“(…) Nem félt attól, hogy emberek között kell lennie, hogy napról napra, percről percre újra meg kell találnia a hangot az őt körülvevő tömeggel, ami viszont soha, soha nem fog sikerülni.”

– Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk?

Dideregve ébredt a vekkerre.

Minden nap hajnali négykor kel, összeszedi a cókmókját és odébbáll. Hatkor nyit a Spar, nem láthatják a bejárat előtt összekuporodva szuszogni. Miután bevágta a szatyrába a dunyhát és a hálózsákot, átkullog a zebrán, a trafikba. Bemegy, a markába számolgatja a tegnap összetarhált aprót, ötven forintot bedob, megnyomja a fekete kávé gombot, nem kér bele semmit, üresen jobban üt, -mindig ezt mondja.

Melegséget adott neki a pár korty kávé. Néhány lépésre a trafiktól, a kukában turkálva talált pár csikket, szájához emelte rágyújtott. Élvezte ahogy a kávé és a cigaretta íze keveredik a szájában. Mindig arra emlékeztette, hogy régen valahogy minden jobb volt. Hogy régen is lenézték azt aki szegény, de mégsem így. Jobb volt, mert egy dunna helyett kettő is jutott neki. Jobb volt, mert jobban érezte magát.

Sanyit sokan szerették a környéken. Mindenkivel kedves volt, meg udvarias. Az emberek meg szeretik ha a másik kedves meg udvarias velük. Kapott is mindig a kalapjába némi aprót, de akadt olyan is, aki papírt dobott neki. De ezen a reggelen mikor dideregve ébredt, nem volt többé türelme az élethez. Az örökös kedveskedéshez, és udvariassághoz. Szerette volna megállítani az időt, vagy visszatekerni. Inkább talán visszatekerte volna ahhoz a pillanathoz mikor besétált a bankba és felvette a hitelt, amiről már akkor tudta hogy nem bírja majd törleszteni. Egyre hosszabbakat szívott a már alig parázsló cigibe, és próbálta kitalálni, hogy mit kezd magával a cudar hidegben. Gondolataiból a lámpaoszlopon felvillanó fények zökkentették ki. Megcsóválta a fejét, eldobta a csikket, és elindult a semmibe.

***

Sanyi utálta a decembert.

Erre több oka is volt, de a legfőbb talán az, hogy december 4-én lakoltatták ki a házából. Alig tudta pár fontosabb holmiját kimenteni. Az egész addigi életét egy big blue bag-be kellett sűrítenie.

Sanyi nem adta fel, mindent aprólékosan átgondolt hogy mire lesz majd szüksége. Egyenként elbúcsúzott minden bögréjétől, még a kenyértartótól is, a hűtő előtt állva meg elkapta a sírás. Sanyi szégyellte magát könnyei miatt. Ő mindig, mindenért szégyellte magát, és minden apró hibáért bocsánatot kért. Akkor is ha egyértelmű volt, hogy ő nem is tett semmi rosszat. Valamiért mindig büntetni akarta magát.

***

Sétált a körúton. A Nyugati téri órára pillantva látta meg, hogy december 4-e van. A sors különös fintora, gondolta. Morcogott maga elé valamit, amit nem lehetett érteni és tovább kullogott. A Westend bejárata előtt megállt, és nézett be az üvegen. Hömpölygött a tömeg. Várt egy kicsit, nézelődött. Próbált rájönni, hogy miért boldog rajta kívül mindenki. Aztán mikor meglátta a Mikulást a hangárban rájött. Percekig állt, és nézett befelé. Nézte, hogy a kisgyerekek mennyire imádják a hosszú szakállút. Aztán magára nézett, elmosolyodott, és arra gondolt hogy őt is biztosan szeretnék a gyerekek neki is van legalább akkora szakálla mint a Télapónak odabent. Lekuporodott az ajtó elé, várta azt a boldogságot amit a gyerekek arcán látott.

***

Mindig, mindannyian magányosak vagyunk.

Sanyi is gyakran érezte ezt. Különösen ott, a bevásárlóközpont előtt. Arra gondolt hogy csodák nem léteznek. Mert ha egy picinyke remény lenne akkor ő most nem kellene hogy az ajtó előtt kuporogjon hanem bent ünnepelhetne az emberekkel. Ehelyett mi van? Emberek lesütött szemmel mennek el mellette, néha hajítanak neki némi aprót de ezen kívül semmije nincs az életben. És Sanyi akármikor erre gondolt olyan szomorúság öntötte el a lelkét, hogy mindig egy kicsikét belehalt. De csak annyira hogy még egy icipici rész a lelkéből maradjon neki a többi csalódásra. Hogy egy kicsit mindig, észrevétlenül bele tudjon halni.

Nézett befelé az ablakon, már nem is próbált bemenni, tudta hogy nem engedi majd be az őr. Mert eddig se tette, miért most változna. Szeretett volna ő lenni a Mikulás helyében. Szerette volna hogy őt rajongják körbe, üljenek az ölébe, súgják a fülébe a kívánságaikat a gyerekek. Becsukta a szemét és elképzelte magát a piros bársonyruhában. Elképzelte, ahogy a jelmezkölcsönzőbe először magára veszi, aztán az eladónak mondja hogy jó lesz így, ezt kéri. Elképzelte ahogy hazaviszi a családjához és nagyon figyel rá hogy gondosan elrejtse, hogy a kislánya ne találja meg, mert még kicsi, hisz a Mikulás csodájában. De akár fel is öltözhetett volna és megmutathatta volna magát akkor talán hitt volna benne a lánya. De ő inkább a szekrénybe suvasztotta. Elképzelte azt is hogy verseket meg karácsonyi dalokat dúdolgat a tágas konyhájában, keksszel a kezeiben. Elképzelt mindent, ami egész életében csak az álma maradt. Hogy boldoggá tegyen másokat. Hogy őt boldoggá tegyék. Amikor kinyitotta szemeit egy kislány állt előtte, a szülei kicsivel hátrébb megálltak, fogták egymás kezét és nézték ahogyan a lány megszólítja Sanyit:

– Bácsi, hoztam neked mézeskalácsot. Anyukám sokat sütött, neked meg egy sincs!

– Hálásan köszönöm, kisangyalom!

– És Bácsi… én azt kívántam a Mikulástól, hogy ne legyél magányos soha többé, most majd te is kívánj valamit!

Sanyi szólni sem tudott a meghatottságtól, a kislányra mosolygott és lehunyta a szemét.