A cipőket a kétszintes lakás lépcsőjére tettük december ötödikén sötétedéskor. Minden évben négy csizma várakozott a mikuláscsomagra. A lépcsőfokokat borító piros linóleumnak ilyenkor lett létjogosultsága. Anyám ezt a korall árnyalatot választotta a nyolcvanas évek elején.

Minden lépcsőre egy lábbeli került nagyság szerinti sorban, felül az enyém, a legkisebb. Percenként szaladtam a fűtetlen lépcsőházba ellenőrizni, járt-e már itt a Mikulás. Egyre jobban lüktetett a mellkasom, kapkodtam a levegőt, a szemem piros káprázatban fókuszált az üres cipőre, amit egy idő után tátongó lyuknak láttam. Fantáziámban életre kelt, pulzált, tágult és növekedett. Legalább milliószor néztem rá ki-be szaladgálva a meleg szobából a jéghideg lépcsőházba.

Amikor végre megláttam a piros mikuláscsomag tetejét a virgáccsal, velőtrázó sikollyal szakadt ki belőlem a rettegés. Mert amennyire vágytam az ajándékra, legalább annyira féltem is a Télapótól. Mégiscsak egy idegen férfi hatolt be hozzánk a sötétben.

Talán hatéves lehettem, amikor az évi szokásos sikolyom után, hideg kis markomban a mandarin illatú csomagot szorongatva odaállt elém az apám és így szólt:

– Most jövök a konyhából. Nem fogod elhinni, mi történt ott.

Reszkető kezemet meleg tenyerébe fogva vonszolt át a másik helyiségbe, nekem nem akarózott menni, mintha kő lett volna a lábam helyén.

A konyhaajtó narancsszínű tejüvegén át felsejlett egy piros árny. Apám lenyomta a kilincset, megnyugtató sültgesztenye-illat áradt kifelé, de mégsem mertem felnézni. Tudtam, hogy ott ül az ébenfa konyhaasztal mellett, és engem néz. Lopva az asztalra pillantottam. A rénszarvasoknak kikészített tej és répa érintetlen volt. Aztán megint csak a padlót néztem, kis szívem ugrált, a gyomrom gombóccá zsugorodott, lábaim teljesen elgyengültek. Odavonszoltak elé, és én képtelen voltam felemelni a fejem. Csak a cipőjére bírtam ránézni. Viseltes fekete bőr barna rongyos fűzővel. Az oldalán apró citromsárga festékpöttyök, amit csak a nagyon figyelmes szem vett észre.

Zakatolt a fejem. Hol láttam én ezt a színt? A citromsárgának ezt az élénk árnyalatát?

És akkor beugrott egy kép. Tegnapelőtt a Laci bácsiék építkezésén jártunk apával. Éppen ilyenre festették a kisszobát.

***

Évike és Zsoltika mindig a kétszintes lakás lépcsőjére teszi a cipőjét december ötödikén sötétedéskor, és a férjemmel mi is mellé tesszük a magunkét. A padlófűtés miatt alakult így, a lakás többi részén megolvadna a csoki.

Évike megtesz vagy húsz kilométert ilyenkor, annyit rohangászik az üres cipők és a szobája között, amíg várja a Mikulást. Zsoltika tejet és répát készít az asztalra a szarvasoknak, közben folyamatos lejátszásra állítja kedvenc dalát. Ötvenszer hallgatjuk egymás után, hogy Fehér szakállú kedves Mikulás, de szeretnék találkozni teveled. És hogy tudd, hogy mit hozz majd, azért írom neked a levelet…

Az ajándékokat már délelőtt be szoktam adni a szomszéd Gergőnek, aki este hét körül várja az üzenetemet. Amikor a gyerekek leülnek esti mesét nézni, küldöm a vigyorgó mikulásfejet, hogy jöhet. Hangosan dörömböl, és mire visítva odaérnek a cipőkhöz, Gergő már el is tűnik.

Tavaly változtattunk egy kicsit a forgatókönyvön. Gergő ötlete volt, hogy olyan szívesen lenne igazi Mikulás. Ruhát is tudott kölcsönkérni a céges buliról.

Minden szokás szerint indult. A cipőket a lépcsőre tettük, langyos tejet és friss répát készítettünk ki, folyamatosan szólt a Fehérszakállú kedves Mikulás, de szeretnék találkozni teveled… Évike is beletette már a lábába a félmaratont. Esti mese közben jött a várva várt dörömbölés. Eszeveszett rohanás a cipőkhöz. A bejárati ajtó tejüvegén keresztül felsejlő piros sziluett láttán viszont megtorpanás, és földbe gyökerező apró lábak.

Átszellemült mosollyal tekintettem gyönyörű gyermekeimre én, a szerető édesanyjuk, aki még igazi Mikulást is szervez. A kölykök arcán ünnepélyes izgatottság helyett viszont csak rettegést láttam. Évike lesütött szemmel morzsolt el egy könnycseppet.

Lesz, ami lesz – gondoltam – a forgatókönyvön változtatni már úgysincs időm, úgyhogy kitártam a bejárati ajtót. Nagy pelyhekben hullott a hó. A Mikulás hangos ho-ho-hót kiáltott, majd ajándékkal megrakott puttonyával és széles vigyorával belépett az előszobába. De annál beljebb nem jutott. Zsoltika védelmezőn állt kishúga elé. Saját testével óvta a fenyegető veszélytől. A bátorságból a szembenézésre viszont már nem tellett. Végig a cipőjét bámulta.

Az ajándékot is nekem kellett átvennem tőle. Rettentő kínos volt az egész.

Amikor Gergő végre lelépett, a kisfiam odaállt elém, rám emelte okos szemét:

– Anya, szerinted hol veszi a Mikulás a cipőjét? – szédítő tempóban cikáztak a gondolataim, próbáltam rájönni a kérdés lényegére.

– Azt hiszem, ő nem vásárol cipőt – nem voltam biztos benne, hogy ez a helyes válasz, de valamit mondani kellett – neki a manók varrják Lappföldön.

– Akkor minket most nagyon becsaptak, anya. Nem az igazi Mikulás járt itt. Ő soha nem lopta volna el a szomszéd Gergő cipőjét.