Nincs is olyan ember a földön, akinek a legboldogabb karácsonyai nem a gyermekkorához fűződnek, a szaloncukor-s és csillagszóróillatú nappalihoz, ahol a padlószőnyegen ücsörögve bontja ki az ajándékokat, amikor még hisz a Jézuskában, amikor még sehol a favásárlással és faállítással járó stressz, amikor nem kellett még azon izgulni, hogy mikor ég oda a bejgli.  Régen minden jobb volt egyébként is, még nem csak tévéből ismertük a fehér karácsonyt meg a jégvirágot az ablakon.

Szegeden születtem, a Tisza partján nőttem fel,  soha nem fért kétség ahhoz, hogy a karácsonyi asztalnál főszerepet kap a halászlé.  Ma már Olaszországból gondolok vágyakozva a sűrű, gondos alapossággal passzírozott alaplével, órákon keresztül rotyogtatva, szigorúan gyufatészta nélkül készült forró levesre. A Dél-Alföldön nem vagyunk türelmetlen busók, mint a bajai konkurencia, és büszkén húzzuk ki a hátunkat, ha halászlére kerül sor.  Szegeden a halászlé ugyanis vallás. A miénk az igazi, a miénk a legfinomabb, a dunai változatok jobb ha elő sem kerülnek, mert már a látványuktól szívszélhűdést kapunk.

Nem homályosítja el a hagymás-paprikás illat jelentőségét a panettone és a pandoro vanília aromája, több mint egy évtizedes olaszországi élet után sem tudtam lejönni a szerről, pavlovi reflexeim már akkor beindulnak, amikor az éves rendes nagy karácsonyi hazautazáskor beülök az autóba, és tudom, hogy tizenpár óra múlva haltejfalatok landolnak a tányéromban, aminek létezéséről az olaszok mit sem sejtenek.

Az akkor még pasim, azóta már férjem, az első együtt töltött magyarországi karácsonyunk alkalmával először ismerkedett a haltej állagával, fogalma sem volt, hogy mi az, amikor pedig elmagyaráztam neki, késő volt már és átesett a bátorságpróbán. Azóta neki külön készül az első fogás.

Gyerekkorom óta megvolt a menetrend is  a karácsonyi menühöz, nem lehetett helye a rögtönzésnek. Apám már hajnalban nekiállt az alaplének, hiszen már ez maga több órányi bugyogást igényel.  Pontos szertartás szerint irdalta a halszeleteket, majd a csontosabb, kevésbé mutatós részeket utána sűrűlyukú fémszűrőn nyomkodta át mániákus alapossággal. A halakat általában már darabokban hoztuk haza a piaci vásárcsarnokból, ahol azt már az ünnepek előtt jő idővel lefoglaltuk. A homokszem  a gépezetben megengedhetetlen.

Akadt valahogy mégis egy olyan év, amikor a szüleim úgy gondolták, hogy jó ötlet lesz, ha az ünnepi ponty egyenesen a vesztőhelyről ugrik a lábasba. Mai ésszel fel nem foghatom, hogy mi hozzáadott értéket láttak ebben a karácsonyi rutinunk terén. Én pedig legfeljebb nyolc éves lehettem, amikor szembetaláltam magam a céltalanul úszkáló szerencsétlennel a panelfürdőszoba kádjában. Még tök kis béna mackónadrágos csitri voltam, és azzal szórakoztam, hogy  be-benyúltam a vízbe, és próbáltam megérinteni. Őrülten kíváncsivá tett, hogy hogy milyen lehet a tapintása, de akárhányszor súrolhattam volna az ujjaimmal a bőrét, végül magamtól kaptam el a kezem tőle, nem mertem hozzányúlni, akármennyire is izgatott a dolog. Ezzel az elfoglaltsággal egész hosszasan elvoltam. A hal egy egész éjszakát töltött a fehérre csempézett, linóleumos fürdőszobánkban, csak annak erejéig költözött át a lavórba, amíg mi lezuhanyoztunk. Én titokban éjszaka is rányitottam az ajtót, ott figyelt szerencsétlen,és néha feljött a víz tetejére, hogy tátogjon egy kicsit.

Az igazi attrakció december 24-e reggelén kezdődött, amikor a gyilokra került a sor. Fogalmam sincs, hogy hány kilós lehetett szerencsétlen állat, de biztosan sokkal kevesebb, mint apám, egy ponton mégis ott tartott már a küzdelem az életéért, hogy anyám próbálta lefogni, apám meg kupán vágni, nem értem, hogy miért nem számolt senki azzal, hogy ez egy nyálkás állat, ha le is fogod simán kicsusszan. Hamar kétemberes erőlködéssé vált a közelharc, és perceken belül mindenhol ott volt már a hal, a padlón, a mosogatóban, az edényszárítón verdes kétségbeesetten az uszonyával, drágán adta az életét. A szüleim profi vetődésekkel eredtek utána, nem hiába, apám mégis csak focistaként kezdte a karrierjét, de minél jobban próbáltál tőrbe csalni, annál jobban siklott ki a kezeik közül. Tisztán emlékszem arra, hogy anyám őrült vezércsellel kockás konyharuhába bugyolálta a karácsonyi menő főszereplőjét, hogy végre megkaphassa a kegyelemfejbeverést. Nem tetszett, amit láttam,elrettentett a spontán kialakult pankráció,  ahogy a konyhapultunkon vergődött az éjszaka még bambán tátogó ponty, gusztustalannak találtam, ahogy le kell róla kaparni a pikkelyeket, és ahogy darabjaira szedik. Furcsa, mert nem neveltek finnyás gyereknek, nagyanyáméknál nyaranta lelkesen tépkedtem a tollat a frissen vágott , forró vízzel nyakonöntött csirkéről. A hal viszont taccsra tett. Aznap este már nem is ettem belőle, és ez így is maradt legalább még tizenöt évig.

Nagyjából tizenöt év telt el ezután a karácsony után, amire újra halászlére tudtam nézni, ez még mindig egész istenes ahhoz képest, hogy egy kellemetlen óvodai epizód után legalább húsz évig nem nyúltam spenóthoz.

Felnőtt fejjel azonban már habzsolni kezdtem a halászlevet, túltéve magam azon a traumán, amit gyermekkorom pontyának élőben végignézett haláltusája okozott. Másfél évtized kellett ahhoz, hogy ne legyen már bennem lelkiismeret-furdalás, és a halászléevés számomra is szakrális jelentőségű élménnyé avanzsáljon. Megszentségteleníthetetlen, nélkülözhetetlen, és elmaradhatatlan, Minden áldott karácsonykor.