családból való, gazdag fiú lehetett, ez látszott rögtön az öltözékén: puha posztókabátja, kalapja vadonatújnak tűnt, kesztyűje a legfinomabb szarvasbőr, kezében sétapálca. Müller néni jól megnézte magának, mert sosem látta azelőtt ezt a fiút, és nem kerülte el a figyelmét, hogy mély aggodalom ül a fiú ábrázatán.

– Tessék parancsolni, fiatalúr – mondta neki legkedvesebb hangján.

– Segítsen nekem, jóasszony – mondta a fiú, és a hangja is éppolyan izgatott volt, mint az arckifejezése.– Horváthékhoz vagyok meghívva ma estére. – Nagy levegőt vett. – Horváth kisasszonyhoz. Talán ismeri őket.

Müller néni természetesen ismerte őket. Itt laktak a főtéren, csaknem szemközt az ő boltjával. Horváth István főgimnáziumi tanár volt, a városka egyik tekintélye.

– Maga az ügyvédbojtár, Pestről! Ne is mondjon tovább semmit, kedveském. Amálka kisasszony épp ma járt itt az édesanyjával, ők is nagyon – megnyomta a szót – nagyon izgatottnak tűntek. Nagyon várják uraságodat ma este. Talán nem is egyszerű vacsora, hanem eljegyzési vacsora lesz ez a mai, ugye, kedveském?

A fiú megtörölte izzadó homlokát.

– Ha a Jóisten megsegít, meglehet, igen – felelte. – Valami italt keresnék, amit ajándékba vihetek. Félek, a virágcsokor és a bonbon kevés lesz.

Müller néni bólintott.

– Úgy, úgy. Likőrfélét ajánlanék.

Sürgött-forgott, és percek alatt telepakolta a pultot a legfinomabb likőrökkel. Átérezte pontosan a feladat súlyát: a mai vacsorának Horváthéknál nagy a tétje, itt nem lehet hibázni az ajándékkal! Szegény fiú tanácstalanul állt a telepakolt pult előtt. Aztán hirtelen meglátott egy üveg narancslikőrt, amelynek a címkéjén kézzel festett galambpár röpködött egy narancsligetben, a csőrükben pedig karikagyűrűt tartottak. Megkönnyebbülten emelte ki az üveget a többi közül, még az árát sem kérdezte.

– No, ezt éppen nekem küldte a sors ma estére. Hátha szerencsét hoz – mondta, gyorsan fizetett, majd reményteli szívvel indult ki a boltból szerelmese háza felé.

https://muybuenocookbook.com/web-stories/poinsettia-punch/