Gyermek voltam, talán kisebb és gyermekibb annál, mint amennyire emlékezhetek, mégis, élénken élnek bennem annak az estének a képei, a hangok, az illatok, a hangulat… Néha megfordult a gondolataim között, hogy csak álom volt, vagy mese, réges-régi film, amit egy fekete-fehér képernyős tévében láttam.

Ma már tudom, hogy mi az igazság.

Családunk egy kis bakonyi faluban, egyszerűen és szegényesen élte hétköznapjait, ám sosem láttam a szüleimet szomorúnak vagy elégedetlennek.  Jöttek-mentek, tették a mindennapi dolgukat, hol némán, hol kevés szóval, közben néha összemosolyogtak, megölelték egymást és engem.

Édesapám katolikus volt, édesanyámmal mi reformátusok, s bár templomba nem nagyon jártunk, mégis ott lebegett kicsiny házunkban a hit. Nem voltak sehol keresztek, szentképek, de még a Bibliát is csak néha nyitottuk ki, ám karácsonykor mindig elmentünk a falu templomába. Minden évben csak egyszer, de akkor mindegy volt, hogy kinek milyen a vallása, a család együtt lépte át hol a református templom, hol katolikus testvére küszöbét…

Abban az évben nagy hó esett a falunkra és a környékre. Amint leszállt az éj, a fehér világ még jobban hallgatott; a fákon és a bokrok ágain megülő hó némán figyelte a lassan bandukoló embereket, akik céltudatosan tartottak az éjféli misére.  Senki nem szólt, csak a halk szuszogást és a csizmás lábak alatt roppanó hó hangját visszhangozták az utcát bámuló házak ablakai. A legtöbb házban sötétség volt, vagy ha mégis kiszökött némi fény, az csupán a karácsonyfán pislákoló gyertya vagy egy tálkába helyezett mécses lángjának lobbanása lehetett.

Fogtam édesanyám kezét, s néha kipislantottam vastag sapkám alól a minket leső ablakok felé. Az utcai lámpák halvány fényében láttam, hogy sok helyen ott mosolyog a kicsiny csokimikulás, amit a házban élő gyerekek raktak ki, én pedig hol irigykedtem, hol kacsintottam az édességeknek. Egyszer az ötlött fel bennem, hogy nekem nincs ilyen odahaza – nem volt rá pénz –, máskor meg az, hogy ezért nem lehetek irigy azokra, akiknek jutott ebből a finomságból, ebből az örömből. Hiszen, ha sajnálom tőlük, attól nekem nem lesz jobb, nekik meg semmiképp se legyen rosszabb, mert attól én még nem kapok csokimikulást. Így végül maradt a kacsintás és a tudat, hogy nekem majd másban adatik meg az öröm. Talán éppen ma éjszaka…

A családunk becsoszogott a misére, a templom halk zsongással megtelt. A padokban sok ismerőst láttam, de nagy meglepetésemre olyanokat is, akikkel még sosem találkoztam. Ám mégsem éreztem úgy, hogy idegenek, inkább azt, hogy most ők is a családhoz tartoznak, a mienkhez és mindenkiéhez, hiszen mindannyian ugyanazért jöttünk el ma éjjel…

Apám nem volt buzgó hívő, de azon a karácsonyon a templomban tisztán hallottam, ahogy kezét imára kulcsolva mormolja a szent szavakat. Arra gondoltam, hogy őt is – mint mindenkit, aki belépett ma éjjel ide – elvarázsolta az ünnep, a szent éjjeli alkalom, a boldogságért és örömért együtt imádkozók hangulata.

Mire végiggondoltam volna a mágikus pillanat okát, elhalkult a terem; hirtelen megszűntek a köhintések, sóhajtások, a régi padok nyikorgása. Megkukult minden, és elölről – alacsony termetem okán nem sokat láttam az előttem ülőktől – betöltötte a templom hajóját a pap bácsi beszéde.

Kellemes hang, finom és szép szavak szaladgáltak ide-oda a falak közt, és onnantól mintha a díszes képek és szobrok is mind az oltár irányába figyeltek volna.

Bevallom, nem koncentráltam az idős pap beszédére, mert a szavak elmosódtak – mint ahogy körülöttem egy kicsit minden –, és szerintem ébren kezdtem álmodni.

Megszűnt a hűvös, ami körülvett, felerősödtek a hangok, majd nemsokkal utána az ének és az imák mormolása is. Zengett-bongott a világ, és hiába nem értettem a szép szavakat, mosolyra húzódott a szám. Miért? Nem tudom. Bentről, a mellkasomból jött az érzés, eltöltött és melegség fogott körbe, ez pedig jó volt.

Aztán hirtelen megint csak a pap bácsi hangját hallottam, éppen kérdezett valamit.

– Mi hát a legnagyobb ajándék számotokra, testvéreim?

Ám amikor megütötte a fülemet a hátam mögül, a fejem fölül érkező felelet, megborzongtam a döbbenettől. A válasz mély volt, dörmögő és mégis barátságos, rövid és határozott. Sziklakemény, de simogató, őszinte és erős, könnyen érthető és egyszerű.

„ – … a boldogság, a béke a tiétek… bennetek van, ott él, átölel és simogat…”

Megfordultam, de hiába kutattam a tekintetemmel, hogy ki és honnan felelt, csak a szemlesütött embereket láttam a padokban. Még nyújtogattam volna a nyakam, de édesanyám megbökött és szigorú tekintettel jelezte: ne bámészkodjak hátrafelé, nem illik.

Kicsit megbillentettem a fejem, megfordulni nem mertem, de csak törtem az agyam, hogy ki válaszol, kivel beszélget a pap bácsi? Hiszen nincs ott hátul senki, csak az emberek, ám ilyen hangot, ami betölti a templomot, ami ilyen gyönyörűen felel, amiben benne a tisztaság, a hit és a lelket megtöltő melegség még soha nem hallottam.

– Gondolkodjatok hát: mi az, amit ti adhattok másoknak? – mondta az idős pap.

„ – …menjetek hát szeretettel és hittel telve szívetekben…” – hullámzott fentről és hátulról az ismeretlen hang, mire mindenki keresztet vetett, majd lehajtott fejjel összekulcsolta a kezét a misét lezáró utolsó imához.

Bent, a lelkem mélyén szétfeszített az az érzés, amiről a hang beszélt. Forróan parázslott – ismerősen, de most felerősödve –, barátságosan és erővel telien töltött ki, ám egy kicsi részem – talán a gyereklelkem ereje – még a közös ima alatt sem hagyott teljesen belemerülni. Ám ott nem kérdezhettem meg édesapámat, így mise után kiléptünk a templomból a fehér és havas éjszakába, s elköszöntünk az emberektől. De hazafelé már nem az ablakokban mosolygó mikulásokat bámultam, hanem erőt merítettem abból, amit kaptam a templomban; rákérdeztem a titokra:

– Lehet, hogy ma valóban Isten beszélt nekünk ott a templomban? Hallhatták az imádkozó emberek, hogy felelt a pap bácsinak, mert így mutatta meg, hogy szeret minket? Azért, hogy tegyük ezt mi is felebarátainkkal, vagy kikkel, és akkor minden jó lesz?

– Szerinted így volt? – kérdezett vissza édesapám és összekacsintott édesanyámmal, aki halványan elmosolyodva megfogta a kezeinket.

– Hát, szerintem… valami varázslat volt – feleltem bizonytalanul. – Valami trükk, mint a bűvészeknél… csak ez mégis… igazinak tűnt.

– Ez esetben, kisfiam, ma megérte eljönni a templomba. A varázslatot jó megélni, ma éjjel pedig lehet, hogy még erősebb volt, mint máskor, s talán most ezért mosolyogsz egyfolytában. Hidd el, nem trükk, amit átéltél.

– Az a hang szeretetről beszélt, és ettől jobb lett a kedvem… éreztem, hogy mit jelent valójában ez a szó. Ha pedig ez varázslat, akkor máskor is varázsoljunk!

A szüleim összemosolyogtak, én pedig kacagni kezdtem, és akkor valóban örültem mindennek.

Több évvel később – már érettebb fejjel – rákérdeztem édesanyámtól arra az éjféli misére. Ekkor már édesapám nem élt, s a halála után többé nem mentünk karácsony éjjelén templomba, úgy sem, hogy nem zavartak volna ki, meg úgy sem, hogy tudtuk: a varázslat nálunk mindennapos maradt misék nélkül is.

– Ha azt gondolod, hogy azon az éjjelen az Úr szólt hozzád, maradj meg ebben a hitedben! De valójában ő a kántor volt, fent, a hátsó galériáról. Ő segítette a papot.

– De hiszen nem láttam ott senkit – feleltem bambán, tinifejjel nem értettem az egészet.

– Ott volt ő, hidd csak el! – mosolyodott el édesanyám. – Ám ahhoz, hogy erős legyen a varázslat… S ahogy megboldogult édesapád is mondta: ez nem trükk… Jobb és szebb, ha azt hiszed, hogy nem volt ott senki. A hang pedig…

– …bentről, a lelkemből szólt, ugye?

Sok évvel ezután, már felnőttként elmentem egy éjféli misére karácsonykor. Azt gondoltam, hogy most majd figyelek, végighallgatom, mit mond az atya, mit énekelnek a hívők, miképp imádkoznak, és bizony, meglesem én a kántort, aki gyermekkoromban „láthatatlanul” felelt a papnak. S mi lett a vége?

A kellemes hang, az énekek, az elmélázás a múlton és a szereteten, az ünnepen megint elzsongított…

Aztán amikor a pap feltette a kérdéseit, s jött rá a válasz azon a furcsa, mély, kellemes, határozott hangon fentről és hátulról, lefagytam.  Illendőségből vagy félelemből, magam sem tudom, miért, de nem mertem megfordulni, hogy meglessem, ki felel.

Inkább csak mosolyogtam, lehajtottam a fejem, és tudtam: a varázslat örökre az enyém, s örökre azoké marad, akik ott voltak velem a misén. Talán már előtte is ott volt a szívükben, de az is lehet, hogy ott kapták meg az indíttatást, a bizonyságot.

Boldog Karácsonyt!