Gáborka lelkesen taposta a térdig érő, friss havat hazáig. Ma rövid nap volt az oskolában, biztos amiatt, hogy maradjon elég idő a téli mókákra. Nagyapó és édesapa odakint kopácsoltak a csűrben, talán a fakutyát renoválták, amit tavasszal csak hanyagul behajítottak az egyik sarokba. Nagyanyó, édesanya és a tizenöt éves Málika a kemence mellett susmorogtak. A kisfiú csodálkozott, hogy csak üldögélnek a padkán, mert még jócskán dologidő volt, és ilyenkor a fehérnép általában serényen mosott, tésztát gyúrt vagy zöldséget szelt a vacsorához. De ma Gáborka nővére nem sepregetett, édesanya nem szorgoskodott a tűzhely körül és nagyanyó sem varrogatott, ahogy mindig szokta, amikor elfogyott a tennivaló.

– A Májer Jakabot mindenképpen írjad rája – mondta nagyanyó Málikának, aki lehajtott fejjel, könnyes szemmel némán körmölt. – Piacosok, jól megy nekik a bót.

– A Vargáék fiát is rójad fel! – sutyorogta édesanya.– Két lovuk is van a szekér elé.

Nyílt az ajtó, a szomszéd Kovács Pista bácsi lépett a konyhába, lába mellett besurrant a kinti hideg és Kormi, a fekete kandúr.

– Verje le a lábát odakünn – förmedt rá nagyanyó a nagydarab férfira –, mer’ összepiszkítja nekem a padlót!

– No és aztán? – vigyorgott Pista bácsi, aztán a sarokban álló söprű felé intett. – Majd cirokra kap kend.

– Eriggyék mán’, mert magához vágok valamit – pattant fel nagyanyó.

– Egy kupica valami jól is esne – vigyorgott a szomszéd. – Oszt’ a Luca búzáját elvetették-e mán?

– El hát – bólintott édesanya az ablakban álló cserép felé bökve.

Mire nagyanyó megfordult a kamrából, és a kezében lévő kis demizsonból két pohárkát megtöltött az erősen pálinkaszagú valamivel, nagyapó is megérkezett. Egy fadarabot nyomott Pista bácsi markába, majd az egyik pohár után nyúlt.

– Isten-isten! – emelte meg a pohárkát, és Pista bácsival egyszerre lehúzták az italt.

– Hinnye, azannyát! – rikkantott a szomszéd, aztán a kezében lévő fadarabra pillantott.

– Az mi? – lépett oda Gáborka.

– Ez-e? – kérdezett vissza Pista bácsi nagyapóra hunyorítva. – Ez, gyerekem a Luca széke leszen.

Gáborka törte a fejét erősen, ki lehet az a Luca, akit már másodjára emlegetnek, mert ő mindenkit ismert a faluban, de ilyen nevűre nem emlékezett.

– Kié? – kérdezte végül.

– Nem tudod, mi az a Luca széke? – csóválta meg a fejét a szomszéd. – Na, figyeljél! Ma Luca napja vagyon. Innenstől fogvást tizenhárom napon át faragom, tizenhárom féle fából. Karácsonra leszen készen, és ha rája állasz a templomban a misekor, meglátod a boszorkákat. Akkor aztán kapkodni kell a virgácsaid, mer’ ha elkapnak a banyák, széjjeltépnek.

– Ne ijesztegesse kend azt a gyereket! – förmedt rá nagyanyó a szomszédra, majd végigsimított Gáborka halvánnyá sápadó arcán. – Hagyd el, kincsem, ez csak buta babona.

– Miért, az tán nem a’? – bökött a fejével a kisírt szemű Málika felé Pista bácsi.

Gáborka követte a tekintetével a mozdulatot, és látta, hogy a nővére egy cetlikkel teli szakajtót szorongat.

– Én így tanáltam meg a páromat – horgadt fel nagyanyó, majd édesanyára bökött –, és a lyányom is, úgyhogy ne kételkedjék kend! Ez tudomány!

– Az a’! – kacagott fel Pista bácsi. – Meg zsivánság! Huncutság vót a dologban, tudom én aztat.

– Na, eriggyék kend, de gyorsiba, mer’ Luca ide vagy oda, tényleg cirokra kapok! – lépett felé fenyegetőn nagyanyó.

Gáborkát immár nem érdekelte a felnőttek perlekedése, inkább alaposan megvizsgálta a Málika kezében lévő kis szakajtót.

– Úgy mondják – magyarázta édesanya az érdeklődő pillantás láttán –, hogy a lyányok Luca napján tizenkét legény nevét róják fel a papírosra, oszt’ karácsonig minden nap egyet a tűzbe vetnek. Akié a szentestére megmarad, a’ lesz a Málika mátkája.

Gáborka felpillantott a nővére halovány arcára. Sejtette a szomorúság okát, mert bár ő maga kicsi volt még, alig hét telet látott, de azt bizony észrevette, hogy Málika minden hajnalon ott sepregetett az udvarban. Pista bácsi fia, a Kovács Pityu ilyenkor indult a gazdaságba, és mindig megsüvegelte Málikát, aki irulva-pirulva fogadta a köszönést, aztán egész nap jókedvűen tette a dolgát. Ám a lány tudhatta, hogy a boldogságnak ára van; fizetségképpen az öccsét kényeztette egy-egy finom falattal, jó szóval, gyertyaoltás után pedig bekuckózott vele a meleg tollpaplan alá, ahol boszorkákról és hős lovagokról mondott meséket. A kisfiú ugyan még nem értett a szerelemhez, de részéről teljesen rendben valónak, mi több, kívánatosnak találta a dolgot, ezért az utóbbi időben már ő is leste a Kovács Pityut. Ha reggelente látta a legényt, akkor tudta, hogy aznapra bizonyosan nem marad finomság és mese nélkül.

De most baj volt, Málika fancsali arca semmi jót nem ígért. Lehet, hogy a Pityu neve nincs rajta egyik cetlin sem?

A napok teltek-múltak, egyre közeledett a karácsony. A kis kunyhót esténként betöltötte a karamellás alma és forralt bor illata, megszaporodtak a pusmogások is. Nagyapó és édesapa egyre többször állt meg Beles, a hízó ólja előtt, és elgondolkodva nézegették a mohón habzsoló állatot. Az ablakban álló cserépben kicsírázott a búza, a gondoskodásnak köszönhetően lassan növekedésnek indultak az alig cérnavastagságú, üdezöld szálacskák. A várakozás boldogsága napról napra fokozódott, az egész falu ünnepi készülődésben volt, hiszen közeledett a szenteste.

Csak valahogy Málika maradt ki az örömteli pillanatokból. Nem fabrikált díszeket a karácsonyfára, mint minden éven szokta, nem fűzött pattogós kukoricát cérnára és nem mesélt Gáborkának boszorkákról és hős lovagokról szóló történeteket gyertyaoltás után. Viszont minden este családi körben dobta a kemencében pislákoló zsarátnokra az aznapra kiválasztott, gondosan összehajtogatott cetlit, majd szomorú tekintettel nézte, ahogy a papíros elenyészik. Gáborka erősen törte a fejét, mit tehetne a dolog érdekében, mert napközben néha igencsak korgott a gyomra, este meg nehéz volt mese nélkül elaludni.

Végül csak kiókumlált valamit. A szentestét megelőző nap mindenki hajnalon kelt, s kisvártatva a disznóól felől árulkodó sivítás harsant. Bár a kisfiú sajnálta Belest, most nem ért rá könnyeket hullajtani érte, mert a terve nem tűrt halasztást. Ahelyett, hogy kisietett volna a serényen tevékenykedő felnőttek közé, a kis szakajtó irányába lódult, ami a nővére ágya melletti lócán pihent. Amint a kezében volt a gyékényből font kosárka, gyorsan visszamászott a paplan alá. Kivette a maradék cetliket a kosárból és betette a helyükre a párnája alatt lapulókat, amikre előző nap az oskolában Jósfalvi tanár úr segédletével felrótta a Kovács Pityu nevét. Aztán szaporán az ajtó felé lesekedve visszacsempészte Málika ágya mellé a szakajtót, majd kifelé menet bedobta a kemence vígan pattogó lángjai közé a két elorozott cetlit.

Aznap későig fent volt a család, és Gáborka is alaposan kifáradt a disznóvágás munkálataiban, ám gyertyaoltás után mégis sokáig ébren forgolódott a vánkosán. A várakozás boldogsága ezúttal valahogy jobban feszítette, mint máskor. Maga sem értette, miért, de nem a karácsonyfa alatt lévő ajándék gondolata izgatta, sokkal inkább a nővére arcára volt kíváncsi, amikor az széthajtja majd az utoljára maradt papírost.

Másnap odakünn erősen pustolt a hó, a szél süvöltve száguldott a falu házai között. Délidőtájt nagyanyó és édesanya a tűzhely körül sürgölődtek – csak úgy terjengett a friss kalács és a sercegve sülő hurka, kolbász, pecsenyehús illata a kis házban. Az ablakban immár dúsan zöldellt a Luca napján elvetett búza; nagyapó megállt a cserép előtt, és elégedetten nézte.

– Szép termésünk leszen jövőre – mondta nagyanyónak, aki elmosolyodva bólintott.

Amint sötétség borult a tájra, a szél elcsendesedett, s a halvány fényt ontó holdsarló körül lustán felpislákoltak a csillagok. Gáborkát és Málikát bezavarták a szobába, hogy illően felöltözzenek a vacsorához. Éppen készen lettek, amikor csengő hangját hallották a konyha felől.

– Mi volt ez? – suttogta Málika, de szája árulkodó mosolyra húzódott.

– Szerintem a Jézuska – suttogta Gáborka is, megdermedve.

– Nosza! – biztatta a nővére. – Eriggy, lesd meg!

A kisfiú tétován lépkedett a konyhába, ahol – láss csodát! – ott állt a sarokban a feldíszített karácsonyfa, apró gyertyák világították meg sötétzöld ágait. Csörgős színes papírba csomagolt diók, harsánypiros, apró almák lógtak az ágain, mellettük fehér papírosból kivágott csillagok, angyalkák kellették magukat. A fehér pattogós kukoricából font füzér úgy szaladt körbe a szúrós tűleveleken, mint ahogy odakünn a hó lepte be az erdő fáinak ágait.

S a díszes, gyantaillatú fa alatt heverő piros szőttesen két kis csomag hevert zsírpapírba csomagolva. Az egyiken Málika neve volt, a másikon Gáborkáé. Szüleik és nagyszüleik a megterített asztal körül ültek, és mosolyogva figyelték, amint a kisfiú és a nagylány kéz a kézben csodálták a feldíszített fát. Aztán Gáborka izgatottan kibontotta a saját csomagját, majd ámulva forgatta a kezében a piros-fekete színű, faragott kis famozdonyt, ami ránézésre pont akkora volt, mint az a fadarab, amit nagyapó hetekkel ezelőtt a Pista bácsinak odaadott. Fél szemmel látta, ahogy nagyanyó és édesanya Málika vállára teríti a másik csomagból előkerülő, hófehér kendőt.

– Együnk! – szólalt meg nagyapó, mikor megelégelte a fehérnép zsivajgását.

– Nem úgy van a’! – húzta ki magát nagyanyó. – Előbb lássuk, ki lesz a Málika mátkája!

Gáborka izgatottan figyelte a nővérét, aki tétova léptekkel ment a szakajtóért, aztán a feldíszített fa mellé állva, lesütött tekintettel kivette belőle az utolsó cetlit. Remegő ujjakkal széthajtogatta a papírost, rátekintett…

…majd pírba borult az arca, miközben akkorára tágult a szeme a döbbenettől, hogy csaknem kiesett az üregéből.

– Hadd lám! – lépett oda hozzá édesanya, de gyorsan lehervadt az arcáról az izgatott mosoly. – Ej, ebadta kölke! – pördült Gáborka felé villámló tekintettel, miután sikerült kisilabizálnia a girbe-gurba betűket.

– No, ki leszen? – kérdezte kíváncsian nagyapó.

– A Kovács Pityu? – hördült nagyanyó, amint megleste a cetlit. – Hisz’ őtet nem is írtuk fel!

– Akkor ez egy karácsoni csoda – emelte meg a poharát édesapa vigyorogva.

– Adok én csodát ennek a kis…! – pördült Gáborka felé nagyanyó.

– Megállj! – dörrent nagyapó hangja, és hogy nyomatékot adjon a szavának, ököllel az asztalra vágott. Elhallgatott a két sopánkodó asszony, mindketten odakapták a fejüket az ősz hajú férfira. – A Kovács Pityu neve vagyon felróva a papírosra?

– A’ hát! – felelte édesanya zavart arccal. – De eztet a Gáborka…

– Akkor a Kovács Pityu leszen a mátkád? – vágott közbe nagyapó Málikára sandítva, s őszes bajsza alatt mindent tudó mosolyra húzódott a szája.

– A’ leszen! – felelte Málika immár bátran, s dacosan felszegte az állát.

– No, akkor igyuk meg rája az áldomást! – koccintotta a poharát nagyapó édesapáéhoz.

Gáborka nem értette, hogy derült ki ilyen hamar a turpisság, és kicsit rosszul érezte magát nagyanyó dühös, édesanya szemrehányó pillantásaitól, de minden baját elfeledte, amint az asztalnál ülve Málika odahajolt hozzá.

– Köszönöm az ajándékot, te bolond jószág – suttogta kuncogva az öccse fülébe.

A nővére boldog arcát látva Gáborka szívét különös melegség töltötte el, és valahogy szebbnek látta az ünnepet, mint más éveken.

Aztán hirtelen eszébe ötlött egy fontos dolog. Remélte, hogy Pista bácsi nem feledi a Luca székét, s elhozza másnap az éjféli misére, mert babonaság ide vagy oda, ő legalább annyira hitt a boszorkában, mint a karácsonyi csodában.