Ropog a talpam alatt a szűz hó, ahogy a fák között haladok előre. Ünnepi csend honol, a városi park nem érdekel senkit december huszonötödikén, amikor a családok a karácsonyi ebéd után iszogatják a tojáslikőrt a kandalló előtt. Csak én parkolom le a kocsit az iskolánál, hogy megkeresselek téged a parkban.

Kisvárosi vágy ez. Messzire költöztem, de karácsonykor visszatérek, hogy visszaszerezzek valamit a rég holt gyerekkori emlékekből, a te távoli mosolyodból, aki rám sem néztél hosszú éveken át. De sokat változtam, átalakítottak az évek, előnyömmé vált a hátrány, hogy jóval fiatalabb vagyok nálad. A srácnál, aki ugyanott maradt, megfagyott az időben, amíg én eltávolodtam, átalakultam valaki teljesen mássá.

A karácsonyi asztalnál küldesz nekem üzenetet, a rezgés belehasít a csendbe, én meg vörös arccal kapom fel a telefonat az áfonyaszósz mellől. Mert találkozni akarsz velem, szomszéd fiú. Én meg rohanok, otthagyom a családomat, hogy egy régi vágy után kutassak.

Ott, a városi parkban, a széles hegyi juhar alatt állsz, melynek csupasz ágai elnehezülnek a fagyott hótól. A karácsonyi fények a távolban csillognak, a nap nyugaton téllilává színezi a horizontot. Te meg ott ácsorogsz zsebre tett kézzel a fagyöngy alatt.

Klisés, gondolnám gúnyosan, de a mosolyod valahogy a szarkazmusomat is elnyomja. A szemed égkék, a leheleted puha párafelhő, a kabátod még az otthoni forralt bor illatát hordozza.

Talán ez a karácsonyi varázslat, hogy a fagyöngy alatt akarsz megcsókolni, megváltoztatni a múltat, átváltoztatni egy népszerűtlen lány jelenét.

Érzem az ajkad érintését a számon, a fás whisky ízét a nyelveden. Nem is gondolkozom, csak elmerülök a karácsonyi csodában.

Hogy aztán rájöjjek, hogy délibáb minden, csak a jeges december feszített csalóka tükörképet a távolba. Te eltolsz magadtól, nevetsz rajtam. A fagyöngy alá csaltál, hogy a csapdádba essek.

Pörgeted a telefont a kezedben, a haverjaid rajtam nevetnek a park másik felében, a telefonjukkal videóznak, sörösüvegeket koccintanak össze. A fülemre akarom szorítani a kezemet, az arcom ég, de nem menekülhetek a szégyentől. Átvertek újra.

Megfordulok, hogy eltávolodjak. A lábam megcsúszik a sima hóban. A nevetés végigsöpör az üres parkon, mintha a fél város engem gúnyolna.

Nem tartozom ide, már rég rájöttem, de a te árnyad mégis visszacsalt a múltba. A fagyott fehéren csillogó fagyöngy alatt állva elhitted velem, hogy a múlt is átalakulhat, nem csak a jelen.

Te tényleg megfagytál itt, a kisvárosi érdektelenségben. Nincs változás, itt nem mozdult az idő. Nekem pedig nem kell visszavágnom. Az én időm továbbhaladt, én nem dermedtem meg a múltamban.

Én haladok tovább előre a fák között.