Gréti lassan lépkedett hazafelé a megszokott útvonalon. Mehetett volna másfelé is, de szándékosan nap, mint nap elhaladt a kis süteményes bolt előtt. Olyan volt ez számára, mint valami önsanyargatás, vezeklésként fogta fel.

Minden a megszokott fogatókönyv szerint történt. A bolt előtt elhaladva, ahogy orrát megcsapta a kiáramló ismerős fahéj illat, a szeme azonnal könnybe lábadt és innentől a lakása ajtajáig hangtalanul potyogtak szeméből a sós cseppek. A sírástól minden alkalommal megkönnyebbült egy kissé. Ilyenkor rendszerint megfogadta, hogy felhagy ezzel az esztelen szokással, de aztán másnap a buszról leszállva, ismét csak a kis bolt felé vitték a lábai. Így ment ez lassan két éve. Azóta, hogy Péter egyedül hagyta…

Minden olyan gyorsan történt. Jelentéktelen tünetek, rutin vizsgálat és végül a rettenetes diagnózis. Nem hibáztatta az orvosokat, nem hibáztatott senkit, csak saját magát. Amikor megmondták neki, hogy a daganat műthetetlen, mert az áttét már minden nemes szervre átterjedt, nem akarta elfogadni. Orvostól orvosig cipelte Pétert, éjjelente pedig az internetet túrta külföldi honlapokon kutatva gyógymódok után, egészen addig, amíg Péter egy napon kijelentette, hogy elég volt ebből. Hagyják ezt abba, békében akar meghalni, és Gréti hiába kísérletezik, nem vállal semmilyen embert kínzó kezelést. Teljesítette a kérését, az utolsó percig mellette volt, fogta a kezét, de azóta sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nem tett meg mindent. Szinte a rögeszméjévé vált, hogy biztosan lehetett volna segíteni, csak ő nem volt elég határozott. Magába zárkózott a bánatával és a lelkiismeret-furdalásával. A munkahelyén kívül nem találkozott senkivel, hiába hívták, nem ment sehova, így aztán a barátai lassan elmaradoztak mellőle. Egyedül Csilla, a legjobb barátnője tartott ki, rendszeresen felhívta és még ennyi idő után sem tett le róla, hogy kirángatja Grétit az önként vállalt aszkézisból. De ő egyelőre makacsul kitartott és csak azért is nap, mint nap a süteményező felé vette az irányt. Ez volt a kedvenc helyük Péterrel. Egy héten háromszor biztosan betértek ide, reggelente egy friss fahéjas csigára vagy este egy kávéra és valami finom sütire. A kis boltnak a fahéj volt a védjegye, aki oda belépett, annak hosszú órákra az orrában maradt az a csodálatos illat, ami belengte az aprócska üzletet.

Ezen az estén épp, hogy betette maga után az ajtót, megszólalt a mobilja. Azonnal felismerte Csilla csengőhangját, a szemét elborító könnyektől amúgy sem látott semmit.

• Mit csinálsz holnap este? – szólt bele a barátnője köszönés nélkül.

Mintha nem tudná…

• Ugyanazt – vonta meg a vállát Gréti.
• Remek! Akkor eljössz velem a táncklubba – hadarta Csilla a megszokott stílusában, és ezúttal Gréti annyira meglepődött, hogy majdnem kiejtette a mobilt a kezéből.
• Hogy hova? – hápogott.
• Oda, oda – nevetett fel Csilla – jól értetted.
• De én nem… – kezdte volna az ellenkezést, mire Csilla közbevágott.
• Értsd meg, nem akarok egyedül menni, amúgy meg kötelező kísérőt vinni. Nem mondhatsz nemet, hallod? – kiáltott bele a telefonba és Gréti ekkor már tudta, hogy vesztett.

Eddig is Csilla volt az egyetlen, aki még kitartott mellette, nem marhatja el még őt is maga mellől, csak azért mert egyetlen porcikája nem kíván embereket látni.

Elment vele. Azt remélte, hogy majd leülhet egy sarokban és valahogy csak kibírja azt a pár órát, de nem így történt. Az első tíz percben felkérték. A férfi, aki az asztalukhoz lépett magas volt, kedves, megnyerő mosolyú, Gréti akaratlanul is megállapította magában, hogy nagyon vonzó. Nem mert nemet mondani, de tánc közben konokul hallgatott, még akkor is, amikor a férfi bemutatkozott. A szám végén Tamás visszakísérte a helyére, majd hamarosan ismét megjelent. Gyakorlatilag végig táncolták az estét és Gréti mardosó lelkiismeret-furdalással küszködött. Még magának sem akarta bevallani, hogy jól érezte magát.

Nem akarta jól érezni magát, mert nem szabad. Neki ez nem jár! Soha többet nem fog idejönni!

Az est végén türelmetlenül toporgott, amíg Csillára várt, aki kiszalad a mosdóba, amikor Tamás állt meg mellette.

• Hazakísérhetlek? – kérdezte mosolyogva, Gréti pedig úgy meglepődött, hogy szó szerint elakadt a szava.
• Jaj, hát ez remek lenne! – csendült fel mögöttük Csilla szopránja – nekem még úgy is be kell ugranom anyámhoz. Milyen kedves tőled! – nézett Tamásra, Gréti pedig csak állt és próbálta felfogni mi is történik. Csilla anyja minimum kétszáz kilométerre lakik Budapesttől. Mégis hova akar beugrani? Mi ez? Valami összeesküvés?

De nem volt mit tenni. Engedelmesen elindult alkalmi kísérőjével maga mellett. Csendben lépkedtek egymás mellett, Gréti a ház előtt kezet nyújtott, megköszönte a férfinak, hogy elkísérte, majd villámgyorsan besurrant a kapun. Remélte, hogy ennyivel megúszta a dolgot.

Aztán másnap este, amikor lelépett a buszról, Tamással találta szemközt magát.

• Szia – mondta mosolyogva a férfi.
• Te… – tátogott Gréti szinte hangtalanul.
• Hazakísérhetlek?

Mivel Gréti nem válaszolt sem igent, sem nemet, mellélépett. Némán haladtak a jól ismert úton és Gréti már jóval előtte, hogy a kis süteményes bolt elé értek volna, rémülten eszmélt rá, hogy nem akar sírni a férfi előtt. Mégis hogy magyarázná meg? Sőt egyáltalán nem akar magyarázkodni! Összeszorította a száját, legszívesebben az orrát is befogta volna, ha meri. Ahogy közeledtek a bolt felé, úgy lett az illat egyre erősebb és erősebb, de legnagyobb ámulatára, a könnyek ezúttal elmaradtak.

Tamás viszont nem maradt el. Ettől a naptól kezdve minden áldott este ott várta Grétit a buszmegállóban, aki eleinte megpróbálta figyelmen kívül hagyni a férfit, aki némán lépkedett mellette, de ez egyre nehezebben ment. Aztán egyik este összeszedte a bátorságát, odafordult hozzá és megkérdezte tőle, hogy miért is kísérgeti.

• Na vajon? – mosolygott az sejtelmesen.
• Nem tudom – rázta a fejét Gréti, holott pontosan tudta, de minden idegszála tiltakozott ellene.
• Szeretnélek megismerni, de eddig nem sok lehetőséget adtál rá – nézett Tamás a szemébe.

És ezen az estén valahol a buszmegálló és a lakása között félúton megtört a jég. Beszélgetni kezdtek, egyre lazábban, egyre fesztelenebbül. Később, ahogy teltek a napok, a hetek, mind jobban megnyílt a férfi előtt, majd egyszer csak elmondott neki mindent, beszélt még a fahéj illatos süteményes boltról is, és hamarosan nem titkolta a mindennapos sírásokat sem. Egyet nem árult el, mert maga előtt sem merte bevallani, hogy ezek a néma zokogások egy ideje megritkultak, még a fahéj illat sem tudta előcsalogatni. A lakásába hazaérve azonban, minden alkalommal kezébe vette Péter fényképét és sírva kért tőle bocsánatot. Meg volt ijedve a saját érzéseitől, folyamatos lelkiismeret-furdalás gyötörte, hogy megcsalja Pétert, holott Tamás eddig egyetlen ujjal nem nyúlt hozzá. Búcsúzáskor csak kezet fogtak. De mégis! Ezt nem lenne szabad! Ennek véget kell vetni minél előbb. Hamarosan itt a karácsony, szó sem lehet róla, hogy mondjuk, a férfi feljöjjön hozzá, vagy ami még rosszabb, esetleg meghívja magához. El kell küldenie. Muszáj! Meg kell mondania neki, hogy vége. Már így is közelebb érzi magához, mint Péter óta bárkit és ez teljesen megrémíti. Nagyon nem jól van ez így.

Egy héttel karácsony előtt, amikor már tényleg mindent belengett az advent hangulata, egyik este összeszedte minden bátorságát és közölte Tamással, hogy ezentúl ne kísérgesse, mert semmi értelme. Maga is meglepődött, hogy a férfi milyen higgadtan fogadta. Egyet nem értett csak, hogy az addig is üres lakást, miért érzi ezen az estén még üresebbnek. Mintha Tamás azáltal, hogy az élete egy kis részévé vált, láthatatlanul be is költözött volna hozzá. Ő pedig most kirakta. Mint egy betolakodót. Mert az volt, ez egyértelmű. Miért érzi mégis ezt a fojtogató ürességet?

Szenteste feldíszített egy kicsiny kis fenyőt és kitett az asztalra pár szem mákos beiglit, amit a közértben készen vásárolt, szándékosan kerülve a karácsony táján talán még intenzívebb fahéj illatot árasztó kis süteményes boltot. Képtelen volt elviselni még a látványát is, a miérten pedig nem volt hajlandó gondolkodni.

Leült a kanapéra és könnyben úszó szemekkel figyelte a kis fán villódzó fényeket. Arra eszmélt fel, hogy megszólalt a bejárati ajtócsengő.

Ki lehet ilyenkor? Csilla, ha néha felszaladt, mindig rácsörgött előtte. Óvatosan kilesett a kukucska ablakon, de senkit nem látott az ajtó előtt. Lehet, hogy valamelyik házbeli csibész kis kölyök? De azok inkább Halloweenkor szoktak becsengetni.

Végül vett egy nagy levegőt, kinyitotta az ajtót, és ahogy kilépett a gyéren megvilágított folyosóra, a lába odébb taszított egy csinos kis csomagot. Felvette és elképedve hámozta ki a papírok közül a karácsonyi mintás kerek süteményes dobozt. Ki sem kellett nyitnia, azonnal tudta, mi van benne. A dobozból áradó elképesztő fahéj illat beterítette az orrát, megremegtette a kezét, megdobogtatta a szívét és átjárta a lelkét.

Már nem gondolkozott. Leszáguldott a lépcsőn, ki a karácsonyi fényekbe öltözött utcára. Azonnal meglátta a lassan távolodó alakot és nekiiramodott, nem törődve a vékony pulóver alá hatoló metsző széllel. Futás közben görcsösen szorongatta a kis dobozt és ekkor már biztos volt benne, hogy a fahéj illat nem csak a bánatot jelentheti, hanem ez az illat az advent várakozásteli hangulatával keveredve a jövő ígéretét is hordozza, melyben talán ott lapul még számára is a boldogság.