Mindig úgy volt, hogy a malacokat párban vették. Azt mondták, jobban hízik a disznó, ha társa van, így aztán tudható volt, hogy nagyapa nem egy, de rögtön két kismalaccal fog hazatérni a vásárból. Be is tette őket a kitisztázott ólba, amiben utoljára az elmúlt télen élt állat. Azt decemberben ölték le, és ezeket a mostaniakat is majd karácsonykor fogják szíven szúrni. A kislány szeretettel nézte a két kis ficánkoló malackát, akiket épp csak most választottak el az anyjuktól, így hát rémülten visongtak, amikor az erős férfikezek behajították őket a ropogós szalmára.

– Na, Erzsikém, válassz egy malacot magadnak!- szólt nagyapa, és a kislány visszakérdezett:

– Melyik a lány?

Lány volt ő is, lány malacot akart. Nem gondolkodott azon, mit jelent a szó: az övé. Van-e bármi befolyása az élete fölött, tud-e neki adni valamit, vagy tud-e elvenni tőle. Tudja-e majd attól a minden nappal egyre közeledő döféstől megóvni. A kedvességet, a szeretetet, amivel egy kislány szíve csordultig van, talán oda tudja neki adni. Simogatást, néha csemegét, szavakat. Ennyije van, amit megoszthat a kismalaccal. Mikor a nagyapja nekiadta, úgy érezte, már az ő felelőssége is. Ettől kezdve valahányszor elmentek a nagyszülőkhöz, kiment az ól mellé, és figyelte az állatot. Néhány hónappal később szóltak neki, hogy ne nyúlkáljon be hozzá, mert megharaphatja, így aztán a csemegéket csak behajította a szalmára, a trágyára, a sárba, amin az egyre kerekedő, növekvő disznó élt. Azt a szép, tiszta almát, azt is homokízűn, bűzösen kell megennie−gondolta. A kezéből mégsem merte etetni, hisz annyira óvta mindenki az egyre hatalmasabb állattól, hogy maga is elhitte, veszélyes lehet. Ha olykor áthajolt az ól kerítésén, és a széles, szőrös hátat vakargatta, a disznó megállt, és hagyta neki. Élvezte az érintést, azt az egészen kicsi gyengédséget, amit az emberektől kapott.

Mikor eljött a december, kitűzték a disznótor napját. Már előző délután odautaztak a városból, ahol a szüleivel élt. Kipakolták a holmijukat, elosztották a vendégágyakat. A nappaliban leterítették a soha nem ismert dédapa subáját, arra fekszenek majd a gyerekek. Minden gondolat a másnapi munka körül forgott. Az asszonyok edényeket válogattak, szortíroztak, a férfiak késeket fentek, a félig nyitott színben előkészítették az asztalt, amin majd a kolbászt töltik, ellenőrizték a kölcsönbe kapott pörzsölő szelepeit. Az kellene még, hogy berobbanjon a gázpalack. Jó este összeült a család a konyhában. A férfiak megbeszélték a másnapi teendőket, azt, hogy ki fogja a disznót fogni, ki fogja a kést a szívébe mártani. Tárgyilagosan, érzelmek nélkül beszéltek. Kemény nap lesz, egyben élvezetes is. Együtt vannak, és fél évre elegendő hús lesz a munkájuk eredménye. A másik disznót később, majd januárban vágják. A kettő nem megy együtt, meg minek is. A két disznótor két családi találkozó.

Próbálták megbecsülni, mennyi hús is lesz másnap. Kimentek, centivel méregették az állat hátát, aki boldogan tartotta magát. Még emlékezett az érintésekre, a szeretetre, ami a kislány hosszú ujjacskáiból, vagy nagyapa erősebb, keményebb kaparászásaiból áradt. Nagyapa osztotta, szorozta, végül kijött, hogy lesz úgy nyolcvan kiló szín hús, harminc liternyi zsír, amit majd a mama süt ki, mert ami hátramarad, a tepertő, azt ő tudja olyanra, hogy se túl piros, se félig nyers ne legyen. Az abálás is az ő dolga lesz, a fiatalasszonyok, meg ez a kislány itt a beleket mossa.

A kislány a konyha magasított küszöbén kuporogva hallgatta a nagyok beszédét. Körbevette a család biztonsága, a melegség, amit az egymáshoz kapcsolódó lelkek tápláltak. Valaki egy kicsinyke pohár forralt bort is felé nyújtott. Kifőtt abból már az alkohol, ez a kevés nem árt neki. Beledugta a nyelvét. Finom, fűszeres, illatos. Mire lassanként felkortyolta, finoman zsibbadni kezdett a feje, és elálmosodott. Hallotta a felnőttek zizegését, érezte a közelgő karácsony lágy ölelését. Olyan nagyon jó volt ott a küszöbön ülni, olyan nagyon jó volt odatartozni. Néha felnevettek a felnőttek, néha a kislány is belekotyogott a dolgukba. Kacagtak, egyezkedtek.

Még sötét volt, amikor megmozdult a ház. Ő is ébredt, kiosont a folyosóra, és az ajtón ráncosra húzott csipkefüggönyön át kukucskált a konyhába, ahol a férfiak már az első pálinkát hajtották fel. Meg sem látták a kislányt. Beszéltek, majd jött a második ital is. Évek múlva jutott eszébe, akkor már felnőtt nőként, hogy biztosan azért ittak, hogy kibírják. Kibírják az ölést. Az anyja váratlanul benyitott a folyosóra, hogy majdnem a kislány fejére koppintott az ajtó. Ő hátraugrott.

− Te már ébren? Bújj vissza az ágyba, még nagyon korán van! Valójában az anyja sem akarta, hogy ott legyen, ébren legyen, amikor majd megtörténik. Nem kell ezt egy ilyen kislánynak látni, bújjon csak el. A gyerek volt már disznótorban az elmúlt tíz évében eleget, tudta, mi következik, de valahogy ez volt az a december, amikor a tudatába, a szívébe beférkőzött a bizonyosság, hogy itt a halál dolgozik. A halál, amit eddig nem tudott értelmezni most egyre vastagodó sötét árnyként borította be a lelkét. Mire visszaért a szobába, elsétált a leterített subaágy mellett, amin most ébredezett az öccse, és bebújt a leghátsó szoba utolsó sarkába már tudta, hogy nem csupán a malac, de ő is meg fog egyszer halni. Ugyanaz a feneketlen mélység várja mindannyiójukat. Nagyapát, nagyanyát, anyát, apát, az öcsit, és jaj, őt, magát is. Ugyanaz a rémisztő köd, amibe csak visítva, rettegve lehet átkelni.

A félhomályban hallgatta a hosszú, fájdalmas sírást, amibe belehallatszott a férfiak ordítása: Fogjad, tartsad, szorítsad! A nagyapja, az apja, a sógor, a koma. Férfiak, akiket szeret. A szíve összeszorult, a szeme könnyes lett. Jó lett volna kifutni, és odaállni a sok erős férfi elé, hogy ne! Ne bántsátok! De nem mozdult. A lába helyett a könnye futott. Néma volt, nézte a redőny alján hagyott résben pirkadó eget. Hogyan képesek erre? Hogyan nem fáj nekik? Senkinek nem fáj, csak őneki? Szeretett volna az anyukájához bújni, vagy valakit látni legalább, akinek ugyanígy könnyes a szeme, mint őneki.

Kis idő múlva elcsendesült minden. A disznóból elfogyott az élet. Nem visított már, és az udvar nyugalma is helyreállt. Hamarosan beszűrődött a konyhából a férfiak hangja. Nem volt benne diadal, inkább az afeletti öröm, hogy vége van. A kislány remélte, hogy nem is örülnek igazán, hanem belül ők is szomorúak, ahogyan ő. Mostantól ez itt már nem az ő malaca, hanem hús, élelem. Kolbász, aminek jó fűszert kell adni, és tepertő, hurka, sült vér. Nincs már neve, el lehet feledni a hangját, a széles hátát, a kötődést, amit rövid élete alatt össze tudott szőni a gyilkosaival. Akkor ment ki, amikor már leperzselték, lemosták, felvágták, szétszedték. Mikor néha felbukkant az abalében egy fül, egy orr, egy-egy felismerhető testrész, akkor elfordította a fejét. Nem akart arra gondolni, mi fürdik ott a forró vízben.

Az egész nap munkával telt. Keverték a kolbászhúst, daraboltak, töltöttek, ízleltek, főztek, sütöttek. Ott volt ő is, amikor a belet mosták. Mert volna nem ott lenni. A felnőttek letisztázták, kiürítették, aztán ő, a kislány is beállt. Nem nehéz munka, épp ideje, hogy kivegye a részét. Csak mosni kell. Öblögették ide-oda a fodros, sima, selymes és sikamlós vezetékeket. Le kellett szedni róluk a zsírt, de óvatosan, hogy ne szakadjon ki a vékony bőrtömlő, mert akkor majd a töltelék kibújik a finom, füstölésre váró kolbászból. Milyen sima, milyen kellemes a tapintása…

Mire besötétedett, már csak a takarítás maradt. Az asszonyok az edényeket mosták el, a férfiak minden mást. Öt órára véget ért a disznótor. Világoskék a kiskád, amibe összerakták a füstölni valót.

− Engem fürdettek benne- jutott eszébe a lánynak. Mikor kicsi voltam, én fürödtem a kádban. Most a malackám fekszik benne belekbe töltve.

Másnap széledt szét a társaság, miután kialudták a pálinkákat és a bort, amit az esti lakománál a frissen sült hurka után küldtek. Mindenki vitt magával húst, kolbászt. Ez is a család szertartása. Nagyapáék felnevelik a disznót, aztán igazságosan szétosztják a gyerekeik között. Így segítenek. Karácsonykor találkoztak újra. Ünneplőbe öltöztek, ettek, kacagtak. Fotóhoz álltak be három sorban, hogy mindenki ráférjen a képre.

Nem mész el az asztaltól, míg mindenki meg nem ette!

Jaj, de miért esznek ilyen lassan? Ehhh, fölnőttek! Orja leves, töltött káposzta, sült oldalas, sütemény, torta. Puszik, ajándékok.

Sok évvel később, néhány héttel karácsony előtt a terapeutájának mesélt a malacról. Sírt, mikor felidézte a visítást, a bánatát, a sajnálatát. Azt a különleges pillanatot, amikor megérezte a múlandóság dermesztő rémületét. Maga is meglepődött, honnan bukkant fel a malac, és miért fáj még ennyire. Az ülés után még napokig gondolt rá bekönnyesedő szemmel. Most siratta el a malacot, és azt a kislányt is, aki az előtt a karácsony előtt volt. Aki még az öröklét magabiztosságával tudott minden elkövetkező napnak örülni. Aztán elment nagyapa, nagyanya, rokonok öregedtek meg. Felnőtt ő is, az arcát mostanság gyűri már az idő. Advent volt már. Főzött egy kis forralt bort, és míg a fűszeres, illatos ital elfogyott, elővette a karácsonyi fényeket, égőket. Boltba ment, kolbászt, hurkát vásárolt, és mellé darált húst, káposztát, amikből azután elkészült a karácsonyi vacsora. Szenteste kitette a szalvétákat, a tányérkészletet, amit csak ünnepekkor vett elő. Megjöttek azok, akiket szeret. Ott ültek együtt. Ott voltak a gyerekei, az unokái, és mielőtt szedtek a pirosra sült kolbászból, megfogták egymás kezét, hogy hálát mondjanak azért, hogy itt lehetnek egymásnak. Harminc éve minden karácsonyi vacsora így kezdődött. Azután mindenki elmondott valami fontosat az elmúlt évéből. Valamit, ami neki jelentős volt az elmúlt tizenkét hónapban. Volt, aki a munkahelyi előléptetését mondta, más azt, hogy a kisfia elkezdett beszélni. Mindenki mesélt valamit, végül ő is sorra került. Elmondta a malacot, és közben sírt újra szelíden, halkan, elvékonyult hanggal. Úgy, hogy ne ijesszen meg senkit, ne legyen túlzó és sok. Nem akarta elrontani az ünnepet, pedig szívesen ordított volna most hangosan. Egyszer legalább az életben. A malacért. Nagyapáért, mamáért. Az elveszett, eltűnt rokonaiért, rég nem látott barátaiért. A halott kutyájáért, a kipusztult fikuszért. Ordítani akart minden szenvedőért, kiszolgáltatottért. Legalább most, karácsonykor. De nem ordított, hanem letörölte a könnyeket, elnézést kért a története miatt, kicsit hibáztatta a pszichológusát, amiért ilyen nehéz témát adott neki, végül felemelte a poharát, amiben illatos, fűszeres bor gőzölgött. Amint beleszagolt, elöntötte a boldogság. Itt vagytok−gondolta – Még együtt vagyunk, és csak ez számít. Hangosan annyit mondott: Boldog karácsonyt mindannyiónknak, azzal koccintásra nyújtotta a karját.