Mit gondolsz, le tudnánk-e ülni úgy, mint régen?

Amikor elmentünk a nagymamához egy fél órára aztán észre sem vettük, olykor két óra is lett belőle. Marasztalt volna, de küldött. „Anyád majd nem tudja elképzelni hol vagy ilyen soká”. Könnyű volt ott ragadni nála. Amikor a konyhájában a fatüzeléses tűzhely adta még a meleget. Arra a melegre gondolok, aminek szaga és illata volt, ami már csak az emlékeinkben, a tiédben és az enyémben létezik.

Az öreg ház hengerelt mintás falaiba ivódott száz év szaga, a sütőben a kis tepsiben sült hurka, kolbász „mikor lesz már kész” illata, a konyharuhával letakart puha, belül lyukacsos krumplis pogácsa „máris ehetek belőle, mert anya nem tud ilyet sütni” illata. És a nagymama bőrének érett, de ma már édes emléke, amit éreztünk, amikor átölelt és megszorított bennünket. Jó puha, meleg volt, emlékszel?

Aztán elővett egy fazekat, azt mondta, várj csak, lemegyek a pincébe, és egy gyöngyöző falú üveggel tért vissza. Kamaszfejjel hirtelen nem tudtam, mi lesz ebből.
Fehérbor volt amit az edénybe töltött, és azt a tűzhelyre rakta. Amikor a fanyar gőz felszállt és keveredett a meleg levegővel, belehintett egy kis cukrot, beletett egy darab fahéjat, és szórt bele szegfűszeget. Aztán kitöltötte füles porcelán bögrékbe. Mosolygott, és tudta, melyikbe akarom. Amelyiken volt egy kis hajszálrepedés, de az nem számított, hanem az oldalára felfestett kék ruhás, mesésen szép női alak. Az volt az én kedvenc bögrém, nála.

Aztán fújtuk és szürcsöltük a forralt bort, és én őt kérdeztem, és szerettem hallgatni. A vége felé a vekker órára néztem, ami akkor állhatott meg, amikor odaérkeztem. De nem történt semmi, az idő akkor még a barátunk volt.

Még nem volt karácsony. Volt addig néhány nap. Nem rohant senki ajándékokért. Mégis kaptunk. Valami múlhatatlant, mint ezt, a forralt bor fűszeres illatával átitatott emléket.
Bár oda tudnék még ülni arra a hokedlire, vele szemben…

Bár le tudnék ülni veled, így.