Ágó fura. Panni persze nem panaszkodott, mert Ágó már akkor is fura volt, amikor először meglátta a Halloween bulin. Állatjelmezt viselt, de nem csak valami jelzésértékű fület meg esetleg farkat, hanem tetőtől-talpig beöltözött medvének. És nem is ijesztő volt, hanem vicces. Ha ijesztő akart volna lenni, Panni valószínűleg nem is figyel fel rá.

– Bírod a szőrös pasikat? – kérdezte akkor Ágó. Panni nem csapta le a labdát, csak lesütötte a szemét. Az emberfiúk általában szeretik, ha egy lány könnyen zavarba jön, nem? Hát, ő rájátszott.

Több mint egy hónap telt el randizással. Sétáltak a városban, néha beültek valahová egy italra, de úgy tűnt, Ágót nem zavarja a hideg – Panninak meg valóban meg se kottyant, akkor sem, ha rövidebb szoknyát vett, hogy azzal kápráztassa el a fiút. És most végre Ágó felhívta magához.

Egy régi bérházban lakott, nyirkos és penészszagú volt a lépcsőház, de Panni úgy tett, mintha nem érezne mást, csak a szomszédoktól kiáramló mézeskalácsillatot. Abból is a fahéjt meg a gyömbért, nem a mézet, a leheletnyi szerecsendiót, a szódabikarbóna erjedését vagy a fehér liszt jellegzetes szagát. Panni megcsodálta a belsőudvar világító díszeit, és hagyta, hogy Ágó felvezesse a padlástérben kialakított, apró lakásba.

Nyikorgott a padló, besüvített az ablaknál a szél, és Panni rögtön megértette, hogy Ágó miért viseli olyan jól a kinti hideget: itt sem volt túl meleg. A szobát egy könyvespolc uralta, de nem könyvek sorakoztak rajta, hanem hógömbök. Panni erre nem számított. Egy hógömb-gyűjtő fiúra.

– Megnézhetem a gyűjteményed?

– Vonz téged? – kérdezte Ágó. Panni felvonta a szemöldökét.

– Azt hiszem, inkább az lepett meg, hogy téged vonz. A legtöbben giccses dolognak tartják.

Ágó mély, reszelős hangon nevetett. Intett Panninak, hogy menjen csak, ha jólesik, ő meg a konyhasarokhoz lépett. Felnyögött a szekrényajtó, ahogy kinyitotta, hűvösen koppantak a poharak, amiket elővett. Panni közelebb lépett a hógömbökhöz, de valójában egyáltalán nem vonzották. Sőt. Hideg borzongás szaladt végig a hátán, láthatatlan ujjként táncolt a gerincén. Megmerevedett.

– Nos? – Ágó kérdése a fülében szisszent. – Mégsem vagy olyan merész?

Panni hátrapillantott. A férfi éppen egy üvegbort vett elő.

– Nem probléma, ha fehér? – kérdezte.

Panni megrázta magát. Képzelődik? Gondolatokat hall? Azt azért nem szokott…

Közelgett a holdtölte, és ilyenkor kiélesednek az érzékei, de azért a kimondatlan szavak kihallgatása eddig nem volt eszköztára része.

– Panni?

– Jó a fehér – motyogta, és kényszerítette magát, hogy odamenjen a hógömbökhöz. Nem sértheti meg Ágót azzal, hogy végül figyelmen kívül hagyja a gyűjteményét. Végigmérte a gömböket. Volt vagy harminc, talán annál is több. Most már meg kell nézegetnie.

Az első, amit meglátott, meglehetősen nagy volt. Két tenyere között tartva tudta csak megemelni, súlyos, tömör üveg. Díszes, kastélyszerű házat zárt magába, olyasfajtát, amilyenekben a régi filmekben a vámpírok éltek. Manapság egy vámpír szívesebben húzza meg magát a városban. Kevesebb a pletyka, a szomszédokat nem érdekli, ha csak sötétedés után mozdul ki.

Itt sötét, kőből épült, soktornyú kastély körül vergődött a mozgatástól felvert műhó. Hűvös volt az üveg Panni két tenyere között, mintha igazi fagy kavarogna odabent.

– Ó, az egy szép fogás volt – jegyezte meg Ágó elégedett hangon. – Egy teljes kolónia!

Kolónia. Panni gyerekkorában hallotta ezt a szót, apától, amikor a vámpírokról tanított. Jeges hideg kúszott végig a karján, felmeredtek tőle a pihék, kiserkenni vágytak a szőrszálak. Melegítsék. Óvják. Panni visszatette a hógömböt, és a következőhöz lépett.

Egy kutat rejtett, régi fajta kerekes kutat, amilyenek még ma is állnak egy-egy falusi ház udvarán. Panni nemigen hallott arról, hogy használnák. Ahogy arról sem, hogy hógömbbe zárnák. Hullámzott a mélyén a hó, úgy lüktetett, mint egy panaszos, szaggatott dallam. Panni elkapta róla a tekintetét.

Barlang rejlett a következő mélyén. A szikla is, az odva is olyan valódinak tűnt a kavargó hópelyhek mögött, hogy Panni szinte érezte a moha és a barlangban rothadó avar szagát, a kövek sóhaját.

Visszahőkölt.

Ágó ott állt mögötte, szilárdan, mint egy fal.

– Nem nézed végig?

– Különösek… – mormolta Panni.

Ágó újra nevetett. Panni fülét tépte a hangja.

– Ijesztőek, ugye?

Panni megfordult, a férfire nézett. Ágó elé tartotta az egyik poharat. Zöldessárga bor remegett az öblében.

– Mi ez?

– Az italod.

– Már nem vagyok szomjas.

Panni felmérte az ajtóig vezető távot. Ha nekilódul, csak pár lépés. Ostobaság volt ennyire eltávolodni. Apa mindig azt mondta, hogy csak akkor menjen be valahová, ha biztos a menekülési útvonalban. A tetőablak felé villant a tekintete. Talán az jobb lenne.

– De hát azt mondtad, kérsz.

– Jogom van meggondolni magam…

– Jobban járnál, ha meginnád.

Ágó szemében vadság lobbant, a vonásai megfeszültek, és ettől eltorzultak. Pannit sosem érdekelték olyan szépségideálok, mint az embereket. Ha izgalmasnak talált valakit, akkor is őt választotta, ha furcsállották. És Ágó eddig érdekesen volt fura – de most… Panni ösztönei most sikítottak.

Átvette a poharat, de aztán lendítette is tovább a kezét, a polcon csattant az üveg, bor és szilánkok spricceltek a földre, a csonka pohár üvegélei megvillantak a lámpafényben, ahogy Panni védekezőn maga elé kapta.

– Megyek.

– Így jobban fog fájni.

Ágó hirtelen mozdult, embernek túl gyorsan, pedig a szagában nem volt semmi idegen. Panni karján most tényleg kiserkedt a szőr, ujjain a karmok, és velük élesedtek ki az érzékei. Ágó nyakán az ér lüktetése, a lélegzete nyugodt, a szíve ritmikus üteme. Érezte, hogy a férfi merre fog mozdulni, a másik irányba vetette magát. Az ablak felé. Csak egy szökkenés.

Felugrott, kilökte a ferde üveget, markolta a hűvös keretet. Feszültek az izmai, ahogy felhúzta magát.

Megragadták a bokáját. Durva szorítás, gyors csavarás. Fájdalom mart belé. Mégis megrázta, de a bilincserős fogás nem engedett. Rúgott. Csontot ért. Reccsenés, vér szaga, fájdalomzihálás. Panni teljesen felhúzta magát, levegő tört a tüdejébe, ezernyi jégszilánkkal, mégis jólesett. Kint van!

De elkapták újra, ezúttal mindkét lábát, és lerántották durván.

Csattant a padlón, belenyilallt a hátába a fájdalom. Ágó véres arccal térdelt fölé.

Panni megragadta, átfordult, felpattant, és most az ajtó felé vetette magát. Eléri! Meglesz!

Éppen csak meg tudott torpanni, amikor felfogta a nyírfából font keretet. Azon nem bír átlépni. Eddig nem volt itt, nem lehetett!

Durva, nyirkos tenyér markolt a vállába, fájt, ahogy hátrarántotta.

– Nem az első farkasom vagy, kislány… – lihegte Ágó.

Nem az első… Panni a polcok felé kapta a fejét. Vámpírok a kastélyban. Kokos a kút mélyén. Boszorkány a barlang ölén. És meglátta. Látta az erdei házat, a szíve kihagyott egy ütemet, az orra érezte a pattogó tűz illatát a kandallóban, bőre a melegét, szíve az otthon biztonságát.

Elmúlt. Apáék eltűntek.

Már tudta, hová.

– Ki vagy te?

– Az Ember – Ágó úgy mondta, olyan büszkén, hogy Panni érezte a nagybetűt –, aki rendet tart köztetek.

– Rendet? De én… – Nem tesz semmi rosszat, ezt akarta mondani. De holdtöltekor alakot vált, és a másik alakjában vadászik.

Vér íze a szájában, fájdalom sikolya a fülében. Ez a természet rendje, nem? Vad és préda.

Ágó megragadta a torkát. Erős volt a szorítása. Kegyelem nélküli. Panni felé kapott, tépte a bőrt a karján, az arcán, mindhiába. Az ember nem eresztette. Panni ajka elnyílt, de nem jutott a levegő a tüdejébe, fájt a torka, fájt a mellkasa, már szőr borította a karját, a lábát, ki akart törni belőle a farkas, de így ragadt félúton ember és állat között.

Vad és préda. Ez a természet rendje, nem?

Csak egy pillanatra vesztette el az eszméletét. De amikor magához tért, már nem Ágó lakásának padlóján feküdt, hanem egy erdőben. Avar és hó szaga türemkedett az orrába. Avar és hó vette körül. Kavargó, néma, gyilkos hó.

Panni szíve felgyorsult. Felpattant, nekiindult a fák között. Egyik törzs a másik után, egyik ág a másik után. Hajába tép, teste után kap, útjába áll. Fák és fák és fák. Végtelen erdő. Mintha körbe-körbe járna.

Körbe egy gömbben, üveg mögött, hóesésben.

Panni a földre roskadt. Gyökér nyomta a hátát, moha csiklandozta a tenyerét.

A hó lassan csendesedett, az utolsó pelyhek is elültek körülötte. A gömb helyet talált valahol Ágó polcán. Talán örökre.