A hógömb már régóta porosodott a gyerekszobában. Igen szomorú volt a sorsa, de érthető, hiszen a kislány felnőtté cseperedett, ezért ritkán látogatta meg régi otthonát és még annál is ritkábban vette a kezébe a régen hőn szeretett tárgyait. Pedig volt idő, amikor a hógömb igazi fénykorát élte. Akkor minden egyes télen lelkesen forgatták, ámuldoztak, ha meglátták. Ráadásul nem is akármilyen hógömb volt: talpazata melegbarna fa, melybe téli tájképet faragtak. Igazi régi, egyedi darab, egyenesen Oroszországból, még abból a korból, amikor kézzel készítettek minden egyes játékot. Üvegét ugyan már belepte a por, és a téli jelenet odabenn megmerevedett az időben.

Mary-Anne karácsony estéjén csak bámult kifelé a nappali hatalmas ablakán, és vágyakozva nézett a semmibe. Hosszú fekete varkocsai a vállát verdesték, az arcán téli sápadtság ült. Odakintről azonban csak a szürkeség nézett vissza rá, pedig álmaiban hópihéket képzelt odakint csillogni. Legjobban a lassan lefelé ringatózó, összetapadt pelyheket szerette, ezek tették a karácsonyt igazivá számára.

– Mary-Anne, játssz nekünk valami szépet! – nógatta nagymamája a szoba sarkából.

A kislány azonban nem akart elmozdulni az ablakból, mintha csupán gondolatainak erejével havazásra bírhatná az eget. Nem kívánt karácsonyra igazán semmi mást.

– Attól, hogy az ablakot bámulod, még nem fog elkezdeni hullani a hó – mondta a nagymamája fejcsóválva, miközben a kandalló mellett kötögetett. – Apád pontosan ilyen volt, mindig csak a hóesés után vágyakozott.

– De hisz évek óta nem esett egyetlen pehely sem! Miért van ez?

– Anélkül is tud szép lenni az ünnep, tudod-e? Főleg, ha játszol nekünk.

De Mary-Anne csak a fejét rázta. Unottan nézett le a poros zongorára, ahonnan csodálatos hangokat volt képes előcsalni, de aznap ahhoz sem volt kedve. Pedig a szülei töretlenül készülődtek a konyhában karácsonyi dalokat dúdolva, és a fahéjas-vanília illata belengte az egész nappalit.

– Szerintem, ha megszólaltatnád azt a zongorát, akkor minden más lenne.

– Nem lenne az – felelte Mary-Anne. – Nagyon jól tudod te is, hogy ez azt jelenti, hogy elfelejtettek minket az égiek.

– Nem felejtettek el bennünket, hidd el! Főleg nem karácsonykor.

– Évek óta nem esett már a hó, ez azt jelenti, velünk már nem törődik senki odafenn.

A nagymama felkelt a kandalló mellől, és odament unokájához. Púderes illatú, meleg ölelésbe fonta őt, és a zongorára mutatott.

– Biztos vagyok benne, hogy jobb kedvre derülnél egy karácsonyi dallamtól. Az angyalok összegyűlnek a zongora hangjára.

Mary-Anne felsóhajtott, aztán apró ujjaival megérintette a zongora billentyűit, és csodálatos karácsonyi dallam töltötte be a szobát.

   Apró szőke fiúcska rohant be a szobába, még hároméves sem lehetett. Piciny lábai topogtak a padlószőnyegen, nyomban pedig utána apukája futott, nehogy elveszítse egy pillanatra is szem elől. A kisfiú egyenesen a polchoz szaladt, és megragadta a szépen kidolgozott hógömb talpazatát, mintha egyenesen hívta volna magához a csodaszép tárgy.

– Ez tetszik?

   A kisfiú csak bólogatott, mire az apukája kivette a kezéből a gömböt, és letörölte róla az igen vastag porréteget.

– Ez nagyon szép. Biztosan anyáé lehetett. De vigyázni kell rá, mert törékeny!

   A fiú óvatosan fogta meg a gömböt, apró kezében hatalmasnak tűnt. Nevetve kezdte el rázni, mire odabent csodálatos pelyhekben kezdett hullani a hó.