Ez az év leghosszabb éjszakája, mégsem tudok aludni. Teljes a sötétség a házban, minden villany pihen. Belebámulok a feketeségbe, meresztem a szemem, pedig ésszel tudom, hogy úgy sem fogok látni. Férjem alatt nyiszog az ágy, álmos hangja villan a világtalanságban.

–  Nem tudsz aludni?

–  Hőhullám – felelem szokásosan.

A fűtést még fürdés után lekapcsoltam, hajnalra a szoba húsz fok alá hűlt. Meg kell fagyni, mégis verejtékben úszik a homlokom és a tarkóm. A következő pillanatban már vacogok.

A férjem keze megkeresi az enyémet, hallja a fogaim összekoccanását.

–  Felmelegítelek – mondja.

Elképzelem, ahogy forró tenyerébe gömbölyödöm a didergő testemmel. Vakon nézem a feketeséget, a fények és a színek a koponyámon belül lobbannak.

Holnapután Szenteste!

–  Szívem?

–  Hogy? – A hang felé fordulok, és közben elkapok egy emléket, ami éppen átsuhan a fejemen. – Aludj nyugodtan!

–  Te is aludj még! – kéri a férjem, és már egyenletesen szuszog.

Fekszek, és közben bejárom az édesanyám, a nagyanyám és a dédim konyháját. Együtt főzik az ünnepi ételeket. Véremben az összes asszonyősömmel. Mindegyikőjük én vagyok. Ebben a variációban az egyetlen és megismételhetetlen. Én képviselem a családom asszonyevolúciójának jelen szakaszát. Kijózanít a felismert felelősség, az álmot teljesen kimossa a szememből.

Látom a dédit, ahogy a lisztes zsákból, amit előző nap a hátán hozott haza a malomból, kimér egy kalácsra valót a nyújtódeszkára. Vulkánt formáz a lisztkupacból, öklével krátert fúr a közepébe. Füstöl, ahogy beleüti a tojást. Az egyik oldalt, mint a láva hömpölyög le a sárgája. Elképzelem a kovász savanykás illatát a csurgatott méz mellett, amitől a kisült diós kalács sötét színt kap. Nem kóstolhattam a dédi süteményét, mégis a számban őrzöm az ízét.

Nagymama papucsokat formál a szilvalekváros négyzet alakú lapokból, amiket forrón meghemperget porcukorban. Csupa havas csodák! Jellegzetes ízével elrepít a szeretettségbe. Ujjaimmal mintákat rajzolok a fehér porba, bepúderezem a fájdalmat, és lekvárral pótolom a hiányt. A kamrából hiányzik a mák és a dió…

Édesanya élesztővel keleszti a tésztát, vékonyra nyújtja, rászórja a citromhéj-reszelékes cukros mákot, a másikra a cukros diót. Soha véget nem érő csigába tekeri. Sült kérgük vikszolt, illatuk azonos a karácsonnyal.

Én vajas tésztával készítem a bejglit. A lányoknak feladatuk túlnőni anyjukon. A tölteléket reszelt almával, mézzel gazdagítom, a dióhoz baracklekvárt és reszelt csokit adok.

Az utódokban kódolt a fejlődés, meglépik önmagukat, ha túltesznek az ősökön. Az új kitakarja az ót.

Sokasodunk, majd elkopunk, de az idő megmutatja az egyszerűség jelentőségét.

Nekem anya bejglije az ünnep, a gyermekeimnek az enyém.

Együtt megyünk az áhítatba.

Ahogy a fények a fenyőn táncolnak, a villanások között látok valamit.

Anya nézi édesapa fényképét. Tekintete lyukat fúr a múltba. Már én is látom, ahogy apa karja körbe fonja anyát. Szépek együtt. A szeretet szépít. Nincsenek szavak, csak energia, ami összeköti a jelent a múlttal, és most kitölti a vákuumot.

Anya asztalhoz hívja a családot. Körbeüljük a terített bőséget, ami ugyanolyan ételekből áll negyven éve, csak mi változtunk, akik elfogyasztjuk.

–  Köszönjük, Mama! – szólalok meg.

–  Mit, kislányom?

–  Tudod te.

Anya feláll, a főzőfülkébe menekül a könnyeit felitatni.

Mondatok erdejében találom magam, de egy szót sem tudok kimondani.

Anya egy tálnyi szeletelt bejglivel tér vissza. Bőséggalaxisok a porcelánon. Bennük a Tejút sokszorosítva. Egy-egy mákszemek vagyunk a végtelenben. Volt előttünk és lesz utánunk.

Anya felém kínálja a bejglit. Elveszek egy szeletet, benne anyámmal és az összes ősanyámmal.

Hazamegyünk tovább ünnepelni.

Meleg fehér fények fröccsenek a fenyő alatt sorakozó díszcsomagolásokra. Az ablakon át friss hószag árasztja el a szobát. Az oxigén molekulákon beoson a hit.

A csoda létezik.

Ma este a világ nem ordít, elcsendesül. A szent pillanat kollektív. Ezen az egyetlen napon a szeretet kap teret a félelem helyett. Pár órán át egészségesen működik a társadalom. Ezen a résen világosság gyúl, az ember belátja, hogy többdimenziós lény, s nem az anyagiakért versengő gép. Nem az ajándékok miatt, hanem a szeretetnek adott tér miatt lehetne minden nap karácsony.

Gyertyafényben költjük el az ünnepi vacsorát, tojáslikőrrel oldjuk a szentséges érzést.

–  Anya! Apa! Köszönjük! – szólal meg a nagyobbik lányom.

–  Mit? – kérdezem.

–  Tudod te – felel a kisebbik lányom.

Felállok az asztaltól, ruhámon végigfolyik a gyertyafény. Kiszökök a teraszra, s egy tálcányi bejglivel térek vissza.

A lányaimnak kínálom…

A fiam gyorsan elcsen egy szeletet.

Anya! Ez isteni! Végtelenül finom! Esküszöm, ez az öröklét íze!