Tudom, hogy létezik. Hogyne tudnám, hiszen olvashattam róla már én is. De megvallom őszintén, nem tudom összerakni ezt az ünnepet. Karácsony. Itt állok egy ötcsillagos hotel éttermének látványkonyháján. Ma szenteste van, vagy hogy hívják. A vendégek végeláthatatlan sorban érkeznek, vidámak, csinosak, jó illatúak, és ünnepelnek. De mit? Szerintem semmi másról nem szól ez az ünnep, mint a féktelen evésről és ivásról.

Nekem nem volt karácsonyom.  Az egyetlen ünnep, amire visszaemlékszem odahaza Pakisztánban, az a ramadán volt. De nem azért, mert olyan mély vallási lelkülettel vártam volna. Nem! Akkor volt a leginkább alkalmunk arra, hogy ellógjunk otthonról, hiszen apám még megkergetni se tudott semmi rossz miatt, mert ramadán alatt még sietni sem szabad.

Kilenc éves korom óta dolgozom, tizenegy éves korom óta távol élek a szüleimtől, Európában. Ha lett volna karácsony, az anyám úgyis tönkrevágta volna mindegyiket. Bámulatos érzéke volt minden jó pillanat elrontásához. „Haszontalan vagy Hamid, javíthatatlanul rossz, senki másra nem gondolsz, csak magadra!” Egyfolytában panaszkodott rám. Rendben, volt ebben némi igazság, nem voltam én olyan jó. De ki tudja? Talán egy karácsony segített volna rajtam. Azt is tudom, hogy ilyenkor az emberek megajándékozzák a gyerekeiket. Biztos vagyok benne, ha tudom, hogy karácsonykor ajándékot kapok, év közben kevesebb rosszat tettem volna. Azt nem mondom, hogy megjavultam volna, dehogy! Nincs az az ajándék, amiért én tökéletes fiú lettem volna. De egy egész kicsi motiváció mégiscsak létezett volna számomra.

A karácsony szelleme. Valami ilyesmiről beszéltek nekem az itteni, európai kollégáim. Ez fűti, lengi át ezeket a napokat. A keresztényeknek biztos van ilyenje, de velünk, muszlimokkal ellentétben, az itteni lakosok jó részének egyáltalán semmilyen vallása nincs, legalábbis nem úgy élnek. Tehát a karácsony szelleme se lehet ott minden családban. Akkor megint csak oda jutottam, hogy ez az egész nem szól másról, csak a zabálásról, és a mai ember pont azt a tényezőt hagyja ki belőle, aki miatt ez az egész elindult: a Kisjézust.

Nekem nem volt karácsonyom. Családom sem igazán, és ha jobban belegondolok, ez a kettő valahol mégiscsak összekapcsolódik.

Egyik évben aztán minden megváltozott. Egyik itteni kollégám meghívott magukhoz karácsonyi ünnepre. Szépen terített asztal várt minket. Először azt sem tudtam, hogy mit kell csinálnom, néztem, kutattam az arcukat, vajon mikor éheznek meg, mikor kezdődik a karácsony? De semmi ilyen nem történt. A karácsonyfa gyönyörű volt, mindenki mosolygott, és nagyon kedves volt velem. Nagyon melegem lett. Elért a karácsony szelleme. Már fűt. Kaja még mindig sehol, sose lesz karácsony, gondoltam.

Aztán csend lett, csengő szólalt, énekeltek, a fűtést egyre feljebb kapcsolták bennem. Ha így megy tovább, meggyulladok… Egyre jobb hangulatom lett, még ajándékot is kaptam. Észre sem vettem, úgy elröppent az az este. Sokat nevettünk, beszélgettünk, régi történeteket meséltek, és hogy mi volt az asztalon? Nem érdekelt. Mégsem az volt a fontos. Hogy kik voltak az asztal körül, az adta meg az egész este igazi varázsát.

Nekem még nem volt karácsonyom. Én nem tudtam szép sztorikat mesélni, de ezen az estén valami megváltozott. Lett egy fogadott családom, megismertem az ünnep szellemét, és bár sok mindent nem értettem még, egyet biztosan tudtam: ezután már nem mondhatom, hogy nekem nem volt karácsonyom.

Hamid