Műfenyőm van. Ezer éves, örökölt és nem is úgy néz ki, mint egy normális fenyő. Nekünk mégis maga a karácsonyi varázslat. Elmesélem a történetét.

Fiatal lányként nagyon készültem a pillanatra, amikor majd egyszer elköltözök otthonról. Nem volt nálunk semmi baj, de én terveztem a kiteljesedésem: amikor majd minden olyan lesz, ahogy azt én akarom, amikor a tányéroknak olyan színe lesz, ami nekem tetszik, amikor majd mindenből azt a márkát veszem meg, amit szerintem venni kell. Utóbbi erősen szólt arról, hogy egy totál környezetbarát és zöld háztartást kívántam létrehozni, a korábbi generációk rossz beidegződéseitől mentesen. Ide tartozott a műfenyő is természetesen, mert akkoriban még nem volt róla szó, hogy egy műanyag fenyőfa legyártása mennyire káros, csak arról, hogy ne kelljen több igazi fát kivágni. Amivel egyébként még a mai napig is egyetértek, nekem szomorú dolog egy tűleveleit vesztő, lassan haldokló fa látványa, különösen, amikor már nem is a szobában szomorkodik, hanem az utcán, a kuka mellett, és megevett szaloncukrok üres ruhái lengedeznek rajta a szélben. Na, én ezt a horrort semmiképp sem akartam (emlékszik még valaki Phoebe-re a Jóbarátokból?), úgyhogy amint saját lakásom lett, el is mentem és megvettem egy közepes méretű, az igazira eléggé hasonlító műfát. Abban az évben még sem az anyukám, sem a nagymamám nem adta be a derekát.

De következő évben a nagymamám már a bizonytalankodók táborát erősítette, anyukám pedig el is rohant és vett egy extravagáns fát: azt mondta, ha már nem igazi fenyőfa, akkor ne is próbáljon hasonlítani rá, szóval beszerzett egy fekete színű, kúpalakú izét, amin spirálban mennek a levelek felfelé. Talán az első karácsonyon még tetszett is neki.

De az arra rákövetkező évben rájött, hogy szerinte ebben a fában semmi karácsonyi nincs. Túl modern és szagtalan és különben is megöli az ünnepi hangulatot. Minden rosszról, ami decemberben történhet, ez a fa tehet. Utálja. Mennie kell. Igazi fa kell, megint!

Szerencsére a nagymamám nem változtatott az előző évi álláspontján: semmi kedve nem volt dolgozni a fával, és minket sem akart megkérni rá. Mert nyilván mi vettük meg neki már régóta a karácsonyfát, de akkor is ő rángatta be az erkélyről, mikor már belefagyott a vödörbe, és bár beleállítottuk a talpba, neki kellett kikötni a falhoz, mert a kutyák állandóan alatta sündörögtek, és fel is kellett söpörni a lehulló tűleveleket. Szóval nagyit meggyőztem, hogy nekiadom az én műfenyőmet, és onnantól minden gondja megoldódik!

Én pedig örökbe fogadtam anyukám furcsa külsejű fáját, mert addigra már kiderült: tizenöt évig kell használni egy műfenyőt ahhoz, hogy a gyártásával okozott kárnál nagyobb legyen a haszna.

Eleinte nem éreztem semmi különöset a műfa iránt, olyan volt, amilyen, az ünnep nem róla szólt. Miután elköltöztem otthonról, a karácsony úgyis évekig úgy telt, mint egy road-show: egyik nap anyunál, másik nap nagyinál, harmadik nap páromék anyukájánál, persze elvált szülők, negyedik nap páromék apukájánál ésatöbbi. Épp a saját karácsonyfámat láttam a legkevesebbet.

Teltek az évek, esküvő, költözés, sok elfoglaltság. Ez a tulajdonképpen akár a díszekkel együtt is önmagába süllyeszthető és egy lapos dobozban tárolható műfa borzasztó praktikusnak bizonyult. Kezdtem megkedvelni a helytakarékossága és az egyszerűsége miatt. Kemping-karácsonyfa!

Aztán megszületett a kisfiam. Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy ő azért igazán megérdemelne egy másik fát. Igazit vagy műt, de hatalmasat, mint a képeskönyvekben van. Aztán arra gondoltam, egy-két éves koráig úgyis minden hatalmasnak tűnik, ami valamivel nagyobb nála, várhatunk még egy picit. Úgyhogy inkább azt mondtam neki: menj ki a szobából és énekelj az apukádnak egy dalt, aztán gyertek vissza! Az áhítat az arcán leírhatatlan volt. Hiszen nyilván csak varázslatról lehet szó, ha kevesebb, mint három perc alatt a szobában termett egy feldíszített fa! És milyenek a gyerekek: soha, egyszer sem hangzott el, hogy ez a fa más, mint a többi. Hogy nem jó a színe. Hogy rosszul állnak a levelei. Ez a fa ugyanis különleges. A miénk. Senki másnak nincs ilyen.

A fiam már megnőtt. Nyolc éves, tudja, hogy egy lapos dobozban tartjuk a fát egész évben, a kanapé ágyneműtartójában. De azért minden évben eljátsszuk, hogy csoda történik, amikor előhúzzuk a helyéről, és ott áll teljes díszben, anélkül, hogy különösebb erőfeszítést tennénk ennek érdekében.

A fácskánk már tizenöt éves. Kiszolgált, de nem cserélnénk el egyetlen újabb műfára sem. Még sokáig velünk lesz. Szimbóluma a karácsonynak, az ünnepnek, ugyanúgy, ahogy egy valódi fenyőfának is csupán szimbóluma. Az igazit a kertben és az erdőben szeretjük, mókusok odújaként és madarak rejtekhelyeként. Az nem pár hétig, hanem hosszú éveken át okoz nekünk örömet.