Az első napon az Úr megteremtette a világosságot és a sötétséget.

A sötét azért kellett, hogy az ember életében legyen romantika, édes kis piszkosságok, benzinlopás, kocsmai bunyó, titok, rejtelem, satöbbi. Az éjszakáért egy szeráf felelt. Egy kalapos fickó, aki Kafer névre hallgatott. Igen, kalapja volt, pedig ezt a fajta fejfedőt – csúcsos, lehajló karimával – csak 1815-ben kezdik el hordani a párizsiak, és szokatlanul festett a még friss, ropogós édenkertben. Kafer sétapálcát hordott, ami szintén megelőzte a korát. A pálca végéből fekete füst gomolygott elő, ha Kafer úgy akarta, és akármilyen csodálatos napot el tudott homályosítani ezzel a trükkel.

A világosságra azért volt szükség, hogy lehessen könyvet olvasni, megérjen az alma, legyenek női napozók meg hasonló tuti dolgok. A fény angyala egy Hélé nevű hölgy lett. Első blikkre tipikus éteri lény, fehér ruhával, ami a későbbi hálóingeket ihlette. Neki egy lámpást adott a kezébe az Úr. Fémkalitkába zárt, örökké égő csillagfényt, hogy az embernek sose kelljen vaksiskodnia, és sose essen hasra az ágy mellett tartott éjjeliedényben.

Na, aztán… A teremtés végbement, a világ megszületett abban a vitatható formájában, ahogy ma is létezik. Slussz-passz, lehet vallást csinálni hozzá.

Ádám és Éva azonban ekkor még nem foglalkozott sokat a kimerítő filozófiával. az első napon egyszerűen jól érezték magukat. Túl voltak a fügefalevél bemutatón, az első csókon, fogtak halat, vadat, hosszasan beszélgettek a meleg napon.

Hélé ott ült velük a Kéjkertben, pörgette a lámpást, az almafáról lógatta a lábát, alkonyatkor illedelmesen elszenderedett, hogy az első szerelmespár dolgozhasson a szaporodj és sokasodj nevű isteni jótanácson.

A sötét úgy gomolygott be a paradicsomba, akár a hajnali köd.

– Félek! – mondta Éva Ádámnak az első éjen. – Fogd meg a kezem!

– Nincs mitől – válaszolta Ádám, a kis naiv. Nem sokat tudott akkor még a világról.

A paradicsomban ekkor távoli koppanások hallatszottak. Nem hasonlítottak könnyed eső zenéjére, inkább olyanok voltak, mint a sétapálca zaja a parti köveken. Mintha valami kijött volna a közeli óceánból.

Kafer körül úgy gomolygott a sötét, hogy a még friss Hold fényét is képes volt elnyelni. Feléjük közelített az Édenkertben.

– Szép éjt gyermekeim – köszöntötte az első párt a sötét szeráf.

– Ki vagy? – kérdezte tőle Ádám.

– A huncutság istene – mondta kevélyen Kafer, sejtve, hogy a főnök nincs a környéken, és Hélé is békésen hortyog a fán. – Amikor én ott vagyok valahol, akkor a törvények határa khm… elmosódik.

– Miféle törvényeké? – kérdezte Éva, aki természeténél fogva gyanakvóbb volt a hímnél.

– Mondjuk a ne harapj az almába este hat után törvényé – választott egy tételt a büntetőjogi tárból önkényesen Kafer. Mikor vigyorgott, a szája sarkából is füst gomolygott.

Az almák éretten csüngtek a fejük felett.

– Az gáz lesz – mondta Ádám.

– Szerintem nem lesz gáz – ellenkezett Éva.

Almát loptak. Gáz lett.

Az ég megdördült, vihar kerekedett, a nőnek és bűntársának el kellett hagynia az Édent.

*

A parton menekültek már az első éjjel. Sokáig nem élvezhették a jólétet.

– Ezt elrontottuk – mondta Éva.

– Nem mi – kontrázott Ádám. – Minek teremtett az Úr almafát, ha nem lehet venni róla. – Ezzel fel is találta a „mindig más a hibás” örökzöld hagyományát.

A távolban apró fénypontot láttak. Arrafelé menekültek a pusztaságban.

A fénynél Hélé várta őket. Megváltó fényű lámpáját magasba tartva magához vezette őket.

– Mi történt, gyermekeim? – kérdezte lesújtó arckifejezéssel.

– Balul sült el az első vacsora – rántott csupasz vállán Ádám.

– Valami azt súgja, erről még sokáig beszélni fognak – vélte Hélé.

Mögöttük az éj fodrot vetett, mintha az óceán maga csapott volna ki a medréből.

– Baj lesz – ígérte a fényhozó angyal.

Igaza lett.

A parton Kafer közeledett. Csúcsos cilindere szemébe húzva, botja úgy okádta a füstöt, akár egy rossz cementgyár kéménye.

– Az első emberpár. – Szavai olyanok voltak, akár a zörgő avar egy aszott almafa tövében. – Még szinte gyerekek, de máris bajba keveredtek.

Ádám és Éva összebújva reszketett. Egyedül Hélében reménykedhettek.

– Helló sötét – üdvözölte az angyal. – Régi barátom.

A köszöntést követően elégedetten csettintett, joggal gondolva, hogy ez a pár szó akár egy sláger nyitánya is lehetne.

– Hélé! Szép hölgyem, lámpással – csikorogta Kafer. – Tudod, hogy fényhozónak nemcsak téged neveznek, hanem a nagy Lucifert is.

– Kérlek, ne traktálj a barátaiddal, Kafer. Mit akarsz itt? Mit akarsz ezektől a jóravaló becsületes emberektől?

– Úgy érted, az almatolvajoktól?

Ádám és Éva foga vacogott. Nem a hidegtől, hanem mert baromira féltek.

– Miattad lettek tolvajok – mondta Hélé.

– Na persze. Egyébként sziklaszilárd a jellemük – fitymálta le a teremtés koronáit a szeráf. – Egyébként ne strapáld magad. Nem akarok tőlük semmit.

Hélé lassan lóbálta a kezében a lámpást. Talán azt remélte, így több lesz a fény. Hiába, az angyalok nem sokat tudnak a fizikáról.

– Tudod, mi bántja a szemet a sötétben? Te.

A két éteri lény csatája epikus volt. A Bibliába is bekerült volna, de a feljegyzések elvesztek, mikor egy szerzetes ezer évvel később véletlenül leöntötte a pergameneket egy kupa elcsent miseborral.

Még szerencse, hogy ez a töredék fennmaradt.

A nagy csata során az éjszaka botjával a fény felé sújtott. A sétapálca nemcsak egyszerűen koppant a lámpáson, hanem valósággal morajló hangot adott ki.

Azután Hélé lendítette ellenfele irányában a lámpást, hogy agyonsújtsa vele. Ha nem is találta el, mikor a fénykévék elérték Kafer szembogarát, a szeráf olyat üvöltött, ami megfodrozta az óceán vizét.

Nem némán harcoltak. Inkább a legkülönfélébb dolgokat vágták egymáshoz. Olyanokat, hogy „A fény bármilyen messze is érjen az Univerzumban a sötétség már ott várja.” meg aztán ott volt az is, hogy „Mindig a hajnali buszon a legnagyobb a sötétség.” vagy a teljesen alpári: „Anyád egy bányászlámpa volt.”

Végül a nagy csata véget ért.

Hélé alulmaradt a küzdelemben. Elbukott. Összetört teste ott feküdt a parton távol az elveszett paradicsomtól. Tudta, hogy ez az a pillanat, mikor az emberiség jövője elveszhet.

Az emberpár felé dobta a lámpását.

– Mentsétek a fényt – suttogta. Ekkor Kafer halálra sújtotta a botjával.

Éva felkapta a lámpást, megragadta Ádám kezét, és rohanni kezdtek.

*

Egy barlangban húzták meg magukat. Odakint tombolt a tél, fagyos szellemkezek időnként havat vágtak a barlang szájához.

A férfi és a nő toprongyos állatbőrökbe öltözött, ami már közelebb volt Darwin evolúciós elméletéhez, mint a Bibliához, de azért teljesen ne kanyarodjunk el.

– Fázom – mondta Éva.

A férfi átölelte.

– Megleszünk – vigasztalta a nőt. Legyen ez bizonyíték, hogy a férfiak nem mindig bunkók párjukkal.

A barlang torka felől, a hegy lábának irányából zaj közeledett. Jól ismert, gyomorszorító koppanások.

Sétapálca a kövön.

– Ez megint az a fickó – mondta Ádám, mikor kisandított a barlangból.

– Akkor végünk – mondta Éva. Majd úgy gondolta, nyomást helyez a szerelmére. – Csinálj már valamit!

– Az Úr nem fogja engedni, hogy bántódásunk essék. – Talán papnak készült. Bár a szaporodjatok és sokasodjatok parancs mintha kissé szemben állt volna a ne paráználkodj paranccsal, de ezt már Ádám lerendezte magában. A paráználkodás tiltását inkább csak irányelvnek tartotta, mint törvénynek.

Kafer már a szerpentin felénél járt. A hegyet hatalmas szörnyként fogta körbe a fojtó füst.

– Lesújtott már rá villámával? – érdeklődött Éva.

– Öööööö – mondta Ádám.

– Nekünk annyi.

A férfi reszkető kézzel vakargatta szakállát. Tudta, hogy ilyenkor kellene jönni az ötletnek.

Jött is.

– Tudom, hogy ússzuk meg, Éva. Meg kell ennünk a fényt.

– Dilinyós! Miért téged hívnak teremtés koronájának?

Ádám felkapta a lámpást, és a nő felé nyújtotta.

– Harapj bele!

Az ég megdördült odakint. A villámoknak azonban már nem fénye volt, ahogy azt megszokták, hanem sötétsége. A villámláskor a lámpás hunyorgott, Éva érezte, hogy döntenie kell.

Kinézett az égre. Tudta, hogy ha teljesen csillagtalan feketeséggé válik, akkor a Föld sosem lesz az, aminek az Úr megálmodta. Sosem lesz John Lennon, sosem lesznek imádott és gyűlölt metropoliszok millió lakás lámpáival, sosem járnak az égen léghajók, nem lesz Woodstock, sem Micimackó. Nem szeretkeznek párok a nyári táborok sátraiban, nem lesz holdra szállás, de még ezt a történetet sem olvashatja senki.

Beleharapott a fénybe. Azt hitte forró lesz, de inkább olyan volt, mint egy jó húsleves egy rossz másnapon. Átjárta a melege.

Ádám is harapott.

Mindketten fényt nyeltek.

Kafer egy szívdobbanással később belépett a barlangba.

Egyetlen csapással összezúzta Hélé lámpását. A reccsenés, akár a csont törése. A fény kihunyt, tökéletes lett a vakság.

– Jó éjt, éjszaka gyermekei! – mondta Kafer.

Ádám kezét Éva ajkára tapasztotta, hogy az ne válaszolhasson.

A saját szívverésüket is hallották a rémisztő fénytelenségben.

Magukra maradtak.

A sötétben egymást ölelve őrizték a fény emlékét.

*

Kilenc hónappal később Éva egy gyermeknek adott életet.

Egy kisfiú jött a világra. Mikor megérkezett a barlang hidegébe, felsírt.

A torkából a csillagok fénye tört elő, meleg derengést hozott a hideg kőfalak közé. Anyja és apja mosolygott. Ettől egész világos lett, és nemcsak a sötét, de mintha a hideg is visszahúzódott volna.

– Mi ez? – kérdezte Ádám.

– Mi lettünk a lámpások – válaszolta Éva.

Így lett vége a hosszú éjszakának.