Anya vitt el gyerekkorom első éjféli miséjére. Azt gondoltam, ez természetes. A fontos dolgokba mindig az anyák avatnak be. Ők a titkok tudói, ők értik ezt a világot.

Ami azonban az éjféli misén történt, az nem volt természetesnek mondható. Azon az éjjelen legalábbis ezt gondoltam.

Tíz voltam. Mai férfiszememmel nézve a régi fotókat, átlagos kölyök. Bénácska frizura, riadt barna szempár. A fenyődíszben ezt láttam tükröződni.

Nyolcvanhat karácsonyára lapoztunk a naptárban. Készen lettünk a fadíszítéssel, a diós kifliből pedig annyit faltam be, hogy a horpadt hasam – anya szerint kákabél, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda, de nem hangzott jól – kidülledt, és a szíjamon a csatot egy lukkal előrébb kellett ugrasztanom a felnőtté válás útján.

Későre járt, de nem voltam álmos. Még azzal voltam elfoglalva, hogy az ajándékba kapott fényképalbumot forgattam. Nem volt benne egy árva kép sem. Anyám újabb fura ajándéka.

Ő éppen ekkor robogott be a szobámba.

– Vedd a kabátod, Danny! – mondta kapkodón, de suttogva. – Mindjárt éjfél.

Rám akasztotta a dzsekim, de nem vacakolt a cipzárral. A sálat körém tekerte, ám sapka keresésére nem jutott idő.

Eljöttünk otthonról, anya úgy rohant az utcán, hogy valósággal lobogtam mögötte a decemberi szélben.

– Hideg van – nyüszítettem. – Hová megyünk?

– Éjféli misére – mondta ő. A válla fölött hátrafordulva kacsintott.

A főtérig rángatott. Az tele volt emberekkel, úgy tűnt az egész város ott tolong, senki nem maradt otthon. A főtér emelvényén egy bíborba öltözött pap állt, mellette egy apáca tangóharmonikázott, és a város egyik nagy piása kísérte egy horpadt kongán.

Mikor odaértünk a tömeg úgy vált ketté előttünk… nos, mint a tenger Mózes előtt. A tiszteletes előző heti prédikációjából legalábbis ez ugrott be.

– Te vagy Danny fiú? – kérdezte a pap, mikor odaértünk az emelvényhez, és a tangóharmonika, meg a spiccesség miatt ütemtévesztő konga elhallgatott.

Megszólalni sem tudtam, pedig éreztem, hogy a kérdés nekem szól. Az egész tér, rajta a város minden lakójával engem bámult, mintha ekkor jöttem volna a világra.

– Gyerünk! – nógatott anyám a fülembe suttogva.

Lenyeltem a zavarom.

– Én vagyok, Danny!

– Készen állsz, Danny? – kérdezte a pap. Kezét egymásba fűzte a stóla alatt.

Bólintottam, bár nem tudtam, mire.

– Akkor kezdjük!

– Éljen, éljen – kántálta a tömeg. A tér túloldalánál egy sötét bundába öltözött alak bukkant fel, kosfejet imitáló maszkkal, amiről már tízévesen is azt gondoltam, hogy ócska. A maszk két oldalán a szaruszarvak kakaós csiga-szerűen csavarodtak.

A gagyi rém felünk iramodott.

– Futás! – kiáltotta anya. Megragadta a kezem, és húzni kezdett. Egy perc múlva már a mellékutcákon rohantunk. Nyomunkban a maskarás, és talán az egész tömeg.

– Mi ez? Miért akarnak bántani? – kérdeztem. A szívem nem a futás, hanem a félelem miatt akart kimászni a számon.

– Ne félj, Danny! Jó lesz! – mondta ő. Hittem neki. A kiskölykök hisznek az anyjuknak. Azt hiszem, nem mernek mást tenni.

Átmásztunk az iskola kerítésén, elbújtunk abban a kökénybokorban, amiről pár hónapja még csemegéztem a technikaórák közti szünetben. Az üldözőink elmentek mellettünk. Úgy festett, megússzuk.

Anyám azért a mutatóujját a szája elé tartva jelezte, hogy maradjunk csendben. Az ujja utána eltávolodott, és az udvar játszóterére mutatott.

Egy kislány hintázott ott. Lilly az osztálytársam, akit bevallom meg szoktam bámulni.

– Menj, csókold meg!

– Mi? Dehogy is! Én… én…!

– Menj már! Mindjárt éjfél!

Anya pajkosan előrelökött.

Megtettem végül. A szívem úgy akarta szétrobbantani a testem, mint a kólába dobott cukor.

Lillynek barackíze volt. Mikor megcsókoltam, a szeme csillagszóróként fénylett. Tudom, hogy ezt soha nem feledem el.

Azután tovább álltunk anyával.

A következő utcasarokig osontunk, ahol újra észrevettem azt a maskarás alakot. A kosszarvát a hold fénye nedvesen csillogóvá tette.

A szörny egy magamfajta fiút tartott a mancsában. Felemelte a járdáról, így a kölyök citromsárga téli csizmája a járda felett kalimpált.

– Ez Oliver! – suttogtam. – Ez elkapta Olivert!

– A barátod?

– Naná! Egy padban ülnünk.

– Akkor mire vársz?

A padkáról vettem fel egy követ, azt vágtam hozzá. A szarva közt találtam el. Hallottam a koppanást.

A rém elejtette Olivert, aki eliszkolt.

Viszont így az arctalan alak felénk fordult.

– Gyerünk tovább – mondta anya.

Így telt az éjszaka.

Almát loptunk egy kertből, ami a tél ellenőre csodásan zöld maradt. Elkötöttünk egy kocsit, lementünk a partra, néztük, ahogy a hold ezüst autópályát rajzol a vízre. Megtanított cipőfűzőt kötni, én pedig elfeleztem vele egy zsebemben dugdosott szaloncukrot. Rosszak voltunk és jók. Beszélgettünk, fogtam a kezét. Azt éreztem, az éjszaka örökre szól.

– Mi ez az egész, anya? – kérdezte tőle.

– Az ünnep, ami éjfélig tart. Egy hosszú szertartás.

Sok év eltelt azóta. Úgy illantak el, mint az eleven lehelet a fagyos levegőben.

És most itt állok a házunkban. A karácsonyfadísz tükrében egy férfi, aki alig emlékeztet a régi kisfiúra. Legfeljebb a tekintetében. A kezemben a régi fotóalbum. Tele képekkel. Átlapozhatnám, de nem teszem. Fejből ismerem mind. Visszadobom az albumot a fa alá.

Az ablakban havat söpör a szél. Az utca túloldalán egy maskarás alak áll, kosszarvakkal a fején. Felém int.

Odafordulok anyámhoz. A haja olyan fehér már, mint a hó odakint, de a tekintetében éppen annyi huncutság, mint abban a régi kiskölyökében, aki először vitte el az ünnepre.

– Anya!

– Danny fiú?

– Van kedved, kalandozni egyet? – megvárom, míg bólint. – Vedd a kabátod. Mindjárt éjfél.

Fogom a kezét, mikor kilépünk az éjszakába.