– Idén sem lesz hó – gondolta a nő, miközben az utolsó kanál cukrot tette a kávéjába. Lassan kavargatta, ráérősen, és közben a szürke utcát nézte.

Fél öt múlt, még fél óra és hazaindul. Két nap múlva karácsony, és neki ez az utolsó munkanapja a héten.

Az irodában már senki sincs, ő is csak azért maradt, hogy még egy finom kávét megigyon az iroda automatájából.

Szerette, ahogy a kapszulák tökéletesen illeszkednek a gépbe, hogy a kávé erős és habos, és amíg folyik a csészébe az átható kávé illat bejárja a székek és asztalok egyébként zsúfolt termét.

Megnyugtató volt a gép tökéletessége, és állandósága.

Már mindenki elment.

Vagyis, inkább rohant.

A kollégák ebéd után lezárták a gépeiket, becsukták noteszeiket és rohantak haza, hogy még néhány boltba beugorjanak az ünnep előtt.

Fene tudja, valahogy az ember mindig elfelejt valamit. Mindig akad egy utolsó pillanatos sütemény hozzávaló, egy elmaradt ajándék, egy csomagolópapír, egy „ledes” izzó, ami a dekorhoz kell.

Eszter nem sietett.

Évek óta egyedül ünnepelt a kis garzonjában, idős szüleihez, csak karácsony másnapján indult, amikor már alaposan kialudta magát, és lelekben is felkészült a kisség indiszkrét kérdésekre, amelyek a családi vacsora kötelező kellékei.

De azért jó volt otthon. Jó volt gyerekenek lenni újra, néhány napra.

Szerette, az otthoni állandóságot is, a mindig ugyanolyan ünnepi menüt, a diós aprósüteményt, amit senki sem tud olyan jól elkészíteni, mint anya.

Milliószor megkérte már, hogy ne dolgozza magát halálra csak azért mert ő ilyenkor hazamegy.

De anya szerint ez nem fáradtság, egyébként is nyugdíjas, ráér.

„Te meg túl sokat dolgozol, rád fér a kényeztetés”- mondta legutóbb.

Nagyot kortyolt a kávéból és közben készítette magát a délutáni csúcsra. Szerette a várost, de nem az ünnepek előtt, amikor mindenki megörül.

Lassan indulnia kell.

Még kézbe vette a mobilját, hogy átnézze a jegyzeteit, mindent rendben hagy-e a kollégáknak, akik holnap érkeznek, hogy átvegyék az ügyeletet.

A mobil csörgése kissé meglepte, de a kijelzőn villogó név mégjobban. Egy kollégája hívta.

Egy férfi azok közül, aki már délben lelépett.

Ráadásul annyira nem is voltak jóban, biztos, hogy nem azért hívja, hogy kellemes ünnepeket kívánjon.

– Ne haragudj Eszter, de te vagy az utolsó reményem – hadarta a férfi azonnal, ahogy felvette a telefont.

– Szia Gábor …

– Szia Eszter! Ne haragudj, de iszonyat bajba kerültem, és ha még esetleg bent vagy lehet, hogy tudsz segíteni.

– Igen még bent. Most indultam volna éppen…

– Király. Megtennéd, hogy odamész az asztalomhoz és megnézed, hogy ott hagytam-e egy zacskót alatta?

– Egy pillanat.

Eszter ellépett az ablaktól és Gábor asztalához ment. Valóban ott volt egy zacskó, de bármennyire is kíváncsi volt, nem nézett bele.

– Igen, van itt egy szatyor.

– Oh a francba! – szitkozódott a férfi. – Illetve… Az van, hogy … a kisfiam imádja a csillagszórókat, és van egy cég, aki mindenfelé mintákba csinálja, és beszerezhetetlen, és már a hét elején megrendeltem online, és meg is jött, és vonat alakban ég és …

– … és itt hagytad.

– Igen, mert ma még el kellett rohannom a pékhez, meg anyámnak valami gyógyszert kiváltani és… elfelejtettem. Mert egy tökfej vagyok. Pedig a fiam másról sem beszél hetek óta mint a vonatos csillagszórókról.

Szinte kézzel fogható volt a pánik a másik oldalon.

Eszter leguggolt az asztal alá és belepillantott, hogy tényleg az van-e benne. Aztán leült a székre.

Csillagszóró. Hát persze. Az illat, amire, ha csak rágondolsz azonnal tudod, itt az ünnep. Szenteste nem lehet csillagszóró nélkül.

Felsóhajtott. Neki ugyan nincs gyereke, de egy pillanatra … mintha érezte volna ő maga is a gyermekkort. A várakozás izgalmát. Milyen jó volt.

Milyen különleges…

– Elviszem neked – mondta a telefonba.

– Jaj nem, ilyet nem kérhetek tőled Eszter, de baromi kedves vagy, de tényleg, ne fáradj.

– Szívesen elviszem. Nem gond – mondta nyugodt hangon.

– De neked is biztos ezer dolgod van.

Eszter elmosolyodott. Hát, annál fontosabb dolga pont nincs, minthogy egy apának visszaadja azt a csillagszórót amire a fia vár.

Nem lehet csodák nélküli az ünnep. Nem lehet csillagszóró nélküli az este.

– Gábor, hívok egy taxit és átmegyek oda, ahová mondod.

Hirtelen eszébe jutott, hogy azt sem tudja hol lakik. Remélte, hogy nem túl messze. Bár, őszintén szólva azt sem bánta volna.

Mégiscsak egy vonatos csillagszóróról volt szó. Elmosolyodott.

A férfi a telefon túloldalán lediktálta a címet, és ezer hálás szót mondott mellé.

– Tényleg megmentetted az ünnepet, nagyon – nagyon köszönöm!

– Semmiség. Nem volt ma dolgom, már indultam haza. Ha odaérek felhívlak.

– Hálás vagyok, köszönöm – mondta el ismét.

Eszter lerakta a telefont és újra belenézett az asztal alatt lévő zacskóba. Csillagszórók. Talán én is gyújthatnék egyet.

Vagy vihetnék anyának.

A hó úgysem fog esni idén sem. De attól még lehet, hogy nem ártana egy kis varázslat.